A Parisiánától az Új Színházig – egy épület drámája sok felvonásban, happy enddel

Lajta Béla különleges, az art decót megelőlegező épülete hosszú története során nagyon sok alakváltozáson ment át, legutóbbi átépítése után, mint egy bábból előbújó pillangó bontakozott ki előttünk eredeti szépségében. A színház Parisiana-mulatóként 110 évvel ezelőtt, 1909. február 13-án nyílt meg.

„Előkelő közönség zsúfolásig töltötte meg a Parisiana-mulató márványpalotáját ma este, mikor Friedmann Adolf igazgató bemutatta alkotását a közönségnek. A mágnásvilág, valamint a gentry-világ és Lipótváros színe-java képviselve volt az előadáson. A közönség nagy elismeréssel nyilatkozott magáról az épületről és a distingvált előadásról” – írta a Pesti Napló a megnyitóról. „Az előadás fél tíz órakor vette kezdetét, mikor a színpadon Bachó karmester nyitányt adott elő teljes zenekara élén. Azután sorban következtek a világhírű művészek, köztük a „4 Farabonis”, kik táncelőadásaikkal elragadtatták a közönséget, azután „Fehim pasa háreme” című társulat, amely gyönyörű táncaival és énekelőadásaival hatott, Lillyan Graham, a newyorki Viktória-színház csillaga. Reggel 5 óráig Bachó zenekara, egy newyorki néger-zenekar, Balogh Károly cigányzenekara és a házizenekar hangjai mellett mulatott a közönség, amely a legjobb hangulatban maradt együtt az új mulató csarnokaiban.”

A Két szerecsen (ma Paulay Ede) utcában megnyílt mulatónak megvoltak az előzményei is. Parisiana néven – nem meglepő módon – eredetileg Párizsban jött létre egy szórakozóhely 1894-ben a Poissonnière bulváron, Édouard Jandelle-Ramier építész tervei alapján. Ez egy úgynevezett café-concert volt, ami franciául egy olyan helyet jelentett, ahol a közönséget zenével, tánccal szórakoztatták, miközben ételt-italt is fogyaszthatott. Ahogy a kiegyezéstől az I. világháborúig tartó időszakhoz nálunk a fellendülés, a gazdasági prosperitás, a „boldog békeidők” hangulata kötődik, ugyanúgy megvolt ez a korszak Franciaországban (sőt egész Európában) is az 1870-71-es porosz-francia háború lezárulta és 1914 között. Ez volt a „Belle Époque” (szép korszak), amely egy viszonylag hosszú békés időszakként lehetőséget adott a biztos, nyugodt gyarapodásra, elsősorban a nagy- és középpolgárság számára. Az orfeumok, kabarék, varieték ennek a korszaknak jellegzetes szórakozóhelyei voltak.

Természetesen az éppen fellendülőben lévő Budapestnek is kellett egy ilyen Parisiana, és ez létre is jött a millenniumi kiállításhoz kapcsolódó Ős-Budavára területén. Bár a névről talán inkább valamilyen őskori történelmi panoptikum jutna eszünkbe, Ős-Budavára valójában egy szórakoztató negyed volt, amit a Városligetben hoztak létre az Ezredéves Országos Kiállítás mellett. De a történelem sem maradt ki a dologból: az Állatkert északi részén Oskar Marmorek építész tervei szerint létrejött épületegyüttes a török kori budai vár másolataként épült meg fából, gipszből és egyéb könnyűszerkezetes megoldásokkal. A történelmi hűséget nagyon komolyan vették: a tervezéshez a Buda 1686-os visszafoglalásakor – egy olasz műszaki tiszt, Marsigli kapitány által – készített helyszínrajzot vették alapul, és korabeli térképeket, rajzokat is tanulmányoztak.

Ős-Budavárának a bejárattól legtávolabbi részén egy mecset is várta a közönséget, minarettel, török kúttal és bazárral. A Parisiana mulató – ahol többek között egy párizsi pantomim társulat, élőképek, és táncosnők nyújtottak szórakozást – a mecsettel szemben helyezkedett el. Ős-Budavára azonban nem ért meg hosszú időt. Hiába kezdtek minden évadot újabb és újabb látványos rendezvényekkel, a mulatónegyed minden évét veszteséggel zárta. A helyzet 1900 júniusára odáig fokozódott, hogy Ős-Budavára csődbe ment, ősszel a szórakoztató negyedet elárverezték. A vevő, Leitner Henrik, a Folies Caprice mulató tulajdonosa volt. Leitner átépítések és gazdasági átszervezések segítségével sikeresen működtette a mulató komplexumot egészen 1907 végéig, azonban ekkor a Székesfőváros Tanácsa feloszlatta az Állatkertet üzemeltető, évek óta csődben lévő Állat és Növényhonosító Társaságot, és így az Ős-Budavára bérleti szerződését sem hosszabbították meg. A Tanács elrendelte a mulatónegyed bontását. Ez 1908 áprilisára egy épület kivételével meg is történt.

A Parisiana tulajdonosa, más források szerint bérlője, Friedmann Adolf a Két szerecsen, ma Paulay Ede utcába költöztette át mulatóját. 1907 februárjában felesége, Schwarcz Amália kért építési engedélyt, amelyhez a terveket Lajta Béla készítette. A hosszú, keskeny telket teljesen beépítették. Az utca felőli oldalra egy belépő szélfogó, majd abból nyílóan egy kisebb előcsarnok került ruhatárral. Ezek fölé tervezte Lajta a kistermet, amelyet egy külön, az utcáról nyíló lépcsőházból lehetett megközelíteni. Ez a rész kabarészínpadként működött, majd a későbbiekben bárként, bábszínházként. Egy másik, az előcsarnokból nyíló lépcsőházon keresztül lehetett felmenni az első emeleti páholyokhoz.

A nagyterem a telek adottságaiból következően szintén hosszú és keskeny lett, eredetileg asztalokkal és székekkel volt berendezve. Az oldalfalait márvánnyal burkolták, fent pedig egy keletiesen lépcsőzetes, nagy magasságú és jelentős kiülésű, aranyozott párkánnyal zárták le. A mennyezet egyszerű volt, csupán visszafogottan megfogalmazott csillárok díszítették, körülöttük gipszornamensekkel. A szintén elég egyszerű színpadnyílás keretezésének párkányát térdelő kariatidák tartották. 

Az utcai homlokzatot négyzetes arányokkal, síkszerűen alakította ki Lajta, kívülről az épület egy tömör, homogén kőkubus benyomását kelti. A teljesen újszerű megfogalmazást, amit alkalmazott, az építészet- és művészettörténészek sokféleképpen magyarázzák. Fel lehet fedezni benne a romantikus építészetnek a francia forradalom idején kialakult, az elemi testek geometriájára építő felfogását éppúgy, mint Lechner Ödön új építészeti gondolatainak továbbvitelét. Az ókori kelet hangulata kétségtelenül ott van az épületen, de a hangsúlyos pártázat mögött ott érezhetjük a felvidéki pártázatos reneszánsz formavilágát is. Az eredeti tervek szerint a homlokzaton valamivel több lett volna a dekoráció: a kapuk feletti mezőbe figurális dombormű került volna, az emelet magasságában pedig két pálmafa fogott volna közre egy napkorongot.

A pártázat tíz, Maróti Géza által készített angyala szintén sok vitát kavart az értelmezők körében. Hasonló figurák 1916-ban bukkannak fel újra Lajta életművében, amikor az Operaház számára Goldmark Károly Sába királynője című művéhez tervezett díszleteket. Ebből van, aki arra következtet, hogy ezek az angyalok bibliai kerubok, akik az Édenkertet őrzik vagy a salamoni templom kapujában állnak. Mások szerint azonban nem valószínű, hogy Lajta egy mulató homlokzatára bibliai alakokat helyezett volna, szerintük az angyalok egyszerűen épületdíszítő motívumok, amelyeknek az az esztétikai funkciója, hogy kontrasztot alkossanak a kőburkolat tömörségével, simaságával, a zárópárkány vízszintes vonalát függőlegesbe forgassák át és így az attika mozgalmas kontúrral forduljon az ég felé.

Ugyanígy a bejárati kapuzatot díszítő majmokba is bele lehet látni akár egy egyiptomi isten szimbólumát is, vagy valamilyen lelkiállapot metaforáját, de lehetnek egyszerűen csak a századfordulón elterjedt és divatba jött afroamerikai zenékhez és táncokhoz illő dekorációk is, amelyek a lábaiknál nem valamilyen misztikus gömböt, hanem kókuszdiókat tartanak. Az utóbbi feltételezés helyességét látszik erősíteni az is, hogy a majmok mögötti pálmafatörzsek eredetileg a kapubélleten keresztül behatoltak az épületbe és az emeleti hármasablak színes üvegein folytatódtak a lombozatukkal, amelyről kókuszdiók lógtak. 

Abban azonban minden elemző egyetért, hogy Lajta a korát megelőzően már ekkor az art deco stílust előlegezi meg, amely igazából 1925-ben robbant be a köztudatba a Párizsi Iparművészeti Világkiállításon. Ennek fényében a Parisianát Európában, de talán világviszonylatban is az első art deco épületként értékelik. 

Az épület nem sokáig állt fenn eredeti fényében. 1910-ben Királypalotának nevezték át, majd 1912-ben Palais de Danse, Táncpalota lett belőle és a belsőépítészetét is átalakították. Az új berendezést Menyhért Miklós iparművész tervezte, a falakra két új freskó került Bacchanália és Tánc címmel, Kölber Dezső és Vesztróczy Manó festőművészektől. Az előcsarnokba márvány kutat és kandallót helyeztek, és egy bizarr berendezésű „American bar”-t is kialakítottak. Az átalakításról megoszlottak a vélemények, az Ország-Világ című lap elismerően írt róluk, míg Bárdos Artúr például elhibázottnak találta őket.

A „boldog békeidők” elmúltával az orfeumok divatja is háttérbe szorult, a színházi vállalkozások nagyobb sikerre számíthattak. Ez az időszak egybeesett egy építőipari dekonjunktúrával is, és a két tényező együttesen odavezetett, hogy sok orfeumot színházzá építettek át. Így történt ez 1919-ben a Táncpalotával is. A nézőteret átalakították, az asztalok és székék helyét rögzítetten beépített színházi széksorok vették át és az új intézmény Revü Színház néven nyílt meg és működött pár évig, amikor is csődbe ment.

1921-ben az Unio Színházüzemi és Színházépítési Rt. vette meg az épületet és egy újabb átalakítás kezdődött meg, ezúttal Vágó László tervei alapján. Ez most a homlokzatot is érintette: a főbejárat fölé egy kovácsoltvas keretbe foglalt üveg előtetőt szereltek fel, amelyről négy lámpa lógott le. A bal oldalon pedig egy új mellékbejáratot létesítettek. A négy hónapig tartó munkálatok befejeztével a színház 1921 októberének elején nyílt meg Blaha Lujza Színház néven. Ez a felállás sem volt túl hosszú életű és megint csak csőddel ért véget. Ekkor a színházat állami kezelésbe vették és a Nemzeti Színház kamaraszínházaként működött 1932-ig. Ezután a II. világháborúig az állam különböző vállalkozóknak adta bérbe, azonban ez a gazdasági modell sem vált be és az előadásokat beszüntették.

A háború után Művész Színház néven, Várkonyi Zoltán igazgatása alatt nyílt meg az intézmény, magánszínházként. Az államosítások idején természetesen megint csak változott a helyzet, 1949-1952 között Úttörő Színház, majd a Nagymező utcában működő Ifjúsági Színház kamaraszínháza lett. Ezután Jókai Színházként működött, és ekkor már durva beavatkozások is történtek, a homlokzati márványburkolatot elbontották, hogy ablakokat nyissanak a falon. Az új homlokzatot levakolták és sárgára festették, az ablakkereteket pedig sötétzöldre. A három, még eredeti bejárati ajtóról eltávolították az alumíniumborítást és sötétbarnára mázolták őket. A homlokzatra bádogbetűkből, fénycsövekkel írták ki a színház nevét, ezt alul-felül piros és fehér, mintás kerámialapokból kirakott fríz fogta közre. A földszinten a homlokzatot kicsit visszaugratták, az emeletet egy vasbeton gerendával támasztották alá, amit négy, szintén vasbeton féloszlop tartott. 

1962-re a homlokzat állapota már nagyon leromlott, különösen az angyalos attika okozott gondot, ahonnan nagyobb szélerősségnél lemezdarabok estek le. Nem lehetett elkerülni a komolyabb felújítást, de ezt a korra jellemző nem túl kifinomult módszerekkel hajtották végre: az attikától egyszerűen megszabadultak, és az egész homlokzatot a földszinttől felfelé egy függönyfallal takarták el, amelynek osztásrendje leginkább egy korabeli irodaház megjelenésére emlékeztetett. A bejárat felett elhelyezett viszonylag nagyvonalú előtető adott csak valamelyes eleganciát az épületnek, amelybe a függönyfal üvegtábláinak színezésével próbáltak bevinni némi játékosságot – a hátoldaluk kékre, illetve sárgára mázolásával, mivel színezett üvegtáblákat nem gyártottak. Budapesten egyébként ez volt az első függönyfal, tehát a maga nemében egy nagyon újszerű szerkezet volt, azonban a gyenge kivitelezési színvonal miatt hamar tönkrement. Ennek az átépítésnek a során a homlokzat eredeti elemeinek az addig még megmaradt részei is eltűntek.

1975-re újra olyan állapotba került az épület, hogy a felújításon kellett gondolkodni. A statikai vizsgálat azt állapította meg, hogy egy új színház építése gazdaságosabb lenne. Azonban végül semmi sem történt, sem bontás, sem felújítás, a gyermekszínházban tovább folytak az előadások.

1987-ben már nem lehetett tovább húzni a dolgot, és ekkor – nem tudjuk pontosan hogyan és miért, talán a rendszerváltás felé haladó légkör vagy a századforduló iránt ekkor éppen megnövekedett érdeklődés hatására – az illetékes Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy a sürgető rekonstrukció során az eredeti, Lajta-féle homlokzatot fogják visszaállítani. Ekkorra ebből már nem volt meg semmi, kivéve néhány homlokzati márványlapot (de az is az előcsarnok padlóburkolatában) és a fríznek egy tenyérnyi rézdarabkája.  A színházépület átépítése Kőnig Tamás és Wagner Péter tervei alapján zajlott le, az építészettörténeti kutatásokat Dávid Ferenc végezte. A rekonstrukció kiviteli terveinek egy részét – gépészeti terveket, talajmechanikai szakvéleményt – a Lechner Tudásközpont tervtára őrzi.

A belső térrendszert tekintve nem volt reális a Lajta-féle állapot visszaépítése. A színházteremnél a Vágó László által tervezett állapotot tűzték ki célul, ami pontosan rekonstruálható volt, és az 1920-as éveknek egy fontos emléke. A közönségforgalmi terek (előtér, ruhatár, büfé, stb.) az idők folyamán teljesen elvesztették eredeti jellegüket, itt az építészek a régi motívumok (például a zikkurat) felhasználásával igyekeztek a meghagyott és a visszaépített elemeket az újakkal összehangolni. 

Az utcai homlokzatot sem lehetett száz százalékosan az eredeti állapotára visszaállítani, ugyanis az ötvenes években történt átépítésnél a homlokzat síkjában a járdaszinten egy vasbeton gerendát helyeztek el, erre íves keresztmetszetű vasbeton oszlopokat állítottak, majd ezekre egy újabb gerenda került. Ezeket az elemeket statikai okokból nem kívánták elbontani a rekonstrukció során, így az újjáépítésnél ezek vonalát figyelembe kellett venni a homlokzat tervezésénél. Ebből adódóan a homlokzati elemek nem tudtak pontosan az eredeti helyükre visszakerülni és az arányaik sem egyeznek meg teljesen a Lajta Béla által tervezettekkel. 

A rekonstrukció 1990-re készült el, a színház ekkor Arany János nevét felvéve nyílt meg. A következő évben az OMF Magyar Építészeti Múzeuma a Parisiana újjáépítése – Tisztelgés Lajta Béla emlékének című kiállításon mutatta be az épület történetét és helyreállítását. 1994-ben az addigi ifjúsági színház helyett elindult az Új Színház egy új koncepcióval és új társulattal.

„Építészetünk a kultúránk és történelmünk látható és tapintható kőbehűlt drámája” – mondta Kerényi József építész, és ez a kicsit elvontnak tűnő kijelentés egészen érthetővé és kézzelfoghatóvá válik az Új Színház épületének történetét végigkísérve, ahol minden korszak letette a maga jellemző kézjegyét. Valószínűleg nincs sok olyan épületünk, amely ennyi és ilyen drasztikus változáson ment át, mindenesetre örülhetünk a szerencsés végkifejletnek.

Forrás: 
Morvay Endre: Parisiana: a poraiból feltámadt Főnix, Műemlékvédelmi Szemle, 1999/1-2.
Dávid Ferenc: Megjegyzés a Parisiana-kritikához, Műemlékvédelmi Szemle, 1999/1-2.
Haba Péter: Pre-, neo-, poszt- 
Lajta Béla Virtuális Archívum