Magányos torony Krisztinavárosban – Az Alagút utcai OTP lakóház

„Buda legmagasabb lakóházának munkálatait most kezdték meg a Krisztina tér mellett, az Alagút utca és Attila út sarkán. Ezen a foghíjas telken 14 emeletes házat építenek, amelyben majd 86 öröklakást kínál eladásra az OTP” – adta hírül a Magyar Nemzet 1966 májusában. A BUVÁTI építészmérnöke, Boross Zoltán által tervezett OTP toronyház csupán egy lett volna a környékre álmodott magasházak sorából, ezek azonban sosem épültek fel. Az így magányosan maradt, sokat vitatott magasépítmény egyike annak a 12 budapesti épületnek, amely az Othernity projekt keretében újragondolva kerül ismét a figyelem középpontjába a Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjában. A járványügyi helyzet miatt május 23. helyett augusztus 29-én kezdődő eseményig kéthetente egy-egy újabb épület történetét ismerhetik meg az érdeklődők.

A krisztinavárosi Alagút utca és Pauler utca sarka az 1890-es évektől neves helyszín volt – a napjainkban ismert 14 emelet magas OTP lakóház helyett akkoriban egy háromemeletes, historizáló épület állt ott, amelyben évtizedeken át Buda egyik híres kávéháza, a Philadelphia működött. A Horváth-kertre néző vendéglátóhelyen egykor pezsgő irodalmi és társasági élet folyt, erről azonban már csak emléktábla tanúskodik, amely a toronyház falán olvasható: „E helyen állott a hajdani Philadelphia Kávéház, amelynek legnevesebb vendége Szabó Dezső, a nagy magyar író volt.” A kávéház 1935-ben válságos időket élt meg, majd nem sokkal később – sokak bánatára – végleg bezárt.

A Philadelphiának egykor otthont adó épület a főváros 1944–45-ös ostroma alatt teljesen megsemmisült, a sokáig kihasználatlanul álló telek sorsa végül az 1960-as években dőlt el: „A Horváth-kertnél, az Alagút utca és Attila körút sarkán levő tűzfalas, nagy üres telekre tizennégy emeletes, öröklakásos ház kerül” – közölte az Esti Hírlap 1963 decemberében. Hazánkban az ehhez hasonló magasépítmények – 15-16 emelet fölötti házak – építésének gondolata már a két világháború között újra és újra felmerült. Az 1950-es évek elején a moszkvai felhőkarcolók mintáját követve készültek magasház-tervek a fővárosba, a megvalósítás azonban még az 1960-as évekig váratott magára. Ekkoriban épült fel a budai oldalon többek között a Szrogh György által tervezett, 18 emeletes Budapest Szálló, valamint Iványi László öt lakóépületből álló magasház-csoportja a Budakeszi úton. Az Alagút utcai toronyház tervezése és kivitelezése 1963–67 között zajlott. Az OTP számára készült lakóház terveit az Ybl-díjas Boross Zoltán készítette, aki 1954-től dolgozott városépítési tervezőmérnökként a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál. Nevéhez elsősorban lakótelepek és kórházak fűződnek, köztük a Fiastyúk utcai lakótelep a 13. kerületben és a Baross utcai kórház Újpesten.

A monolit vasbeton szerkezetű, kemény mészkőlapokkal burkolt homlokzatú épület alsó szintjein az OTP-fiók kapott helyet. A Műszaki Tervezés című lapban 1969-ben megjelent cikkében Kangyal Ferenc írt a ház felépítéséről: a földszinten az ügyfélforgalom lebonyolítására alkalmas teret építettek ki portálszerű nyílászárókkal és alumínium álmennyezettel, amely világítótestek és klímaberendezés beépítését tette lehetővé. A várható nagy forgalomra való tekintettel a padló kő burkolatot kapott. Az első emeleten alumínium függönyfallal és szőnyegpadlóval ellátott helyiségeket alakítottak ki a bankfiók számára. Az OTP-fiókot szerelőszinttel választották el a lakószintektől: a második emelettől (ami az első lakószintnek felel meg) az ötödik emeletig nyolcfogatú, a további szinteken hatfogatú a lakások elrendezése, vagyis ennyi lakás érhető el egy lépcsőházból. Az épület közepén két lépcső – ezek tűzrendészeti szempontból különválaszthatók –, két lift, egy kéménytisztító helyiség és egy szemétledobó helyezkedik el. Az OTP betétesei által birtokba vett, többségében loggiával is rendelkező lakások szobái észak kivételével minden irányban tájoltak.

Az OTP lakóház felépítése városrendezési terv alapján történt, amelynek célja volt egy összefüggő zöldterület kialakítása a Vérmező északi végétől az Erzsébet hídig, mivel az Alagút utca, Krisztina körút, Mikó utca és a Pauler utca által körülzárt tömb elvágta egymástól a Vérmezőtől és az Alagút utcától délre fekvő zöld növényzettel borított területet. Ez az intézkedés több épület lebontásával járt volna. „A szanált épületek helyére csak olyan beépítés kerülhetett szóba, amely a zöldterület folyamatosságát megtartja és egyben karakteres motívummal gazdagítja a Várhegy és Naphegy között húzódó terület városképét. […] Ahhoz, hogy ez a terület városképi szempontból megoldott legyen, fel kell építeni a többi magasházat is” – olvasható a Műszaki Tervezés 1969/8. számában. Ennek megfelelően – esztétikai szempontokat is figyelembe véve – az eredeti elképzelés szerint egy magasházakból álló csoport épült volna fel az említett környéken. Ehhez a sokat vitatott témához szól hozzá – hasonló elveket hangsúlyozva – Antalffy Gyula Magasház a városképben című írása, amely 1966-ban jelent meg a Tükör című lapban: „Szép-e a toronyház? Amilyen lenyűgöző hatásuk van a magasépületeknek, ha csoportosan törnek az égre, mint Manhattan sziklafélszigetén a gúla alakú, oszlopszerű vagy lépcsőzetesen vékonyodó felhőkarcolók, olyan ellenszenvesen hatnak ott, ahol rendszertelenül, ötletszerűen törnek föl, anélkül, hogy szervesen illeszkednének a városszerkezet struktúrájába.” Az eredeti tervek meghiúsulása miatt azonban az OTP lakóház végül magányosan vetekedett a Várheggyel és a Napheggyel, megépítésének engedélyezését később a szakértők hibaként könyvelték el.

A városképbe való illeszkedésének kérdésén túl további problémákat is felvetett a már elkészült OTP magasház. Kifogásként merült fel az épület ellen, hogy az Attila út és az Alagút utca forgalmas kereszteződésében tornyosuló ház tömbje akadályozza az autósok kilátását, balesetveszélyessé téve a közlekedést. A szélcsatornában álló magasház emellett meggátolja a szabad légáramlást a Szabadság-hegy, a Városmajor, a Vérmező felől a Horváth-kert, a Tabán és a Duna irányába, megzavarva a környező épületek fűtését és melegvíz-ellátását is. „A meleg vizet kéményre kapcsolt, a pincében elhelyezett etázskazánok szolgáltatták. Most a légáramlás beleütközik a toronyház magas falaiba, a kémények használhatatlanok, mivel a toronyháznál magasabbra nem építhetjük őket. Már a múlt év végén, télen és ez év januárjában, februárjában foglalkoznunk kellett 35 lakás lakóinak jogos panaszaival. Egy részük fagyoskodott, mert ha fűtöttek, a kéményből visszafelé áramlott a füst. A melegvíz-szolgáltatás is megbénult” – írta a Magyar Hírlap 1968-ban.

Az OTP toronyházat – annak ellenére, hogy modern kialakítású lakásai napjainkban is kényelmes otthont biztosítanak a lakók számára – továbbra is ellentmondásos épületként tartják számon. A jelenlegi kerületi szabályozás magában foglalja, hogy amennyiben egy tulajdonos kezébe kerül, és az módosítana az épületen, akkor vissza kell bontania ezt a környezetéhez képest „túl magas” házat.

Források:
Antalffy Gyula: Magasház a városképben, Tükör 1966/47. szám
Granasztói Pál: A magasházak vitájához, Budapest 1970/7. szám
Kangyal Ferenc: Alagút utcai OTP-társasház, Műszaki Tervezés 1969/8. szám – Lechner Tudásközpont szakkönyvtára
Magyar Hírlap 1935/199.
Magyar Hírlap 1968/135. szám
Magyar Nemzet 1966/115. szám
Mészáros Ábel: Magasházak a magyar ugaron
Pakots György: Tabántól az Erkel Színházig, Esti Hírlap 1963/301. szám
Preisich Gábor: Elszalasztott lehetőségek, Valóság 1969/1. szám
Schéry Gábor: A magyar tervezőirodák története – Lechner Tudásközpont szakkönyvtára