Analóg aranykor I.

Élő emlékek a légifényképezés hőskorából

A légifényképek készítése a repülőgépek megjelenésével egyidős. Az ilyen felvételek hasznát elsőként a hadászat ismerte fel az I. világháború idején, ám a honvédelmi célok mellett hamarosan a polgári felhasználás igénye is megjelent. A fentről – megfelelő paraméterekkel – készült fotókból pontos, méretarányos térképek készülnek, melyek számos területen nélkülözhetetlen segítséget jelentenek. A hetvenes évek végétől a digitális technológiák térhódításáig vezető negyedszázad emlékeit Rehorovics Gyula, a Lechner Tudásközpont fotográfusa idézi fel, aki az elmúlt több mint negyven évben a hazai légifotózás minden szegmensét megismerte. A fentrol.hu oszlopos tagja a kétrészes beszélgetés első felében a légifelvételek készítéséről és korabeli fotótechnikáról oszt meg érdekességeket.

Hol kezdődött a fotózás, a repülés és a térképezés különös találkozása az életedben?

A légifényképezés és az én életem 1979-ben kapcsolódott össze, amikor jelentkeztem fotósnak a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz (BGTV). A Bosnyák téri kilencemeletes épületben kezdtem meg a munkát 42 éve és azóta is itt dolgozom. Ugyan ez idő alatt több szervezetet, osztályt és emeletet is megismertem, de végig a székházban maradtam, hiszen a légifényképezéshez kapcsolódó hazai intézmények közül több is ebben az épületben tartotta és tartja fenn székhelyét. 

gyuszi
Rehorovics Gyula (Fotó: Dudás János / Lechner Tudásközpont)

Első munkanapomon abban a fotólaborban kezdtem ismerkedni a folyamatokkal, ahol a síkfotogrammetriai osztály munkatársai képtranszformátorok segítségével állították síkba a légifelvételezés során készült negatívokat. Jónéhány hét, sőt, egy-két hónap is eltelt, mire kialakult bennem az az új nézőpont, amely szükséges volt ahhoz, hogy a fotózásról készségszinten is térképes, illetve fotogrammetriai szemmel kezdjek gondolkodni. Megértettem, hogyan lesz egy fotóból térkép – legyen az földi vagy légifotó –, milyen munkafolyamatok állnak az egyes térképszelvények előállítása mögött, milyen műszerek segítik a munkát és hogyan kell azokat használni. Az, hogy a fotográfiához értettem, csupán belépő volt ehhez a történethez. 

Először az analóg térképezésben használt vonalas reprodukció készítésben szereztem tapasztalatot, hiszen a képtranszformátoron (SEG-I, SEG-V, WILD4) készültek a térképtranszformációs beállítások és az analóg légifelvételekből előállított fotótérképek is. Bár az 1960-as évektől megkezdődött a szovjet érában használatos rendszerek alkalmazása, én is sokat dolgoztam a fototechnika segítségével a meglévő térképek transzformálásában. Az M=1:2880 méretarányú, öl rendszerű térképeket megfelelő szögben döntve, nagyméretű, fekete-fehér sík negatív filmre exponáltuk. Ezt az elérni kívánt méretarányú (pl: M=1:1.000, M=1:2.000, M=1:10.000) méterrendszerű szelvénynek megfelelő mérettartó alubetétes fotólemezre felszerkesztett pontokra transzformálva exponáltuk úgy, hogy a beállítás után az alulemezt kicseréltük egy nagyméretű, fekete-fehér sík filmre, és ezzel a megváltozott méretarányú képet hívtuk elő, melyet aztán a rajzolók átvilágítóasztalon átrajzoltak, így terepi mérések nélkül előállt az egységes országos térképrendszernek, azaz az EOTR-nek megfelelő térkép.

ZEISS S.E.G. 1. képtranszformátor (kb: 1935-ből) (Fotó: Rehorovics Gyula / Lechner Tudásközpont)
ZEISS S.E.G. 1. képtranszformátor (kb: 1935-ből) (Fotó: Rehorovics Gyula / Lechner Tudásközpont)
Wild A8 kiértékelő műszer (1955) Fotó: Rehorovics Gyula/Lechner Tudásközpont
Wild A8 kiértékelő műszer (1955) (Fotó: Rehorovics Gyula / Lechner Tudásközpont)

Az újonnan bevezetett, szovjet érában használatos rendszerek változtattak a korábbi munkán? Mit számít, hogy milyen egy országban a térképezési rendszer? 

Nagyon fontos, hogy mindenki ugyanahhoz a rendszerhez viszonyítson a mérések során. Az Osztrák-Magyar Monarchiában készített térképek az adriai tenger szintjéhez, mint 0 magassági ponthoz voltak kalibrálva. A II. világháború után át kellett venni a Szovjetunióban használt rendszert, amelyben a 0 magassági pont a Balti tenger szintjéhez volt rendelve. Mivel a két mérési rendszer között 67,47 cm eltérés mutatkozott, ezért ez komoly pontatlansághoz vezethetett, mint ahogy adódott is ebből látványos probléma. A Nyugati pályaudvar melletti felüljáró építésekor a két szárny nem ért össze középen, ezért az egyik oldalt vissza kellett bontani. Az eltérés oka az volt, hogy a két irányból egy közös pont felé haladó építkezés egyik csapata az Adriai, a másik a Balti rendszert használta.

A polgári légifotózás hőskorában hogyan lett egy légifotóból térkép?

A térképfelújítások elvégzésének egyszerűsítéséhez, gyorsításához az éppen aktuálisan kijelölt területet „repülték le”, így a szelvényenként durván 50-100 km2 méretű területek fölött elkattintott filmkockák csak a kezdetet jelentették, a negatívok feldolgozásának és térképpé alakításának összetett feladata csak ezután következett. A síkfotogrammetriai osztály földszinten megkezdett munkáját a második emeleten a sztereofotogrammetriai csapat folytatta. Itt folyt a polgári légifényképezéskor készült fotók feldolgozása, hiszen a katonai és polgári célú légifotózás 1954-ben különvált egymástól. A térképtranszformációhoz hasonló eljárásban az analóg légifelvételeket az illesztőpontok segítségével mérettartó alubetétes fotólemezre felszerkesztett pontokra transzformálva exponáltuk úgy, hogy a beállítás után az alulemezt kicseréltük egy nagyméretű alubetétes fotópapírra, és ezzel előállt az M=1:10.000 méretarányú fotótérkép. 

A távérzékelés fejlődésének nagy korszaka volt ez hazánkban, az ötvenes évektől kezdődően sorra alakultak az olyan vállalatok, intézetek, amelyek a magasból készített felvételekből a földfelszín megfigyelése által nyerhető adatok előállításával és feldolgozásával igyekeztek az ország fejlődését támogatni. Így jött létre az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal felügyelete mellett a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat és közös székházzal a Bosnyák téren a BGTV és a Kartográfiai Vállalat.

Te is repültél?

A budaörsi repülőtéren volt a bázis, ahonnan a légifényképezésre induló gépek felszálltak. Én is kaptam kiképzést a repülőgép belsejébe rögzített kamera használatára. Először próbarepülésekre vittek, hogy lássák, mennyire bírom a légörvények okozta rázkódást, amitől bizony felkavarodhat az ember gyomra. Hamar megtanultam, hogy nem szabad kinézni a kamera keresőjéből, mert az az érzékelést nagyon megzavarja, de a kezdeti kellemetlen, ámde szükséges tapasztalatok begyűjtése után szépen belerázódtam.

AN-2 repülőgép Fotó: Braunmüller Péter/Lechner Tudásközpont
AN-2 repülőgép (Fotó: Braunmüller Péter / Lechner Tudásközpont)

Mi állítottunk be mindent a kamerán, a rázkódó gép hasában az expozíciós adatoktól a kockasebességig. Izgalmas volt a kazettacsere is menet közben, a film pontos és időben történő cseréje úgy, hogy a kamera minél előbb újra készen álljon az exponálásra, mert drága kincs volt a megfelelő időjárás. A borús ég, a rossz látási viszonyok ugyanis sokszor meghiúsították a repülést, ezért a meteorológiai jelentés figyelése nagyon fontos volt, mert egy órára előre megbízhatóan meg tudták mondani, milyen felhőzet alakul, milyen látási és fényviszonyok lesznek az adott területen.

AN-2 repülőgép műszerfala Fotó: Braunmüller Péter/Lechner Tudásközpont
AN-2 repülőgép műszerfala (Fotó: Braunmüller Péter / Lechner Tudásközpont)

Többnyire AN2 típusú kétfedeles repülőgépen repültünk, mert ezen volt elég hely – nem hiába ejtőernyős kiképzésre is használták nagy belső tere miatt. Erre volt felszerelve a Wild RC 20 vagy RC 30 kamera. A repülőgép felkészítését az útra és a kamera beszerelését a budaörsi reptér repülőgép-szerelői végezték, mikor kimentünk repülni, mi már csak befűztük a filmet, beállítottuk a paramétereket és elvégeztük a feladatot. Minden megkezdett repüléskor a célterületre fordulás előtt, pár kockát exponáltunk az első tekercsfilmre azért, hogy az előhíváskor tesztelhessük a filmanyagra vonatkozó hívási paraméterek beállításait.

A légifelvételek előhívásáról, feldolgozásáról és hasznosításáról a következő részben olvashatunk.

Juhász Réka