Salgótarján – egy új város megteremtésének kísérlete

Salgótarján új városközpontja a háború utáni modern magyar építészet egyedülálló, városléptékű kísérlete, melynek kulcsszereplője Magyar Géza. A kétszeres Ybl Miklós-díjas, Állami díjas építész lesz a Lechner Tudásközpont vendége a Fehér köpeny és rajzasztal című pódiumbeszélgetés-sorozat második estéjén, amely január 31-én, kedden este 6 órakor veszi kezdetét.

Miután Salgótarjánban 1856-ban megkezdődött a szénbányászat, a hamarosan bekövetkező nagyipari fejlődés fő motorjai a bányavállalat és a vasmű lettek, a század vége felé pedig egyéb iparágak, az üveggyártás, a gépgyártás is megtelepedtek, kihasználva a konjunktúrát, és az 1867-ben megnyílt vasútvonal adta előnyöket. Az új gyárak, és az azokat kiszolgáló igazgatási épületek, munkás-lakótelepek és szociális létesítmények azonban jellemzően nem a még ekkor is falusias történelmi településen épültek fel, hanem annak közigazgatási határain kívül: így a vállalatok biztosítani tudták a saját maguk által létrehozott új ipari településrészeken a helyi, jellemzően feudális alapokon álló közigazgatástól való függetlenségüket. Ennek a felemás fejlődésnek köszönhetően a kolóniák egy XX. századi ipari település képét mutatták, míg Salgótarján történelmi településközpontja falusias maradt, csak a főutca mentén épült fel néhány egyemeletes polgárház és középület, annak ellenére, hogy az 1922-től városi státusszal rendelkező település vezetése komoly erőfeszítéseket tett az elmaradás bepótlására.

A második világháború után felálló államszocialista rendszer, párhuzamosan a nehézipar erőltetett fejlesztésével, meghatározta az ún. szocialista városok körét, és ezekre koncentrálta a korlátozott fejlesztési forrásokat; a 11 kijelölt település közt volt Salgótarján is. A rendszer politikai és gazdasági céljaival összhangban az 1950-es megyerendezés során a nagy múltú, polgári hagyományokkal rendelkező Balassagyarmatot megfosztották megyeszékhelyi címétől, és Nógrád megye központjának az erős iparral (és ipari népességgel) rendelkező Salgótarjánt jelölték ki. A szocialista iparvároshoz „méltatlan” településközpont fejlesztése szinte azonnal fontossá vált: a VÁTERV (a VÁTI elődje) 1950-től dolgozott a városfejlesztési terveken. A városközpontot szocialista realista szellemben, 5 szintesnél nem magasabb épületekkel képzelték el, az új lakóterületeket sem a meglévő városrészek helyére tervezték szanálással, hanem a még beépítetlen területekre. Nagy szerepet szántak a családi házas és az alacsony lakótelepes beépítéseknek; az ezek alapján elkészült, 1960-ban elfogadott rendezési terv szellemében kezdték átépíteni, korszerűsíteni a várost.

Az új 80 ágyas szálloda megtervezésére Jánossy György, egykori dániás építész kapott megbízást, míg az újonnan felépítendő művelődési ház megalkotásával Szrogh Györgyöt bízták meg. Mindkét építész KÖZTI-s volt, s fiatal koruk dacára mindketten Ybl-díjasok voltak már. Az újító szellemű, radikális gondolkodású fiatalok amellett foglaltak állást, hogy a főtér a tervezett alacsony, sűrű beépítés helyett szellősebb, magasabb (8-10 szintes) beépítéssel valósuljon meg, javaslatuk nyomán pedig a LAKÓTERV fiatal építésze, Magyar Géza kapott megbízást a főtér és a városközpont rendezési tervének új szellemű elkészítésére.

Innen számítható az a hazai szinten egyedülálló, városléptékű kísérlet, melynek során Salgótarján régi városközpontját szinte teljesen elbontották, és egy a modern doktrínát radikálisan alkalmazó, középmagas és magas épületekkel megformált centrumot építettek fel két évtized alatt. A Magyar, és munkatársa, Finta József által elkészített rendezési terv szerint épült fel Jánossy és Hrecska József Karancs Szállója (1959-1964) és Szrogh József Attila Művelődési Háza (1962-1966). Magyar Géza tervezte meg a teret határoló, 8 emeletes Erkélyházakat (1962-1965), végül a Főtér kompozícióját Finta József Pécskő Üzletháza (1968-1969) tette teljessé.

A következő években folytatódott a modern belváros kiépítése, melyben Magyar Géza építészként is vezető szerepet játszott: 1964-ben tervei szerint épült fel a Bólyai Gimnázium, 1968-ban a Filmszínház, 1974-ben a Városi Tanács épületegyüttese, 1966-ban pedig a ma Dornyai Béla nevét viselő Városi Múzeum. Az új városközpont hosszan elnyúló kompozícióját 1974-ben zárta le egy két toronyból álló magasház-együttessel, a 18 és 15 emeletes Garzonházakkal.

Salgótarján új városközpontja a magyar modernizmus kései, heroikus kísérlete: a hazai történelmi sajátosságok miatt akkor valósulhatott meg a kompromisszummentes modern belváros, amikor a vasfüggönytől nyugatra már egyre erősebben jelentkezett a modern kritikája, a posztmodern attitűd, mely itthon csak a nyolcvanas évekre nyert teret. Ez a paradigmaváltás, amely Salgótarjánban az iparváros gazdasági prosperitásának leszálló ágával, majd a rendszerváltás kataklizmájával és a város visszafejlődésével esett egybe, nagyban megnehezíti, hogy ma pragmatikusan, az építészeti-városépítészeti tettet a saját korában és kontextusában megítélve, a szakmai eredményeket értékelve beszéljünk Salgótarján egyedülálló modern városfejlesztéséről.

A Lechner Tudásközpont Fehér köpeny és rajzasztal című pódiumbeszélgetés-sorozatának második estéjén, január 31-én, kedden este 6 órától erre fogunk kísérletet tenni Magyar Gézával, Salgótarján új városközpontjának tervezőjével.

Az esemény Facebook oldala itt érhető el.