Lechnerek régen és ma II.

A Lechnereket bemutató sorozatunk második részében Kismarty-Lechner Kinga belsőépítész-iparművésszel beszélgettünk.

A Lechnereket bemutató sorozatunk második részében Juhász Réka, a Lechner Tudásközpont munkatársa a Lechner 2015 – Kreatív Erővonal kamarakiállítás kapcsán Kismarty-Lechner Kinga belsőépítész-iparművésszel beszélgettünk.

Mit szeretsz csinálni, mi a hobbid?

Futni, kirándulni, biciklizni, kutyázni, szóval az aktív kikapcsolódást szeretem. Van egy magyar vizslám, hétvégenként vele indulok el futni, bringázni vagy kirándulni. Reggelente is futok, csak utána kezdődik a munka, ami gyakran eltart késő estig. Ebből a szempontból is jó, hogy szabad a munkaköröm. Kertvárosban lakunk, szóval nem kell elmennem külön sehová a futás miatt, csak cipőt húzok és kimegyek a kapun.

Mesélsz kicsit a munkádról? Mivel foglalkozol?

Belsőépítész vagyok, az Iparművészetin végeztem. Nagyon szerettem például a diplomamunkámat, a Zsiráfház koncepciótervét, melyben Ferkay András volt a konzulensem. Persze nem ez lett a Zsiráfház, de egy véletlen folytán végül is ez lett az első munkahelyem. Ez a pár év az Állatkertnél nagyon hasznos volt számomra, mert remek társaságba kerültem.

A Budapesti Zoo fejlesztésében, Kiss Péter műtermében dolgoztam. Számos új állatkifutót terveztünk, a Kisszikla és a Nagyszikla fejlesztése is akkor folyt. Ez a Persányi Miklós által fémjelzett munka téma volt akkoriban építészberkekben, örülök, hogy részese lehettem.

Később egy évfolyamtársnőmmel, Ignácz Erikával kezdtünk együtt dolgozni magánirodánkban, ami valójában a Nagy Tamás által tervezett HungaroControl irodaház belsőépítészeti tervezésére alapult, de számos magánvillát is terveztünk akkoriban.

Körülbelül öt éve kerültem be a Céh Zrt-be, amely tervezéssel és bonyolítással foglalkozik. Mint a belsőépítészetért felelős tervező két azerbajdzsáni kórház tervezésében vettem részt.

Ezen a munkán megismerkedtem egy török kivitelező cég vezetőjével, akivel azóta is rendkívül jó munkakapcsolatban vagyunk, mondhatni én vagyok a tervezőjük. Már számos belsőépítészeti munkát csináltunk együtt. Iskolát Kispesten, a Yunus Emre török kulturális intézet belsőjét az Andrássy út egyik palotájában, ezenkívül Rómában és Montenegróban. Futó projektjeink pedig egy iskola Ljubljanában és egy étterem Bécsben.

Érezted valaha előnynek, hogy olyan emberek leszármazottja vagy, akik letettek valamit az asztalra?

Van előnye, igen, ez vitathatatlan. Sokszor rákérdeznek, ha meghallják a nevem és utána talán egy egészen kicsit máshogy néznek rám. Van az emberekben egy pozitív előítélet, azokban, úgy értem, akik ezt a nevet ismerik. Ez persze azzal jár, hogy ennek meg is kell felelni, vagy igyekezni kell megfelelni.

Nem emlékszem konkrétan, ki is kérdezte meg utoljára, hogy van-e közöm Lechner Ödönhöz, de valószínűleg egy ügyfelem volt az, mert általában ők szokták ezt a kérdést feltenni.

Érezted-e valaha súlynak, hátránynak mindezt?

Nem, semmiképpen sem éreztem ennek hátulütőjét. Tanulmányaim során is inkább pozitív, meghökkentő, vicces szituációk adódtak emiatt, mintsem valaha is hátránynak éreztem volna. Az Iparművészeti Főiskolára jártam, ahol nem volt emiatt elvárás, a tanáraim elfogadóak voltak. Szerettem oda járni, nagy volt bennem a lelkesedés és szerintem inkább ez volt az értékes számukra. A BME-re is jártam egy évig egy posztgraduális képzésre, ahol egyébként több felmenőm is tanított, Kismarty-Lechner Loránd, a dédapám, a rajzi és formaismereti tanszéken, illetve Gyula, nagyapám testvére, a várostervezési tanszéken.

Mindig is építész akartál lenni?

Mindig is házakkal akartam foglalkozni. Amikor bölcsibe jártam, már akkor is a házakat bámultam. A házak anyagát, hangulatát néztem, ha jártunk-keltünk az utcán, gyakran ez kötötte le a figyelmemet. Az építészet nem volt külön, kifejezett téma a családban, nem sétáltak velem kézen fogva a szüleim, hogy nézd, ez az épület ilyen, a másik amolyan, de valahogy mégis jelen volt.

Jelentkeztem az Ybl-re, a tanulmányi eredményeim szerint akkoriban a BME-re nem vettek volna fel. Utólag azt gondolom, felvettek volna, ha kicsit nekifekszem, de nem bánom, hogy így történt, mert a rajz és az, hogy én valamit rögtön, kézzel foghatóvá varázsoljak, kreáljak, jobban érdekelt. Jártam rajzolni, mintázni, s ez a művészibb dolog testhezállóbbnak bizonyult számomra. Nagyon szerettem az Iparművészetin töltött éveket, remek tanáraim voltak. Pont akkor volt egy váltás, aminek következményeként elment az oktatás kicsit építészetibb irányba, ami azt jelenti, hogy nem kifejezetten belsőépítészetet tanultunk, hanem az építészeten keresztül közelítettünk a mikrokörnyezet irányába, ráadásul Magyarország hozzám egyik legközelebb álló építészirányzatának képviselőitől tanulhattunk nagyszerű dolgokat. A mai MOME építőművész szaka nőtt ki végül abból, ami akkor kezdett alakulni, mikor én odajártam. Ott én akkoriban mindenáron építész akartam lenni.

Volt egy érdekes élményem. Egyszer elmentem a Rezső téri Magyarok Nagyasszonya templomba. Nem azért mentem, mert azt Jenő bácsi tervezte, hanem saját indíttatásból szerettem volna egy misén részt venni, amelyet egy olyan ember celebrált, akiről hallottam korábban. És mikor beléptem abba a templomba, hirtelen egy hihetetlenül erős közösséget éreztem azzal a térrel. Nagyon megható és megdöbbentő érzés volt. Jenő bácsi egyébként sok templomot tervezett és nem csak ilyen klasszicizáló stílusú templomokat, mint a Rezső téri, hanem egészen moderneket is, mint például az albertfalvi Szent Mihály Plébániatemplom.

Ennek az albertfalvi templomnak a belső tereit ismeretlenül is ismertem, szinte otthonosnak éreztem, mert gyermekkoromban olyan jellegű vonalakat, rajzokat láttam a nagyapám asztalán is. A Rezső téri „találkozás” nem ilyen volt. Azt inkább spirituális élménynek nevezném.

Van példaképed a családon belül?

Tudod, nekem amúgy sincs konkrét, kifejezett példaképem, nem vagyok ilyen típus. Inkább azt mondanám, hogy emberek vannak, személyiségek, tulajdonságok, amelyeket nagyon kedvelek és emberileg nagyon pozitívnak tartok.

Hogyan gondozod a család jeles örökségét?

Jó dolog lenne, ha többet tudhatnánk meg arról, mit csináltak az őseink. Voltaképpen én rengeteg dolgot, amit a felmenőimről tudok, az Iparművészetin az építészettörténet órákon ismertem meg.

Most viszont csinálunk valamit, ami kifejezetten, kézzel foghatóan azzal foglalkozik, hogy emléket állítsunk egy családtagunknak. Kamzsi bácsi születésének ugyanis 2014-ben volt a 100. évfordulója és ezzel kapcsolatban szeretnénk egy emléktáblát állítani a Bartók Béla úti házra, ahol élt. Ezt a projektet, amely Mária nagynéném ötletéből családi összefogással készül, Kismarty-Lechner Balázs grafikus, másod-unokatestvéremmel és Szmrecsányi Boldizsár, Boldi néven közismert szobrász negyedfokú unokatestvéremmel közösen szeretnénk létrehozni.

Kismarty-Lechner Kamill, vagyis nekünk csak Kamzsi bácsi, nagyon sokat foglalkozott a családi múlttal. Úgy tudom, az ő hagyatékában volt egy családfa és egy nemesi leszármazási könyv is. Ezt a családban most is meglévő, kézzel írott családfát Jenő bácsi csináltatta, aki szintén aktívan gondozta a familiáris történelmet, ő kutattatta föl, amit a családról és az ősökről akkor, valamikor a II. világháború előtt, a harmincas évek elején tudni lehetett.

Úgy tudom, Kamzsi bácsi ötlete volt a Kismarty előnév felvétele is, mint oly sok minden. A Lechner német név, s ezért a második világháború után a viselőit a kitelepítés réme fenyegethette. Hogy ettől megmeneküljön a család, Kamzsi bácsi kiötlötte, hogy vegyék fel a Kismarty előnevet, hiszen a család első ismert őse Kismartonból származott. Elképzelhető, hogy Jenő bácsi és Kamill beszéltek erről egymás között, de erről igazából nem sokat tudok.

Kiállítás

A Lechner 2015 – Kreatív Erővonal kamarakiállítás a Lechner Tudásközpont Budafoki úti kiállítótermében (1111 Budapest, Budafoki út 59. E/3.) tekinthető meg szeptember 30-ig, hétköznapokon hétfőtől csütörtökig 9-17 óra között. A kiállításra szeretettel várnak minden érdeklődőt.

Juhász Réka