Híres emberek Budapestje

Margitai Ági és a Teleki tér 7.

Margitai Ági színésznőnk emléktáblája a VIII. kerületi Teleki László tér 7. szám alatt található.

A Teleki László tér, vagy ahogyan ma is sokan hívják, a Teleki tér Józsefváros egyik jól ismert tere. A Fiumei út, Karácsony Sándor utca, Dobozi utca által határolt téren keresztülhalad a Népszínház utca is. Déri Attila Józsefváros című kötete szerint a 19. század elején létrejött teret már kezdettől piacként használták, a reformkorban Lóvásár, majd Széna tér, később Marhapiac – vagy Baromvásár – és Zsibárus térként ismerték, 1879-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hivatalosan Teleki térnek nevezte el. 1941-ben Gróf Teleki László tér, 1946-tól pedig a mai Teleki László tér formájában került a térképekre. Amint a Józsefvárosi Sztorik Teleki téri adásából megtudhatjuk, az egykor a főváros főpályaudvaraként szolgáló Józsefvárosi vasútállomás közelsége egészen a Keleti 1884-es átadásáig biztosította a Teleki tér forgalmát, de a piac a későbbiekben sem szűnt meg. Tömegek vásároltak itt meg minden, az élethez nélkülözhetetlen felszerelést használtan, ruhát, cipőt, kalapot, konyhafelszerelést, bútort, kézikocsit, dísztárgyakat, amit itt nem lehetett kapni, az nem is létezett. A Teleki téri Tangó néven ismert zsibárus piac az 1950-es évekig működött zavartalanul. A régi, egymáshoz támaszkodó bódékból és a közöttük kialakult útvonalakból álló piacot a 2000-es évek második évtizedének elején lebontották és helyén 2014-ben adták át az új, fedett piaccsarnokot. Mellette egy élelmiszer-áruházlánc nyitott üzletet és a környék lakóinak bevonásával elkészült a Teleki téri park, amely a főváros egyik legszebb, őrzött zöldfelülete.

Margitai Ági Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész színésznőnk itt töltötte gyermekkorát, a Teleki tér 7. számú házában. Az üzlethelyiségek számára kialakított földszinttel rendelkező, három emeletes, belső udvaros, 20. század elején épült bérház és az előtte nyüzsgő Teleki tér volt a kislány Margitai Ági otthona. Így emlékezett gyermekkora színhelyéről a Film Színház Muzsika folyóirat 1983. októberi számában: „Hétéves koromig minden, amire emlékszem, annak színhelye a Teleki tér és a bérház... a környék, ahol laktam, meg a pince ... Ott lehetett élni! Meghatározó élményem a közvetlen környezetem, amely igen különös hely volt: egy gyerek számára a paradicsom! A tér ... s nemcsak maga a tér, mert a Dobozi utca is végig be volt építve a zsibárusok standjaival; millió ember, nyüzsgés, zaj. Este még igazibb paradicsom — hiszen akkor már eltűnt a tömeg, ott aztán lehetett játszani!”

Margitai Ági gyermekkora nem volt hagyományosnak mondható, még alig nőtt ki a csecsemőkorból, mikor kitört a háború, melynek végén, 1944-ben elvesztette édesapját. Édesanyja vitte tovább a család papírhulladék kereskedését, amelynek sovány, majd végleg elapadó jövedelme hamar kiragadta a kislányt a gyermekkorból. 14 évesen már az ő néptáncosként megkeresett fizetéséből éltek meg édesanyjával. Ennek ellenére úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint gazdag és élményteli évekre. Az éleseszű, energikus gyermek hetedikig felekezeti iskolába járt, ám az oktatásra csak akkor figyelt, amikor már tétje volt, így a nyolcadikat kitűnővel végezte. Egy ideig történelemtanár szeretett volna lenni, de nyolcadikban már rendező. Sajnos, éppen ekkor fordult rosszra anyagi helyzetük, el kellett adni a Teleki téri lakást és társbérletbe hurcolkodni, ezért Ági az anyja tudta nélkül abbahagyta a tanulást és táncosnőnek állt. A SZOT Művészegyütteshez került, ahol egy néptánckutató-koreográfus irányítása alatt kinyílt számára a világ. Még nem volt 18 éves, mikor felvételizett a Színművészetire, ám elkésett a papírok leadásával és nem volt érettségije sem. Színésznövendék barátai bíztatták, keresse meg Básti Lajos, nagy tekintélyű színész tanárt. Soron kívül korengedménnyel felvették, Törőcsik Marival és Bodrogi Gyulával együtt végeztek. A főiskolai évek gyermekkorpótló vidámsága után Pécsre került az ottani Nemzeti Színházba, majd Kecskemét, Miskolc, Szeged és Szolnok következett, miközben a fővárosban is megtalálták a színházi és filmes szerepek.

Margitai Áginak 142 színpadi szerepe volt, legalább 40 nagyjáték- és 19 tévéfilmben játszott, 11 díjat kapott, köztük 2010-ben a Kossuth-díjat is, melyről előzőleg legalább tucatnyi alkalommal hallotta, hogy meg fogja kapni, így mikor tényleg elnyerte, már el sem akarta hinni. Úgy tartották, bármit el tud játszani és ez így is volt, 2014-ben, halála évében, 77 évesen bízták rá Momo, a 14 éves arab kisfiú szerepét a Rózsavölgyi Szalonban.

A Teleki tér 7-ben működő üzlethelyiségek között megtalálható volt például a Józsefvárosi Testgyakorlók Körének klubhelyisége, vagy a Niagara kávéház, amely egy időben arról volt ismert, hogy nem szeretett szerződéssel védett alkalmazottakat tartani, ami miatt 1912 decemberében a kávéssegédek szakszervezete bojkottra szólította fel a szakmát a kávéházzal szemben, a Népszava hasábjain: „öntudatos munkás kerüli a Niagara kávéházat és nem támogatja ellenségét” – írták. Ebben az időben a ház tulajdonosa Gróf Károlyi Lajos volt, akinek a kerületben számos bérháza, sőt palotája is volt. Itt üzemelt sokáig a Lissauer-féle Józsefvárosi Iparkávézó, amely korabeli coworking irodaként működött, ugyanis sok kereskedő, aki nem engedhette meg magának, hogy saját irodát tartson fenn, itt dolgozott és itt szerezte be a munkájához szükséges híreket, információkat is. A környék egyik nyilvános távbeszélőállomása is Lissauer Izsák kávézójában működött. Gróf Károlyi Lajos a Friss újság 1930. november 6-ai számában megjelent rövidhír szerint nemeslelkűségről tett tanúbizonyságot, amikor a világválság közepette a „Teleki tér 7-es számú házban lévő Lissauer kávéház bérét 8000 pengőről 6000 pengőre mérsékelte”. A válságot alighanem végül a gróf is megérezte, hisz a Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője 1935 májusában arról számolt be, hogy Károlyi gróf 48 000 pengő jelzálogot jegyeztetett be a Teleki tér 6. és 7. szám alatt található házaira, azok felújítása céljából.

Juhász Réka

A színpad és az otthon dívája – Márkus Emília hűvösvölgyi villája

A II. kerületi Hűvösvölgyi út 85. szám alatt álló épület „az otthon művésznőjeként” is magasztalt Márkus Emília fényűző villájaként épült 1912-ben. A színművésznő 1949-ben bekövetkezett halála után az egykori pompás otthont felosztották, a lakosztályokat bérlakásokká alakították, előcsarnokába pedig pártok költöztek be. Napjainkban az épület a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hűvösvölgyi fiókkönyvtárának ad otthont.

A Nemzeti Színház „szőke csodája”, Márkus Emília szombathelyi származású színművésznő hetedik gyermekként, kalandos körülmények között jött a napvilágra 1860 szeptemberében, ugyanis a születését követő órákban leégett az otthonukként szolgáló Batthyány-malom. A kilenctagú család az édesanya testvéréhez, az ügyvéd és igazságügyi miniszter Horváth Boldizsárhoz menekült, aki később félárván maradt négy gyermekének gondozását is Emília édesanyjára bízta. A kis Emília egyévesen került fel Pestre, ahol nem csak játszótársakkal körbevéve cseperedett fel, de a tekintélyes nagybácsi pozíciójának köszönhetően sok korabeli híresség is megfordult otthonukban, akiket elbűvölt a kislány korán megmutatkozó tehetsége. Szülei zárdában taníttatták, komoly neveltetést szánva lányuknak, aki azonban nem volt hajlandó feladni színészi ambícióit, így 12 évesen eltanácsolták. Nagybátyja befolyásának köszönhetően viszont teljesülhetett az álma: Paulay Ede felvette a Színi Tanodába, 15 évesen pedig már a színpadon bizonyíthatott. Mindössze 17 éves volt, mikor a Nemzeti Színház szerződtette, ahol Júliaként debütált, hatalmas sikert aratva.

A színház ünnepelt csillaga 22 évesen hozzáment Pulszky Károly művészettörténészhez. Pazar műkincsekkel berendezett otthonuk élénk társasági életnek volt színtere, ám férje drága gyűjtőszenvedélye végül súlyos adósságba sodorta a családot. Pulszky öngyilkosságba menekült, a megözvegyült színésznő pedig két lányával, Tesszával és Romolával pénz és lakás nélkül maradt. Ebből a nehéz időszakból színházi elismertségének, valamint 11 évvel fiatalabb szerelmének, Andor Oszkárnak köszönhetően keveredett ki. Márkus Emília – bár a legjobban fizetett magyar színésznőnek számított akkoriban – nem bánt jól a pénzzel. Hamarosan azonban a filmvásznon is meghódította a közönséget, többek között az első magyar némafilm, A táncz főszerepében. Végül elég vagyonra tett szert, hogy 1912-ben fényűző villát építtessen magának és családjának Budán, amely nem csak a társadalom elitjének találkahelyeként, de később a második világháború alatt a menedékre szorulók búvóhelyeként szolgált.

A római Campagno stílusát idéző, hatalmas parkkal körbevett hűvösvölgyi villát Jánszky Béla és Szivessy Tibor tervezte – tudható meg a Magyarország híres villái című kiadványból. A kőoroszlánokkal őrzött bejárat oszlopokkal szegélyezett, márványpadlós előcsarnokba vezetett. A Napóleon császársága alatt született, monumentális és fényűző empire stílus a színésznő villájának berendezésében is megmutatkozott: „Csupa finomság, előkelő művészet e ragyogó otthonnak minden egyes zúga. Az előcsarnokból egy nagy fekete tölgyfalépcső vezet fel az emelet karzatára, a hol a nagy művésznő otthoni próbáit szokta tartani. Széjjelnézünk. Három fekete faragott velenczei láda szolgáltatja az ülőhelyet s a sarokból egy ezüsttözött hintaló kaczérkodik velünk; a firenzei Viscontiaké volt a XVI. században” – vezet végig a díva kifinomult stílusát tükröző otthonán a Vasárnapi Ujság 191/28. száma – „A zongoraszobában megmutat nekünk egy csodaszép ó-kastiliai függönyt, a melynek párját a Louvreban őrzik. Pulszky örökéből maradt a nagy művésznőre a horribilis értékű függöny és az ő nagy művészi érzéke stílszerűen helyezte azt el gyönyörű otthonában. A szalon renaissance kandallóján egy eredeti nagyértékű Donatello fejben gyönyörködünk, de e műkincsen kívül a kanapé felett megpillantunk egy csodaszép olajfestményt, Tizian fehér kutyáját.” A színésznő otthonának büszkesége volt saját „földi paradicsoma”, a pálmákkal, azáleákkal és liliomokkal beültetett télikert. A pincéből, földszintből, emeletből és tetőtérből álló épületen 1930-ban végeztetett el egy rég tervbe vett felújítást, bővítést.

Tábi Emőke

Máté Olga

Fényképészeti műterem a Veres Pálné utcában

A magyar portréfotózás kiemelkedő alakja, a Veres Pálné utca 12. szám alatti legendás műterem tulajdonosa, Máté Olga 1879. január 3-án látott napvilágot Szigetváron a Mauthner család gyermekeként. Születése után pár évvel szüleivel és négy testvérével Budapestre költöztek, ahol egy varrodát üzemeltettek. A fotózás iránti érdeklődése hamar megmutatkozott, családja az első pillanattól támogatta álmai megvalósításában. 1899-ben a Fő utca 21. szám alatt nyitotta meg első műtermét, majd németországi tanulmányútra indult Berlinbe és Drezdába – a szakma fortélyait többek között Rudolf Dührkoop és Nicola Perscheid fotóművészek mellett sajátította el.

1912-ben feleségül ment Zalai Béla filozófushoz, két gyermekük született. Olga új, jól felszerelt műtermét és közös otthonukat a Veres Pálné utca 12. szám alatti bérházban alakították ki. A Zalai házaspár negyedik emeleti lakása a kor művészeinek, íróinak, filozófusainak népszerű találkozóhelye is volt, gyakran megfordult itt Mannheim Károly, Balázs Béla, Lukács György, Kozma Lajos, Olga közeli barátja, valamint a magyar nőjogi mozgalom több képviselője is, köztük Bédy-Schwimmer Róza. Az Ybl Miklós Virtuális Archívumból kiderül, hogy az épület helyén, az egykor Zöldfa (ma Veres Pálné) és Kalap (ma Irinyi) nevet viselő utcák sarkán klasszicista palota állt, ami 1858-ban került gróf Károlyi István tulajdonába, ő Ybl Miklóst kérte fel az épület átalakításához szükséges tervek elkészítésére. A munkálatok megvalósulásáról nem áll rendelkezésre biztos információ, csupán annyi, hogy a lépcsőház 1870-ben újult meg Dötzer Ferenc építész közreműködésével, valószínűleg az Ybl-tervek szerint. A palotát 1900 körül lebontották, a helyén épült fel a bérház 1910 és 1911 között Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei szerint.

Máté Olga hamar a portréfotózás kiemelt alakjává vált, olyan neves művészeket örökített meg, mint Babits Mihály, Kaffka Margit, Lechner Ödön vagy Czigány Dezső. 1911-től rendszeresen jelentek meg képei A Fény című lapban, sokszínű munkásságát azonban nem csupán a fotóművészet hazai képviselői ismerték el, több nemzetközi kiállításon – Londonban, Rómában, Hamburgban és New Yorkban – is kitüntetésben részesült. A portrék mellett csendéleteket, városképeket, reklámfotókat is készített, dokumentálta a modern tánc születésének pillanatait, a ’30-as évektől pedig többek között Kozma Lajos, Molnár Farkas és Bierbauer Virgil épületeiről készített fotói a Tér és Formában is megjelentek. Műtermét később átadta tanítványainak, előbb Haár Ferenc használta a helyiséget, 1938-ban Reismann Mariann tulajdonába került, akinek visszaemlékezését a Forrás 2011-es száma idézi: „Volt az óriási műterem, amiből ki volt hasítva egy darab várószobának. Három nagy ablaka volt, két ablak a műtermi részhez, a harmadiktól húztunk egy függönyt a szemközti falig, itt volt a retus, a vágás meg a duma és minden egyéb."

Jancsó Ágnes

Mednyánszky Ági

Egy ismert hang az Erzsébet tér 5-ből

Mednyánszky Ági bájos orgánuma mindannyiunk fülében ott cseng. Egy ország zárta szívébe a híres rádiójáték, a Szabó család Icujának megformálásáért, de Miss Marple-nek is sokáig kölcsönözte hangját, valamint tőle hallhattuk először azt, hogy „Önök a Magyar Televízió kísérleti adását látják”. A Budapest szívében elhelyezkedő Erzsébet tér 5. szám alatt álló szecessziós épület falán egy márványtábla emlékezteti az arra járókat, hogy a művésznő több mint fél évszázadon át – egészen 2015. július 7-én bekövetkezett haláláig – volt a ház lakója.

Mednyánszky Ági 1927. március 15-én született Bécsben, nemesi család sarjaként. Háromévesen már szépségversenyt, a világháború kitörése előtt Brüsszelben pedig táncversenyt nyert. Ennek hatására Londonban, a királyi család előtt is fellépett. Tinédzser korában felfigyeltek szépségére és egy filmstúdió rögtön több szerepre is leszerződtette. Mindene azonban a színház volt. 1943-tól az Erzsébetvárosi és a Magyar Színházban kezdett prózai szerepeket alakítani, majd 1958-ban a Fővárosi Operettszínház tagja lett. A teátrumhoz való hűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több mint ötven éven át – pályája végéig – sehol máshol nem vállalt szerepet. Kezdeti sikereinek idején egy riporter azt kérdezte tőle: „Szeretne-e sztár lenni?” Ági válasza az volt: „Nem! Csak jó színésznő, kicsi vagy nagy, de jó!” Ezzel a törekvéssel és alázattal állt minden este a világot jelentő deszkákra, számára nem létezett kis szerep. Ha csak pár másodperc erejéig volt jelenése, akkor sem lehetett nem észrevenni. „Ha én bemegyek a színpadra, a Nagymező utcában megállnak a trolibuszok”- vallotta Ági. Olyan hivatástudattal bírt, hogy bármilyen magánéletbeli tragédiával is kellett szembenéznie, a nézők és a kollégák ezt soha nem vehették észre rajta. Az operett irodalom minden nagy szubrett szerepében látható volt, de olyan előadásokban is emlékezetes alakítást nyújtott, mint a Sweet Charity, vagy a Funny Girl.

Az Erzsébet téri lakásban férjével, Martiny Lajos zongoraművésszel élt legendásan boldog házasságban. A belsőudvaros épületet Rainer Károly műépítész tervezte, és egykor a Hazai Bank Részvénytársaság bérházaként működött – olvasható a Budapest100 ismertetőjében. A házat az évek során többször átalakították, de a benne található korlátok, rácsok és burkolatok jelentős része eredeti. A Budapest Főváros Levéltárában megtalálható 1912-es tervek szerint a földszinten az Erzsébet tér felől U alakban üzlethelyiségek, irodák és műhelyek kaptak helyet, míg a hátsó szekcióban a házmesterlakást találjuk.

A tér helyén korábban temető állt, azonban a 18. század második felében a növekvő kereskedelmi forgalom kikényszerítette az új vásárterek és városrészek kialakítását. Az Erzsébet téri kiparcellázott telkeket csak kereskedők és iparosok vásárolhatták meg beépítési kötelezettséggel. Ezeken a területeken kizárólag emeletes házak építésére adtak engedélyt. Mindez lényegében Lipótváros megalakulásához vezetett.

Németh Edina

Mensáros László

Mensáros László a Barcsay utcában

"Az élettörténetemet kérded? Nem volt még időm odafigyelni rá. Vándoroltam egyik színházból a másikba, az egyik kultúrteremből a másikba, az egyik premierről a másikra, az egyik kocsmából a másikba, az egyik börtönből a másikba. Ezzel voltam elfoglalva” – mondta Mensáros László egy portréinterjúban. A végtelen eleganciával rendelkező színész élete utolsó tíz évében a Barcsay utca 14-ben lakott. Az Almássy teret az Erzsébet körúttal összekötő utcának ez a négyemeletes lakóháza 1935 körül, a kor budapesti bérházainak jellegzetes visszafogottan modern stílusában épült. Tervezőjét nem ismerjük, azt viszont tudjuk, hogy a helyén korábban álló kétemeletes, eklektikus épületet Paulheim József tervezte és építette, aki a környék 19. század végi beépítésében nagy szerepet vállalt, tervezőként és kivitelezőként egyaránt.

Mensáros (1926-1993) színészi tehetsége már gyermekkorában megnyilvánult, a francia nyelvű egyházi elemi iskolában egy La Fontaine verset olyan tökéletesen mondott el, hogy a nagykövet az ölébe kapta, majd a Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnázium színjátszó körében nyújtott alakításához Hóman Bálint kultuszminiszter is gratulált. Műveltségét nemcsak a jó iskolákból szerezte, ehhez a családi háttere is maximálisan megvolt. Édesapja József főherceg testőrtisztje volt, majd jogi diplomát szerzett és kormányfőtanácsosi címet kapott. Anyai nagyapja Springer Ferenc ügyvéd, országgyűlési képviselő volt, egyben az FTC megalapítója. A zenében is tehetséges Mensárost konzervatóriumot végzett édesanyja tanította zongorázni 5-6 éves korától – akivel a későbbiekben is sokat négykezeseztek –, és zongoratudása a későbbi nehéz élethelyzetekben is sokszor a hasznára vált. Francia, angol, német nyelvekre anyja nevelőnője tanította.

A II. világháborúval ennek az idilli életnek vége szakadt. A Színház- és Filmművészeti Főiskoláról polgári származása miatt eltávolították, elkeseredésében megpróbált nyugatra szökni, de elfogták és 13 hónapos börtönbüntetésre ítélték. Ebből hat hónapot Cziffra Györggyel együtt ült le a kaposvári börtönben. Szabadulása után statisztaként dolgozott, ennek során figyelt fel a tehetségére Szörényi Éva és juttatta szerződéshez Debrecenben, ahol a Hamlet címszerepét is eljátszotta. A debreceni évei alatt fejezte be a főiskolát levelező tagozaton és itt érte az 1956-os forradalom is. Az ebben vállalt szerepe miatt 1958 nyarán, ekkor már a Madách Színház tagjaként újból letartóztatták. Ekkor a Gyűjtőfogházban Darvas Ivánnal együtt raboskodott, majd Márianosztrán végeztettek vele az egészségre rendkívül ártalmas munkát. Ezek alatt a viszontagságos évek alatt a házassága is felbomlott, amelyből addigra három gyermeke született. 1960 júliusában szabadult, színpadra majdnem másfél évvel később léphetett csak Szolnokon. 1964-től húsz éven át a Madách Színházban játszott. Innentől kezdve töretlenül alakult a pályafutása, a színházi, film- és tévéjáték szerepek sorát alakította és egymás után kapta a különböző díjakat. 1968-ban újra megházasodott, második felesége, Mikes Gabriella 1989-ben hunyt el. Mensáros az 1984-es nyugdíjba vonulása után is több színházban játszott. Utolsó alakítását az Idő szerepében a közönség a Madách Színházban láthatta Shakespeare Téli rege című művében, Mácsai Pál rendezésében.

Pesti Monika

Ménesi út 19.

Három generáció a Ménesi út 19-ben

Az 1900-as évek elején Schulek Frigyes (aki 1841. november 19-én született és száz éve, 1919. szeptember 5-én hunyt el) családjával városligeti villájukból a Gellért-hegyre költözött. A nagyon elfoglalt, csak a munkájának élő építészre jellemző módon egyik házat sem ő tervezte: a városligeti nagy, favázas villát – ahol az 1870-es évek végétől laktak – felesége, Johanna Riecke egy másik műépítésszel terveztette meg Schulek néhány vázlata alapján, „különben sose lett volna kész” – ahogy mondani szokta a családi legenda szerint. Az új, Ménesi úti ház pedig első gyermekük, a szintén építésszé lett Schulek János elképzelései szerint épült meg.

A Gellért-hegyi épületet 1905–1907 között Schulekék együtt építtették Erika lányukkal és annak férjével, Krompecher Ödön (1870–1926) kutatóorvossal, később professzorral, akadémikussal, akivel Schulek Frigyes igen jó viszonyban volt. Krompecher ugyanis nagy érdeklődést mutatott a művészetek iránt is, bár alapvető területe a sejttan, a kórbonctan, a bakteriológia és a rákkutatás volt. Itt, a Ménesi út 19. alatt nőtt fel fia, a nevét 1941-ben magyarosító Korompay György (1905–1990) is, akinek későbbi pályafutására nagy hatást gyakorolt a Schulek Frigyes közelében eltöltött gyermekkora.

Nagyapja nyomdokain haladva ő is az építész pályát választotta, doktori dolgozatát a középkori olasz főterekről írta. A Műegyetemen a Warga László által alapított városépítési tanszéknek ő volt a második vezetője. 1944-ben, mint a tanári kar legfiatalabb és egyetlen nőtlen tagját, tanártársai felkérték, hogy a diákok biztonsága érdekében a kijelölt oktatók mellett ő is kísérje el a nyilasok által Németországba vezényelt építész hallgatókat. A végül Dániába került diákok Korompay segítségével jutottak aztán haza. Egyetemi tanári pályája az ötvenes évek elején megtört, a „dániai kaland” és polgári gyökerei miatt a felsőoktatásból eltávolították, és áthelyezték a kezdetben VÁTERV néven elindult VÁTI-hoz, ahol a tervezési munkák mellett igen jelentős urbanisztikai kutató és szakirodalmi tevékenységet is folytatott.

Pesti Monika

Mester utca 1.

Bujtor, Latinovits és Frenreisz a házban

tót

A Mester utca 1. számú ház egyik lakásából röppent ki Szindbád, Ötvös Csöpi és a Citromízű banán. Itt élt ugyanis az a család, amelyben három testvér, Latinovits Zoltán, Bujtor István és Frenreisz Károly nevelkedett. A fiúk mind kiváló előadókká váltak saját területükön. Zoltánból Kossuth-díjas színész, Istvánból szintén színész és színigazgató, Károlyból Kossuth-díjas zenész lett. Latinovits remek alakításai közül az egyik legemlékezetesebb Krúdy Szindbádjának karaktere, Bujtor István nevéről egy országnak Ötvös Csöpi, a vagány nyomozó ugrik be, Frenreisz Károly említése pedig egy-egy zeneszám, például a Citromízű banán akkordjait juttatja eszünkbe. A legidősebb gyermek, Latinovits Zoltán édesapja földbirtokos volt, aki elhagyta a családot nem sokkal a kisfiú születése után. Sok évvel később Gundel Katalin, az édesanya, újra férjhez ment, Frenreisz István orvoshoz, akitől még két fia, István és Károly született. Bujtor színészi pályája elején egy apai őse vezetéknevét vette fel. A kezdetben Temető, majd Temetőkert utca 1847 óta viseli a Mester utca nevet. Az elnevezés az itt műhelyt üzemeltető kismesterek nagyobb létszámú jelenlétére utal, akik a 19. század végén már szép számmal éltek és dolgoztak az utcában. A 20. század elején épült, körút sarki Mester utca 1. szám alatt álló ház elsősorban tehetősebb családok számára nyújtott otthont, többszobás, kényelmes lakásokkal. Építése még az 1909-1913 közötti Bárczy-féle fővárosi kislakás-építkezési program előttre tehető, melynek keretében a Ferencvárosban is számos kis alapterületű lakásokat tartalmazó ház készült el. A Frenreisz-Gundel házaspáron és gyermekeiken kívül élt itt tanácsos, alpolgármester, orvos és árvaszéki elnök is az elmúlt 100 év során.A ház falán Latinovits Zoltán és Bujtor István emlékét is külön márványtábla őrzi.

Juhász Réka

Dr. Mező Ferenc és a Margit körút 50–52.

Dr. Mező Ferenc, magyar sporttörténész, tanár, olimpiai bajnok, 1885. március 13-án született Pölöskefőn. A kis zalai faluból induló fiú, akinek eredeti családneve Grünfeld volt, életének 76 éve alatt végzett fáradhatatlan munkájával, céltudatos tevékenységével adott példát számunkra a sporttörténet-írás és az olimpiai mozgalom fejlesztése terén elért feledhetetlen érdemeivel. Egykori lakhelyén, a II. kerületi Margit körút 50–52. szám alatt márványtábla állít emléket munkásságának.

Tanári diplomája megszerzése után a zalaszentgróti fiúiskolában tanított, mikor az 1913–14-es tanév alatt katonai szolgálatra hívták be. 32 hónapot töltött a fronton, majd újra tanítani kezdett, előbb Nagykanizsán, majd a fővárosban. A fővárosi környezet aktiválta fiatalkori elhatározását: írni kezdett sport témakörben. Első munkája 1923-ban jelent meg Az ókori olimpia címen, azonban magyar kiadót nem talált a 80 oldalas füzet megjelentetésére. Ekkor jutott tudomására, hogy az olimpián művészeti versenyt is rendeznek irodalmi kategóriában, ahová sporttal kapcsolatos lírai, drámai és epikai művekkel lehet pályázni. Így történt, hogy Az olimpiai játékok története című munkájával, amely könyv alakban magyarul 1929-ben jelent meg, szellemi olimpiai bajnokságot nyert az 1928-as amszterdami olimpián.

A Népstadion 1953-as felavatásakor vetődött fel a gondolat, hogy Budapest pályázza meg az 1960-ban esedékes olimpia rendezési jogát. Mező Ferenc állt a kezdeményezés élére, de Róma túl erős vetélytárs volt. Mező nem vesztette el lendületét, egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig tevékenyen részt vett a NOB munkájában.

1908 körül fővárosi lakásépítési program indult, melynek keretében bérházegyüttesek épültek Budán, a Margit körúton és Lágymányoson is. Az első világháború után, de még a harmincas években is a Margit körút leginkább egy nagyobb falu főutcájára emlékeztetett, egy-két szintes barokk házaival – tudhatjuk meg Harmath-Gyetvay Enikő a Budapest100 számára készített kutatásából. Az 1800-as évek elején a Margit körút 50–55. szám alatti telken még temető volt, melyet csak a század utolsó harmadában, 1873-ban zártak be, faraktárrá alakítva az Esterházyak tulajdonában álló területet – számol be az Urbface. Amikor a telket további, kisebb parcellákra osztották a Mező Ferenc későbbi otthonául szolgáló ház helyét a Budapesti Közút Vaspálya Társaság vásárolta meg, ahol 1910–1911 épült fel egy Tamás József építész által tervezett bérpalota. Ez az épület adott helyet a Schütz György féle Magyar Naxos Csiszolókorong Gyár Rt-nek is.

Mező Ferenc, a NOB örökös tagja, első és egyetlen szellemi olimpia aranyérmesünk élete végéig volt a Margit körút 50–52. szám alatti ház lakója. Emléktáblája nincs egyedül a ház falán, a bejárat jobb oldalán található egy másik tábla, amely Rékassy Csaba grafikus és festőművésznek állít emléket.

Fodor Wanda

A „legnagyobb palóc” a Dohány utcában

Mikszáth Kálmán 1886-ban költözött családjával a Dohány utca 28. szám alatt álló historizáló épület harmadik emeleti lakásába. Az 1872-ben Deutsch Antal megrendelésére, Pán József és Hanisch Antal tervei alapján épült háromemeletes lakóház 2005 óta élvez műemléki védettséget. Az épület különlegességei közé tartozik Hentsch Ignác görög istennőket ábrázoló szoborpárja, az oroszlánfejjel díszített kapu és a fából készült zárt sarokerkély is.

A Dohány utcai évek jót és rosszat egyaránt tartogattak a Mikszáth házaspárnak. Az 1887-től országgyűlési képviselőként dolgozó, 1889-től pedig az akadémia tagjának megválasztott író többek között A beszélő köntös című művét is itt írta. 1889-ben született meg harmadik gyermekük, Albert, azonban egy évvel később a difteritisz áldozata lett a négyéves Janika. A tragédia után a családnak nem volt maradása, így 1890-ban a Lónyay utca 13. szám alatti házba költöztek.

Jancsó Ágnes

Molnár Ferenc és A Pál utcai fiúk Józsefvárosa

Az iskola ablakából kibámuló gyerekek, a Múzeum- és Füvészkert, Pál utca, Mária utca, a dohánygyár és a grund. Olyan ferencvárosi és józsefvárosi helyszínek ezek, melyeket mindenki ismer általános iskolás kora óta, hála Molnár Ferenc nagysikerű regényének. Nem véletlen, hogy ilyen pontos képet kapunk a nyolcadik kerület egy részéről, ugyanis a regény szerzője is itt nevelkedett. Molnár Ferenc 140 éve, 1878. január 12-én látta meg a napvilágot Neumann Ferenc néven. Nagypolgári családban nőtt fel, édesapja Neumann Mór híres orvos volt, maga Gustav Eiffel is háziorvosának fogadta itt-tartózkodása alatt.

A József körút 83. szám alatt álló bérház, a Neumann palota, az író édesapjának megrendelésére készült 1889–1890 között, Wellisch Alfréd tervei alapján. A háromemeletes, historizáló bérházban a család 1905-ig élt. A Corvin-negyed villamosmegállójánál található épület homlokzatán emléktábla ad hírt az író itt töltött éveiről.

Fenyővári Bernadett

A Fővám téri „rokonok”

„Itt lakom a Fővám téren s az erkélyem a Dunapartra nyílik. Gyönyörű kilátás. Szemben a Gellérthegy, a Gellért szálló, a Műegyetem nyugodt épülete, s ellátni egész Csepelig. A rádióoszlopok mint különös cérnaszálak feszítve a földtől az égen égő csillagig. De a legérdekesebb a nyüzsgő Dunapart, a piac. Már az első napsugár előtt megindul az élet. Kis hajók jönnek a partra, hordárok taligái mozdulnak meg, a kofák felnyitják a bódéikat s a nagy tér megelevenedik, virágok mezeje nyílik ki, s minden szezonban roppant hegyek a tavaszi salátától az őszi káposztahegyekig, minden évszak felküldi a maga terményeit a főváros szívébe. Szép és mozgalmas kép, látványosságnak is a legszebbek közül való, a mit a város mutat. Csak egy dolog bántja állandóan a szemem. A kofasátrak”– írta Móricz Zsigmond a Fővám tér 2–3. szám alatti otthonából nyíló kilátásról Az Est 1928. májusi számában. Az 1860-as évek végén Birly Ferenc megrendelésére, Diescher József építész tervei alapján épült klasszicista bérház negyedik emeleti lakásában tíz éven át, 1926 és 1936 között élt és alkotott az író.

Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. A debreceni református kollégiumban töltött évek után Sárospatakra, később Kisújszállásra került. Az érettségi után egy évet élt Debrecenben, előbb református teológiát, majd jogot hallgatott, emellett részt vett a Debreceni Hírlap szerkesztésében. 1900-ban költözött Budapestre, ahol jogot és bölcsészetet tanult – Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal, Juhász Gyulával és Tóth Árpáddal is –, tanulmányait nem fejezte be. 1903-ban Az Újság gyermekrovatának szerkesztője lett, a Kisfaludy Társaság megbízásából pedig népdalokat és népmeséket gyűjtött. Első írói sikerét az 1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellájával érte el. Az első világháború alatt önkéntes haditudósítóként dolgozott, 1929 és 1933 között a Nyugat, 1939-től pedig a Kelet Népe szerkesztője volt.

Móricz 1905-ben nősült meg, Holics Eugéniától, Jankától három lánya született: Lili, Virág és Gyöngyi. Házasságuk Janka 1925-ben elkövetett öngyilkosságával ért véget. Az író ezt követően, 1926-ban költözött lányaival a Fővám tér 2–3. szám alatti bérház negyedik emeletére, második felesége, Simonyi Mária színésznő lakásába. Az elegáns, ötszobás lakás méretei ellenére is szűkös volt, Mária édesanyja és nővére mellett szakácsné és szobalány is lakott velük. Móricz a legnagyobb, erkélyes szobában dolgozott, itt dívány, íróasztal, forgószék, ülőgarnitúra és kályha kapott helyet – valamint az anyósával közös ajtó elé egy nagy könyvespolc került. A Fővám téri lakásban töltött tíz év alatt jelent meg több száz cikke mellett a Rokonok, az Úri Muri és a Barbárok című kötete is.

1936-ban Móricz elvált Máriától, lányaival a Bartók Béla út 50. szám alatti házba költözött. Ebben az évben ismerkedett meg Littkey Erzsébettel, Csibével is, akit lányának fogadott. Móricz Zsigmond utolsó éveit Leányfalun töltötte, 1942. szeptember 5-én hunyt el.

Jancsó Ágnes

Ki viszi át a szerelmet – Nagy László és Szécsi Margit az Árpád fejedelem útján

Nagy László bulgáriai tanulmányútjáról éppen hazatérve egy bolgár csoportnak tolmácsolt, Szécsi Margit pedig egy kivitelezésen dolgozott, amikor az épülő Sztálinvárosban 1951-ben huszonévesen összetalálkoztak. Mindketten a „fényes szelek” nemzedékéhez tartoztak, művészi – irodalmi és képzőművészeti – ambícióik is hasonlóak voltak, hamar egymásra találtak, és a következő évben össze is házasodtak. Kezdetben olcsó albérletekben laktak, majd Nagy László néhány hónapra visszatért Szófiába, Szécsi Margit pedig Pécsen egy kultúrházban vállalt munkát. Az ottani nyirkos szolgálati lakásban összeszedett tüdőbetegség egész későbbi életét végigkísérte. Nagy László hazautazása sem nélkülözte a megrázkódtatásokat: a repülőgép, amellyel haza kellett volna érkeznie, lezuhant. Szécsi Margit már el is siratta, amikor kiderült, hogy férje lekéste a gépet.

Az ötvenes évek végétől Nagy László már biztos állásban, az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként dolgozott, majd költőként is egyre elismertebb lett. 1963-ban jelent meg a Himnusz minden időben című kötete, 1966-ban Kossuth-díjat kapott. Igazi költőfejedelem lett, bár ő inkább „versben bujdosó haramiának” tartotta magát. Szécsi Margit a korabeli irodalmi életnek szintén meghatározó, több díjjal elismert alakja volt. Ekkorra a lakáshelyzetük is rendeződött, 1960-tól Zuglóban, az Angol utca 16-ban laktak fiukkal, Nagy Andrással együtt, aki később grafikusművész lett. Innen költöztek aztán az Árpád fejedelem útja 61-66. alatti lakóházba.

Az óbudai épület – amelyet az erkélyek ferde vonalvezetése tesz jellegzetessé – prototípusa eredetileg a XI. kerületben, a Fehérvári út 33-35. alatt épült fel hat emelettel (a közelmúltban magastetőt építettek rá), Pomsár János tervei alapján. Ezt fejlesztette tovább típustervvé Borostyánkőy László (Lakóterv) az óbudai építkezéseknél. Hasonló lakóházat találhatunk az óbudai kísérleti lakótelepen a Gyenes utcában, az Árpád fejedelem úti lakótelep pedig 1963 és 1966 között épült fel. Az Árpád fejedelem útja 61-66. alatti épületbe a lakók – köztük Nagy László a családjával – 1967 első hónapjaiban költöztek be. A ház az utolsók közé tartozott, amelyek még a paneles technológia bevezetése előtt épültek. A szép Duna-parti helyszínen igényes megoldásokra törekedtek, az ablakok közötti vízszintes sávokat kemény mészkő borítja, az előcsarnokok burkolata tardosi vörös mészkő.

Pesti Monika

Thália papnője a Madách téren

Az Erzsébetváros központjában elhelyezkedő vöröstéglás Madách-házak mindenki számára ismerősek. A hatalmas, összesen 11 épületből álló komplexum árkádos tömbje eredetileg egy, a Városligetbe vezető új sugárút kapujaként szolgált volna, ám előbb a gazdasági világválság, majd a II. világháború, végül pedig műemlékvédelmi szempontok miatt ez a terv örökre feledésbe merült. Az épületegyüttes leghíresebb lakója Neményi Lili, operaénekesnő, színésznő volt, amelyre a Károly körút 13-15. szám alatti sarokház falára elhelyezett emléktábla hívja fel a figyelmet.

Neményi Lili 1902. november 28-án, a felvidéki Iglón látta meg a napvilágot. Bár színészcsaládba született, még a gondolattól is irtózott, hogy folytatnia kell a tradíciót, a színészi pályát. De elmondása szerint elkerülhetetlen volt a sorsa, szegénységük okán már kisgyerekként felkergették a színpadra, így vált a foglalkozásból előbb mesterség, végül hivatás. Az 1920-as évektől szubrett és drámai hősnő szerepekben tűnt fel, prózai és operett-előadásokban is fellépett több vidéki és fővárosi társulatban. Életében az igazi nagy szerelmet második férje, Horváth Árpád színházi rendező jelentette számára, akivel 1933-ban lépett frigyre. Ám a sors nem volt kegyes hozzá, boldogsága csupán egy évtizedig tarthatott, ugyanis férje 1944-ben tisztázatlan körülmények között elhunyt. A háború után új világ kezdődött Lili számára. Tóth Aladár szerződtette a Magyar Állami Operaházba az ekkor már negyvennégy éves szopránt, aki jócskán letagadott az életkorából, nehogy az akadályt jelentsen. Ezzel kapcsolatban így vallott a művésznő: „Korommal kapcsolatban sokat hazudtam, de színpadon, pódiumon, alakításaimban, színpadi életemben soha. Mindig őszinte és tisztességes voltam, vagyok. Művésznél ez a legfontosabb. Hogy hányban születtem? Hány férjem, szeretőm volt, mikor, hol léptem fel? Mindegy. Hogy jó és igaz volt-e, amit csináltam és csinálok – ez a lényeges.”

Lili az Operaház meghatározó művésze volt évtizedeken át, a legszebb főszerepeket formálhatta meg, de mind közül kiemelkedik a Pillangókisasszony Cso-cso-szánja, amelyet még túl a hatvanadik életévén is énekelt. Az operairodalom remekei mellett megmaradtak repertoárjában az operett slágerek, valamint estjein rendre helyet kaptak a sanzonok is. Utóbbiakat különösen szerette, úgy gondolta, abban van a varázsuk, hogy néhány percbe egy egész élet esszenciája sűrűsödik. A külföldi színpadokat is meghódította, sikerrel szerepelt többek között Párizsban, Londonban, Pekingben, illetve turnézott az Egyesült Államokban is. Egyik legnagyobb vágya, a család, beteljesületlen maradt ugyan, de ahogyan Lili fogalmazott, a hivatása teljessége, az élet teljességét nyújtotta neki. Munkásságát érdemes művész (1959), kiváló művész (1967) címmel ismerték el. A művésznő 1988. július 13-án hunyt el Budapesten.

Utolsó otthona a Károly körúti épület hetedik emeletének 45. ajtószám alatti háromszobás lakása volt. Cseppet sem bánta, hogy a bérház legfelső emeletén él, jókedvűen hirdette: „Jót tesz a hangomnak ez a magaslati levegő”. A Madách tér sarkán álló ház 1938-ban Hübner Tibor és Janáky István tervei alapján épült az Országos Társadalombiztosítási Intézet felkérésére. Az ingatlan kivitelezője Gorondy István és ifjabb Tóth Pál volt – olvasható az UrbFace ismertetőjében. A klinkertéglás épület auláját Pekáry István és Gádor István hatalmas kerámia falképe díszíti, a kapu két oldalán pedig Borbereki Kovács Zoltán domborművét csodálhatjuk meg. Mindkét alkotás a visszacsatolt Felvidék témáját dolgozza fel. A házak helyén eredetileg két kisebb épület állt: a 13-as szám alatt egy Pollack Mihály által tervezett háromemeletes klasszicista lakóház, a 15-ös szám helyén pedig egy Düttrich József tervei alapján készült kétemeletes. Mindkét házat 1937-ben bontották le.

Németh Edina

Költői Hegyvidék – Nemes Nagy Ágnes

Számtalan vers, mese, műfordítás és esszé fonódott össze elválaszthatatlanul Nemes Nagy Ágnes nevével, elég csak Bors nénire, a Babits Mihály kötetre, vagy a Victor Hugo fordításokra gondolni. A költőnő 1958-tól 1991-ben bekövetkezett haláláig a Királyhágó utca 5/b alatti ház harmadik emeleti lakásában élt, ami nem csupán otthon és alkotóhely volt, hanem baráti, művészeti és szerkesztőségi összejövetelek helyszíne is.

Nemes Nagy Ágnes 1922-ben született Budapesten. Diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakán szerezte, itt kötött barátságot Szerb Antallal és Lengyel Balázs íróval is, akivel 1944-ben házasodott össze. Közös életük helyszíne egy Kék golyó utcai lakás volt, ahol többek között Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kálnoky László és Tandori Dezső is állandó vendég volt. 1946-ban jelent meg Nemes Nagy első verseskötete, a Kettős világban, amiért megkapta a Baumgarten-díjat, ezt egy egyéves ösztöndíj követte a Római Magyar Akadémián. A költőnő a Magyar Írószövetség, később a Magyar PEN Club tagja volt. Lengyel Balázzsal közösen alapították meg az Újhold című folyóiratot, amit 1948-ban betiltottak – 1986-ban évkönyv formájában élesztették újjá. Az 1950-es évektől francia és német nyelvről fordított, többek között Racine, Molière, Victor Hugo és Bertold Brecht művei is az ő fordításában jelentek meg. 1954 és 1958 között a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanított, ezt követően szabadúszó íróként dolgozott. A versei mellett számtalan esszékötete jelent meg, amik nem csupán műelemzéseket, irodalomelméleti írásokat foglaltak magukba, teljes kötetet szentelt Babits Mihály költészetének – aki nagy hatással volt munkásságára. Nemes Nagy Ágnes 1958-ban, válását követően költözött a Királyhágó utcába – élete végéig szoros barátságot ápolt Lengyel Balázzsal.

A Királyhágó utca 5. szám alatti ház 1926–27 között épült Martonosi Baráth Lajos tervei alapján. Ferkai András A társasház, mint a budapesti lakóházépítés megújításának egyik módja című tanulmányában így ír a hegyvidéki épületegyüttesről: „A húszas évekbeli társasházak jelentősége éppen az újszerű, előremutató beépítésmódokban áll, melyeknek több típusát különböztethetjük meg. Viszonylag ritka a nagy tömbtelken kialakított pavilonos beépítésmód, ami inkább a közületi, például székesfővárosi kislakásos bérháztelepekre jellemző. Egyetlen ilyen példát ismerünk, a XII. Böszörményi út 4-8. sz. és Királyhágó utca 5/a.-5/b. sz. alatti, a Tiszti és Tisztviselői Társasházépítő Szövetkezet (TITASZ) számára Martonosi Baráth Lajos szervezésében létrehozott ún. Horthy-telepet, mely három szabadonálló és két előudvaros tömbből áll, kertekkel elválasztva. A trapéz alakú tömbtelek keskenyebb végét egy H-alaprajzú épület, az Artner-udvar foglalja el, majd két, egymásnak száraival szembefordított U-alakú épület (a báró Hazai- és báró Szurmay-udvar) következik, mindhármat Kappeter Géza tervezte 1926-ban. A Királyhágó utcai gróf Csáky-udvar a függőfolyosót mellőzve, keskeny cour d'honneur-sorral készült.” A Királyhágó utca 5/b szám alatti házon 2001-ben, Nemes Nagy Ágnes halálának tizedik évfordulóján avattak emléktáblát.

Jancsó Ágnes

Neumann János matematikus és a Báthory utca 26.

115 éve, 1903. december 28-án született Neumann János világhírű matematikus. Az V. kerületi Báthory (egykor Gyapjú) utca és a Bajcsy-Zsilinszky (egykor Váczi körút) út kereszteződésében áll az a sarokház, ahol a Manhattan-terv, a játékelmélet és a számítógép elvi alapjait lefektető zseni születésétől 18 éves koráig élt. Az alul üzletekkel, az első emeleten hatalmas családi fészekkel, feljebb pedig bérlakásokkal rendelkező épületet Neumann anyai nagyapja dr. Kann Jakab gazdag kereskedő és üzlettársa, Heller Gyula építtette. A Bajcsy-Zsilinszky út V. kerületi oldalának jellegzetesen háromemeletes beépítésébe illeszkedő 1886-87-ben épült rusztikus architektúrájú historizáló sarok-bérház Nay Rezső (1862-1916) egyik korai tervezése, a kivitelező Novák Ferenc műépítész, építőmester volt. A kereskedelemmel foglalkozó páros 1869-ben alapított Kann és Heller nevet viselő cége ipari és műszaki szükségleti cikkek forgalmazásával foglalkozott, rengetegféle árut tartottak, a malomkőtől az ekén és a gőzmotoron át a ruggyantáig, szeszfinomító eszközökig, vagy akár az árnyékszékekig.

Valószínűleg műszaki hiba miatt 1889. december 20-án délután kigyulladt és porig égett a Kann és Heller kereskedőház tőszomszédságában álló német színház. A felcsapó lángok terjedése a szomszédos épületeket, így a Kann család első emeleti hétszobás nagypolgári otthonát és a kereskedőházat is komolyan veszélyeztette. A tűzoltók és a katonaság emberfeletti munkájának eredményeként az elegáns saroklakás, kétoldalt kőbábos erkéllyel és sarki zárterkéllyel megmenekült, ahogyan a földszinten íves portálok mögött üzemelő pékség sütődével, divatáruház és írógépüzlet is, a család műszaki üzletével együtt. Az üzlet a korabeli iratok tanúsága szerint még 1941-ben is üzemelt Kann és Heller nevével fémjelezve.

Neumann János kivételes képességei korán kibontakoztak, szülei is felismerték matematikai tehetségét. Báthory utcai otthonukban nagy társadalmi élet folyt, külföldi és magyar vendégek, tudósok, művészek, a hazai szellemi élet kiválóságai tették tiszteletüket Neumannéknál, inspirálva az amúgy is nagyon okos és érdeklődő fiút. Apja a Magyar Jelzáloghitelbank igazgatója volt, a Kann családból származó édesanya pedig három fia nevelésével foglalkozott. A fiúknak külföldi nevelőnőik voltak, anyanyelvük mellett franciául és németül is megtanultak, János latinul és ógörögül is. Tizenhárom éves korától a fasori gimnázium padjait koptatta, majd Budapesten, Berlinben és Zürichben tanult matematikát, kémiát és statisztikus mechanikát. Matematikából 1926-ban doktorált Budapesten. Fotografikus memóriája volt, példátlan fejszámolási képességgel párban, számológépek eredményeit ellenőrizte, fejben kiszámított eredményei alapján, a gépekkel azonos idő alatt. Alig 24 évesen, 1927-ben már a berlini és a hamburgi egyetem tanára volt. 1930-ban meghívást kapott az Egyesült Államokbeli Princeton egyetemre, ahol vendégelőadóként vezette végig a tanévet. Hamar állandó szerződést ajánlottak neki, ingázott az USA és Európa között, három évvel később pedig végleg áttelepült az Egyesült Államokba. Princetonban Einsteinnel együtt alapítóként vett részt az Institute for Advenced Study létrejöttében. Diákjai rajongtak érte, tudása mindenkit lenyűgözött, hallgatókat, tudósokat és politikusokat egyaránt. Írásos hagyatékának egy részét ma harminchat kartonládában őrzik a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban. Utcák, iskolák viselik nevét, de kisbolygót és holdkrátert is neveztek el róla.

Juhász Réka

Németh László Balatonföldváron / Híres emberek Balatonja, nyári különkiadás

A Gyász, az Irgalom, az Iszony és az Égető Eszter felejthetetlen női karaktereit megálmodó Németh László író, műfordító, orvos a Balaton lelkes rajongója volt. Démusz Ellával kötött házasságát követően rendszeresen Balatonföldváron töltötte a nyarakat apósa panziójában, a mai Petőfi utca 14. szám alatt álló Démusz-villában – többek között itt kezdődött el az Iszony Kárász Nellijének története is.

Az író 1901-ben született Nagybányán, a család pár évvel később Szolnokra, 1905-ben pedig Budapestre költözött. A Toldy Ferenc Főreáliskola után magyar-francia szakon kezdte meg egyetemi tanulmányait, de végül fogorvosként diplomázott 1925-ben. 1926-ban saját rendelőt nyitott, iskolaorvosként dolgozott, emellett rendszeresen publikált előbb a Nyugatban és a Protestáns Szemlében, később pedig az Erdélyi Helikonban és a Napkeletben. Első regénye, az Emberi színjáték 1929-ben jelent meg. Az 1930-as években saját lapot indított Tanú címmel, valamint részt vett a Válasz folyóirat alapításában, a ’40-es években a Kelet Népe és a Híd munkatársa volt. A második világháború után évekig fordításokból élt, a ’60-as évektől egyre népszerűbb lett egész Európában, drámái pedig a magyar színházak állandó repertoárját színesítették.

Németh László 1925-ben vette feleségül Démusz Ellát, akinek édesapja, Démusz János panziót vezetett Balatonföldváron, a település első, akkor Imre nevet viselő utcájában – ami a fürdőtelep kialakításában jelentős szerepet vállaló Széchenyi család egyik tagjának állított emléket. A 14. szám alatti, századfordulón épült Eliette-villa Széchenyi Emil, a Magyar Vöröskereszt elnökének otthona volt az 1920-as évekig.

„A földvári házikó, amelybe a fáradtságomat lehoztam, egy kis személyzeti ház volt a Széchenyiek (a név üldözött) egykori vadászkastélya mellett. Apósomnak, amióta Sátorkőt kisajátították, hiányzott a vidéki birtok, ahová vasárnaponként lerándulhattak, s most ezt az eladó kastélyt rendezték át […] nyári penzióvá. […] A kis ház az udvar közepét elfoglaló gyönyörű fa innenső oldalán a családnak lett fenntartva, s próbaként mi szorongtunk benne, lánnyal és négy gyerekkel; az első hónapot innét szemléltük – vendég és személyzet közé eső helyünkről – a nagy épületet. Ebben az évben ez volt a legdrágább panzió Földváron (a friss bútorú, virágos huzatú szobák azt bizonyították, hogy anyósomnak még ízlése is nőtt a gazdagsághoz). Az emeletet egy Esterházy herceg bérelte, a földszinti teraszon Karádi Katalin izgatta a kedélyeket napozásaival. Az előkelőségekkel azonban csak a két kicsiny jutott érintkezésbe: Gigi hercegi bújócskák történetével hívta ki polgárdölyfben elhúzódó nővérei megvetését s irigységét; kis Katát azonban hiába fényképezték le a bujtogató hangú művésznő karján, én inkább egy hátsó úton jártam ki a házból, csak hogy az ott legyeskedő apósom össze ne ismertessen a kritikámra emlékező szép asszonnyal. Az én múzsámnak különben is igen nyirkos hely volt ez a Földvár. Még az őrült grófnő érdekelt leginkább, aki a kilátó mögött levő kastélyukban élt nagyanyjával, s a fél napot átdeklamálta, meg a panzióval szemben lakó Bajor Gizi, aki a kerítésen át figyelte a szegény szkizofréniást, hogy jobban alakíthassa Harsányi Bolond Ásvayné-ját” – emlékszik vissza Németh a Magam helyett című önéletrajzi kötetében a Démusz-villára, ahol gyakran megfordult többek között Szabó Lőrinc és Illyés Gyula is. Németh az 1950-es évek második felében a Tihanyi-félszigeten, Sajkodon lelte meg igazi otthonát, itt rendezte be írói műhelyét is. A ’70-es évekre megromlott az egészségi állapota, utolsó éveiben már nem maradt ereje az alkotásra, 1975-ben Budapesten hunyt el.

Jancsó Ágnes

Szürrealizmus a Várnegyedből

A Budai Vár közelében álló lakóház adott otthont rövid ideig a modern magyar festészet egyik legmeghatározóbb művészének, Ország Lilinek.

A várnegyed épületei hatalmas károkat szenvedtek a második világháborúban, legtöbbjüket a bombázások után már egyáltalán nem lehetett megmenti. Az a két kisebb ház is, amelyek egykor az Úri utca 26-28. szám alatt álltak, annyira megsérültek, hogy a lebontásuk elkerülhetetlen volt. A helyükön álló, modern épület terveit a KÖZTI egyik építésze, Horváth Lajos készítette, a statikai számításokért Szakáts Miklós volt felelős. A Budapest című újság 1975 júliusában megjelent számából megismerhetjük az építkezés kezdete előtti utolsó simításokat és az eredeti terveket: „A kivitelező csak téglafalas szerkezethez járult hozzá, ezért a tervező harántfalas megoldást választott, úgy, hogy a homlokzaton megjelenő falvégek jó ritmusa között nagyméretű üvegfelületeket lehet elhelyezni. A tetőtérben műteremlakások készülnek majd; ezek létesítése a Várnegyedben régi kívánalom! A hangulatos udvar méltó keretet nyújt a díszkút számára.” A kétszintes társasházat végül a tervezett neoreneszánsz kút nélkül adták át 1978-ban, ugyanebben az évben a Népszava még arról is beszámolt, hogy a tervezőt és a kivitelezőket építészeti nívódíjjal jutalmazták.

A híres festőművésznő eredetileg Oesterreicher családnéven látta meg a napvilágot 1926-ban Ungváron. A második világháborút az édesapa menlevelének köszönhetően sikerült túlélnie a családnak, ekkor kerültek Budapestre. Lili a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1950-ben, ekkor már a magyarosított, Ország vezetéknévvel. Művészetének kezdeti időszakában a szürrealizmus stílusjegyeit viselő alkotásokat készített, visszatérő elemként jelentek meg festményein a fal, a bezártság és a szorongás jelképei. Számos külföldi út hatására ezt az időszakot elsőként ikonok inspirálta munkák váltották, majd egy prágai út adott stílusának teljesen új irányvonalat.

„Ország Lili festészete az emberi, nagyon is emberi reménykedést a maga legelhagyatottabb és legkonokabb szintjén kívánja tovább folytatni, megnevezhetetlen türelemmel, bármiféle egyéni választás nélkül, de annál nagyobb személyes kockázattal szállva alá a mozdíthatatlan közösbe” – írta a művésznőről közeli barátja, Pilinszky János. Az egyedi hangulatáról és utánozhatatlan jegyeiről ismert művésznő a főiskoláról kikerülve 4 évet töltött az Állami Bábszínháznál díszletfestőként, majd 6 év után, 1960-tól egészen haláláig a színház egyik legkiemelkedőbb díszlet és jelmeztervezője lett. Nevét és emlékét őrzi a Bábszínház 2017-ben kialakított stúdiószínpada.

Festményeinek nagy részét a mindösszesen harminc négyzetméteres, férjével közös első kerületi egyszobás lakásban készítette. Lili munkáit és életét ismertető Titok háza című könyvből tudjuk, hogy csupán utolsó évében, 1978-ban költözött be az Úri utca 26-28. szám alatti épület műteremlakásába, melyben végre tehetségéhez méltó környezetben alkothatott volna. Az új otthont azonban nem sokáig élvezhette, még abban az évben elhunyt.

Fenyővári Bernadett

Cipi bácsi és a bridzs esete az Attila úton

Ottlik Géza Kossuth-, József Attila-díjas író, műfordító az Attila út 45. szám alatti ház egyik erkélyes lakásában élt és alkotott 1958-tól egészen 1990. október 9-én bekövetkezett haláláig. A krisztinavárosi modern társasház 1955 és 1958 között épült a KÖZTI-s Béla Antal és Schömer Ervin tervei alapján, a Fővárosi Tanács VB Beruházó Vállalat megbízásából. A telken azonban már a XIX. század elejétől, 1824-től földszintes ház állt, a több átalakításon átesett épület a századforduló idején egy emelettel bővült Novák Ferenc tervei alapján. Az UrbFace.hu oldalról az is kiderül, hogy 1935-ben Lázár Piroska pedagógus tulajdonába került az épület, aki férjével, a színész Beregi Oszkárral költözött ide – a leánynevelő intézet alapításáról ismertté vált Piroska a vele dolgozó tanárok lakhatását is az Attila úti házban biztosította. Az 1937-ben újabb felújításon átesett épület azonban az 1944-es bombázások idején teljesen megsemmisült, ekkor vesztette életét Lázár Piroska is.

Ottlik Budapesten született, 1912. május 9-én. A katona felmenőkkel bíró fiút tiszti pályára szánták, így nem meglepő, hogy a kőszegi katonai alreáliskolában kezdte, majd a budai katonai főreáliskolában folytatta középiskolai tanulmányait – az itt töltött évek ihlették ikonikus, 1959-ben megjelent Iskola a határon című regényét, ami átütő sikert hozott Ottliknak. Az egyetemen matematika-fizika szakon tanult, nem sokkal később pedig élete végéig tartó szenvedélyévé vált a bridzs. Többszörös bajnokként a játék matematikai problémáinak feltárásával is foglalkozott, 1979-ben még szakkönyvet is írt a témában.

A baráti körében Cipiként becézett író első novellája 1931-ben jelent meg a Napkeletben, az 1930-as évek végétől rendszeresen jelentek meg művei a Nyugatban, később a Tükörben és a Magyar Csillagban is publikált. A háborúban légioltalmi szolgálatot látott el. Feleségével, Debreczeni Gyöngyivel több ismerőst, barátot bújtatott – ekkor még a Riadó utcai lakásukban –, többek között Vas Istvánt is, aki később is közeli barátja, állandó vendége volt a házaspárnak. 1945–46-ban a Magyar Rádió dramaturgja volt, írt többek között az Új Idők, az Újhold és a Válasz című lapokba, 1957-ig a Magyar PEN Club titkára volt. Az ’50-es években kiszorult az irodalmi életből, elsősorban fordításokból élt, többek között Thomas Mann elbeszéléseit, Charles Dickens regényeit és Hemingway Az öreg halász és a tenger című művét is ő fordította. Hajnali háztetők című kisregénye 1957-ben jelent meg.

Az Attila út 45. szám alatt álló bérház falán 2002-ben állítottak emléket Ottlik Gézának, a fehér márványlapokkal körülrakott, az írót ábrázoló bronz dombormű Kampfl József alkotása.

Jancsó Ágnes

A Tulipán-villa Balatonalmádiban / Híres emberek Balatonja, nyári különkiadás

Dr. Óvári Ferenc, akinek egykori nyaralója, a Tulipán-villa Almádiban a ma a róla elnevezett utcában áll, 1858-ban Veszprémben született és élete nyolcvanadik évében itt is halt meg. A szülővárosában, majd Székesfehérváron folytatott iskolai tanulmányai után a fővárosban szerzett jogi diplomát. 1884-ben ügyvédi irodát nyitott Veszprémben, emellett a város vezetésében, fejlesztésében is különböző funkciókat vállalt, és a politikai életben is jelentős szerepet játszott, többek között mint országgyűlési képviselő. A Balaton szerelmeseként sokat tett a magyar tenger fürdőéletének kialakításáért, alapító tagja volt az 1904 márciusában, a budapesti Royal Szállóban megalakult Balatonmelléki Fürdők Szövetségének, majd az augusztusban Siófokon elindított Balatoni Szövetségnek. Különösen fontos volt a Veszprémhez legközelebb eső Almádiban végzett tevékenysége, ahol saját nyaralóját is felépíttette.

Balatonalmádi – amelynek múltjáról sokat megtudhatunk Schildmayer Ferenc és Rásky Mihályné helytörténeti írásaiból – a 19. század utolsó negyedében alakult át szőlőhegyből fürdőhellyé. Az első, nyolc kabinból álló fürdőházat Brenner Lőrinc veszprémi építőmester és almádi szőlőbirtokos hozta létre 1877-ben. A szőlőkben álló házakból egyre többet építettek át nyaralóvá, majd 1883-ban megalakult az Almádi Fürdő Részvénytársaság. 1899-ben megnyílt a Kneipp Gyógyház, az itt alkalmazott vízkúrának, nap- és légfürdőnek, valamint egészséges táplálkozási rendnek köszönhetően Almádit gyógyfürdőként tartották számon. A századfordulón épült fel a községháza és az állami iskola, szintén Óvári támogatásával. Fontos kérdés volt a közlekedés fejlesztése, Veszprémből a szőlőbirtokosok kocsin, gyalog, vagy 1884-től omnibuszon tudták Almádit megközelíteni, és hiányzott a fővárossal a déli parton már 1861-ben megvalósult vasúti összeköttetés is. A teljes Budapest-Tapolca vonalon, amelyet egy Almádin áthaladó Veszprém-Alsóörs szárnyvonal is kiegészített, 1909 júliusában indult el a vonatközlekedés, ennek megvalósításában Óvárinak ugyancsak oroszlánrésze volt.

A sportélet (teniszpályák, úszó és atlétikai versenyek, a Balatoni Yacht Club Almádi osztályának megalakítása, a téli idényben korcsolyázás, jégvitorlázás) és a kultúra – amelyre jó példa a fürdőkönyvtárak létesítése –, valamint a különböző egyesületek támogatása mellett Óvári Ferenc fontosnak tartotta a környék mezőgazdasági és népi ipari termékeinek eljuttatását a nyaraló vendégekhez, és a Balatoni Szövetség keretében a villamosítás, a telefonközpontok kérdéseivel is foglalkozott. 1911-ben alapította meg a Zsófia Gyermekszanatóriumot, ahol a fővárosi szegénynegyedek gyermekei is gyógykezelést és megfelelő étkeztetést kaptak.

Meghatározó szerepe volt a Medgyaszay István tervei alapján 1930-ban elkészült Szent Imre templom felépítésében, amelyhez a telket is ő adományozta. A templommal szemben fekvő Tulipán-villát, ahol a nyarakat feleségével együtt töltötte, a későbbiekben az egyháznak ajánlotta fel. A nyaraló a régi képeslapok tanúsága szerint eredetileg a Kós Károly és a Fiatalok csoportjára jellemző formavilág jegyeit tükrözte, kiegészítve a svájci stílusú nyári lakok jellegzetes, zöldre festett faszerkezeteivel. A történelem viharaiban átalakításokon átesett ház ma is a római katolikus plébániának ad otthont.

Pesti Monika

Egy perc Örkény

A Damjanich utca 39. szám alatt álló házban, jómódú család gyermekeként született 1912-ben Örkény István, Kossuth díjas író. A Murányi-Damjanich sarkon álló négyemeletes bérház 1900 körül épült, tervezőjének és építőjének személyét homály fedi. A historizáló sarokbérházban jelenleg könyvesbolt és gyógyszertár is működik, melyek mind illeszkednek az író történetéhez, ugyanis édesapja, Örkény Hugó patikus volt, és maga Örkény István is gyógyszerészként és vegyészmérnökként diplomázott. Az épület homlokzatát a második emeleti ablakok felett nagyméretű fejek, a legfelső szinten pedig oroszlánok díszítik.

1942-ben Örkény munkaszolgálatosként a frontra került, egy évvel később pedig hadifogságba esett, így a korábbi évek nyüzsgését – köztük a párizsi és londoni hotelszobákat – a háború szűkössége és bizonytalansága váltotta fel. 1946 karácsonyán térhetett vissza haza, Budapestre. Második feleségével, Nagy Angélával és két gyermekükkel a Gábor Áron utca 4-be költöztek. Harmadik feleségével, Radnóti Zsuzsával közös, utolsó lakhelye a Nagyajtai és Pasaréti utca sarkán álló épület volt. Az író különös képességei közé tartozott, hogy otthonait kivétel nélkül szellemi műhellyé tudta alakítani, legyen az polgári rezidencia, legénylakás, padlás, barakk vagy fészer. Nem kávéházakban, vagy egyéb helyeken alkotott, hanem mindig ott, ahol éppen élt. Nem szerette, ha zavarják alkotás közben, és műveivel sem hozakodott elő mindaddig, míg késznek nem érezte őket. Az író Damjanich utcai emléktábláját 2012. szeptember 25-én avatták fel.

Fenyővári Bernadett

„…a maximumot kihozta a növendékeiből”

Egy ország zenei életének színvonalát a koncertező művészeken kívül nagymértékben meghatározzák a háttérben szürke eminenciásként dolgozó zenepedagógusok is, mégis ritkán állítunk nekik emléktáblát. Egy kivétel a magyar hegedűoktatás egyik kiemelkedő alakja, P. Lányi Margit, akinek emlékét egykori otthona, a Bródy Sándor utca 25. falán márványtábla őrzi. 1901-ben született Budapesten, kilencéves korában kezdte meg zenei tanulmányait, rögtön olyan kitűnő művésztanároknál, akik maguk a magyar hegedűs hagyományokat megalapozó Joachim József és Hubay Jenő tanítványai voltak. A budapesti Zeneakadémia után Berlinben, Flesch Károlynál tanult tovább. Németországban sikeres karriert futott be, és itt is ment férjhez egy szimfonikus zenekar igazgató-karmesteréhez. Szólista pályafutását a második világháborút megelőző, egyre zavarosabb politikai helyzet szakította félbe, 1936-ban hazatért Magyarországra, ahol a következő évtizedben magán zenetanárként működött.

1950-től a Budapesti Állami Zenekonzervatórium, mai nevén Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium tanára volt, majd 1966-tól a zenei felsőoktatásban is elkezdett tanítani – a tanárképzésben gyakorlatvezetőként, valamint a Zeneakadémia kivételes tehetségekkel foglalkozó tagozatán hegedűtanárként. Meghatározó szerepet játszott szakfelügyelőként is, valamint versenyek, továbbképzések szervezésében, alapfokú tananyagok, módszertanok, pedagógiai jellegű kották összeállításában. Elhivatott, igényes munkájával jelentős hegedűművészek és művésztanárok sorát nevelte ki. „Ő a ritka pedagógusok egyike, aki a maximumot kihozta a növendékeiből” – emlékezett vissza rá 2015-ben, az emléktábla felavatásán egyik volt tanítványa, Szenthelyi Miklós, aki még maga is járt hegedűórákra a tanárnő Bródy Sándor utcai lakásába. „Margit néninél – a nagyon sok egyéb dolog mellett – szerintem a legfontosabbat megtanultuk mindannyian, amit úgy hívunk, hogy munkamorál.” P. Lányi Margit 85 éves korában hunyt el Budapesten.

A Bródy Sándor utca egy viszonylag régi utcája a fővárosnak, Pest 1837-es térképén már megtalálhatjuk Stadt-Gut-Gasse néven. A későbbiekben Főherceg Sándor néven szereplő utca 25-ös száma alatti bérház 1898–1899 folyamán épült Haas és Deutsch megbízása alapján – ahogy azt Déry Attila Budapest építészeti topográfiájával foglalkozó könyvsorozatának negyedik, a Józsefvárosról szóló kötetéből megtudhatjuk. A historizáló stílusú lakóépületet Schomann Antal tervezte, a kivitelezést Rill és szintén Schomann végezte, aki ebben az időszakban a saját maga számára is tervezett itt egy házat a 30/b szám alatt.

Pesti Monika

Pap Vera és a Kárpát utca 24.

A Vígszínháztól negyedórányi sétára, a XIII. kerületi Kárpát utca 24. szám alatt álló tízemeletes épület Pozsonyi úti kapujában emléktábla hirdeti, hogy itt élt Pap Vera érdemes és kiváló művész, Kossuth-, Jászai Mari-díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Erős és mély, mégis természetes, finom szerepformálása mindig emlékezetessé tette alakításait, aki egyszer is látta, nem felejti el Slamovics Beát a Csapd le csacsiból, Angi Verát, az Úri muri Rozikáját, vagy Az ember tragédiája Éváját.

Pap Vera Szigligeten élt férjével, de mivel színházi szerepei a Vígszínházhoz kötötték, ezért Budapesten, a színháztól nem messze, egy Kárpát utcai panelházban is volt otthona, amely biztos pont volt fővárosi életében. Az újlipótvárosi lakótelep építése az 1970-es években zajlott. A Pap Vera otthonául szolgáló Kárpát utcai 210 lakásos, 10 lakószintes házgyári épület L alakú épülettömbje a II/A ütemben készült el. A tervezésért felelős BUVÁTI, azaz a Budapesti Városépítési Tervező Intézet beépítési tervén 1973. szeptemberi dátum szerepel.

Pap Vera 1956. január 27-én született Budapesten. Kőbányán nőtt fel és már hároméves korától kezdve bohóc szeretett volna lenni. Kamaszfejjel sem tett le tervéről, kacérkodott a gondolattal, hogy jelentkezik az artistaképzőbe, melyhez a Központi Sport Iskola tornászaként eltöltött évtized remek alapot szolgáltatott volna, ám édesapja hallani sem akart ilyen kiszámíthatatlan életúttal járó tervekről, ezért Vera végül egy vegyipari technikumba jelentkezett Veszprémbe. Bár az iskolába felvették, kollégiumi férőhelyet egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsés – véletlen folytán nem kapott és a nehéz körülmények között élő család nem tudta volna kifizetni az albérletet. Így Kőbányán érettségizett és a színpad vonzásának engedve a Színművészeti Főiskolára felvételizett, ahová elsőre fel is vették. A diploma megszerzése után, 1979-ben a Vígszínházhoz szerződött, ahol fájdalmasan korai haláláig tag maradt. Hűséges tagsága mellett szívesen tett alkalmi kirándulásokat más színházak színpadára és csaknem 40 filmben is játszott, nem egy szerepéért nemzetközi elismerésben is részesült.

Alig 59 évesen hosszan tartó súlyos betegség után halt meg 2015. április 9-én. Betegsége alatt is folyamatosan játszott, amint mondta: „Hihetetlen nagy erőt kaptam a nézőktől, a kollégáktól, és nagyon fellelkesített, hogy mire vagyok képes. Önmagamnak is bizonyítottam.” Utoljára február 8-án állt színpadon.

A Kárpát utcai lakás előtti emléktáblát 2016 tavaszán anyaszínháza és a XIII. kerületi önkormányzat közösen állíttatta. Szigliget főterét 2016-tól kezdve Pap Vera térnek nevezik, a Polgármesteri Hivatal épületének tér felőli falán a színésznő domborműve látható – tudhatjuk meg a Köztérkép oldaláról.

Juhász Réka

Kiütéssel győz Papp Laci!

Háromszoros olimpiai bajnok bokszolónk, Papp László (1926-2003) gyermekkorát a XIII. kerületben, a Kassák Lajos utca 48-ban töltötte. 1932-ben a Huba utcai Salvator Intézetben kezdte meg iskolai pályafutását és a következő kilenc évben még három iskola padjait koptatta a kerületben. Nyolc éves volt, mikor édesapja, aki maga is amatőr bokszoló volt, ökölvívó edzésekre és meccsekre kezdte hordani. A kisfiú hegedülni is járt, de akkoriban a boksznál és a hegedülésnél is jobban érdekelte a futball. 1937-ben édesapja meghalt és a gyerek Laci anyja és húga támaszává vált. Iskola előtt tejet és kiflit hordott ki a vevőknek édesanyja fűszerüzletéből és segített az áru beszerzésében is, a sport tehát egy időre háttérbe szorult. A II. világháború vége után próbálkozott újra az edzőteremben, ahol a tehetséges 19 éves sportoló találkozott Adler Zsigmond edzővel, akivel legendás párost alkottak. Papp László, becenevén Görbe, három olimpián is aranyérmet szerzett, 1948-ban Londonban, 1952-ben Helsinkiben és 1956-ban Melbourne-ben is. Intelligens és karakteres bokszoló volt, aki remekül figyelte meg ellenfele gyenge pontjait és alakította taktikáját ezek kihasználására. Melbourne-ből hazatérve állami engedéllyel a profik között kezdett küzdeni, ahol veretlen maradt, 29 mérkőzéséből 27-et megnyert, kettő pedig döntetlennel zárult. 1962-ben profi Európa-bajnok lett, ezt a címet négyszer védte meg. Sajnos, az állami vezetés nem engedte megmérkőzni a világbajnoki címért, noha jó esélyei voltak, aktív pályafutását 1965-ben be kellett fejeznie. Ezt az eltiltást soha nem tudta kiheverni.

Népszerűségét sporteredményei és kíméletlenül osztott pofonjai mellett jó humorának és szerénységének köszönhette. Hogy mindehhez még szemtelenül jóképű is volt, az már csak hab a tortán. - Papp László álmot varázsolt egy kemény világban – mondta róla Jean-Paul Belmondo francia filmsztár, aki maga is rajongott érte.

A XIII. kerület Lőportárdűlőnek nevezett része, ahol Pappék lakása volt, a 19. század második felében még nem volt lakott, a területet fa- kőszén és lőpor raktározására, valamint egyéb, katonai célokra használták. A század vége felé aztán a telkeket ipari vállalkozások kezdték benépesíteni. Az újonnan létesült üzemek, telepek munkásai számára a tulajdonosok munkáslakások építésébe fogtak. Az 1880-as évek végére, ha foghíjasan is de már lakott volt a ma Kassák Lajos, akkor Fóti útnak nevezett rész Dózsa György úton (akkor Aréna út) kívül eső szakasza. Papp Laciék háza még nem állt, de a nagyjából vele szemközt elterülő hatalmas telken katonai ágy-raktár, mögötte pedig a Főherceg Vilmos tüzérlaktanya helyezkedett el. A zöld házat, ahol ezt az emléktáblát találjuk 1893-ban jegyezték be Kiss József tulajdonába. Az egyemeletes, belső udvart közrefogó historizáló épület két utcára néz, a mai Rózsalevél (egykor Oldal, majd Karmelita) és a Kassák Lajos (akkoriban Fóti) utcára.

Nem messze ettől a háztól teret is elneveztek Papp Lászlóról, ahol szobrot is emeltek neki. Feleségével közös, XI. kerület Mányoki utca 20. szám alatti lakásuk falán szintén tábla őrzi a kiváló ember emlékét.

Juhász Réka

Pege Aladár, a nagybőgő Paganinije és a Víg utca 20.

Pege Aladár, Kossuth és Liszt Ferenc-díjas világhírű bőgőművészünk, akit a rajongók és zenésztársak is csak Alinak szólítottak, 1939. október 8-án jött a világra, nagybőgős családban. Édesapja már gyermekként figyelmeztette fiát, hogy bármit tanulhat a nagybőgőzésen kívül – mert saját példájából látta, karriert csak szólóhangszerrel lehet csinálni. Több sem kellett Aladárnak, ettől kezdve semmi másra nem vágyakozott. Tizennégy éves volt, mikor nagybőgőt kezdett tanulni – tudhatjuk meg a 168 óra 1999/11. számából.

A Rákóczi téri vásárcsarnok egyik sarkánál található Víg utca 20. szám alatti ház 1910 körül épült – olvasható Déry Attila józsefvárosi házkataszterében. A zártsorú beépítéses 4 emeletes, belső udvaros historizáló bérház, ahol az ifjú bőgőzseni édesanyjával és nagymamájával élt, a II. világháborúban bombatalálatot kapott. A bomba megrongálta a család lichthofját, amelyet nem is építettek vissza, így a keletkezett nyíláson keresztül lehetőség adódott a szomszédos ház szintén zenész lakóival beszélgetni. Így derült ki, hogy Ali bőgőzni kezdett, de nincs hangszere, amin gyakorolhatna. A jószívű szomszédok a lyukas falon átadtak egy bőgőt heti három napra kölcsönbe, így a kis Pege annyit gyakorolt, amennyit csak tudott, ha már saját hangszerre nem tellett – ezt maga Pege Aladár több alkalommal is elmesélte, köztük a Magyar Televízió Tálentum című műsorában. Később persze került hangszer, a híres hangszerkészítő, Rubner személyesen neki készített nagybőgőt.

Pege Aladár olyan művész szeretett volna lenni, aki bőgőjével különleges dolgokat visz véghez, olyat, amit előtte még senki. Zenetanárai keze alatt a tehetséges fiú egyre fejlődött, fel is vették a Zeneakadémiára. Ott azonban kiderült, hogy az érettségije még hiányzik, ezért beiratkozott a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumba, amelynek elvégzése után az Akadémia visszavárta. Már a főiskola alatt játszott minden éjjel, este 10-től, világos hajnalig pengette a húrokat a Moulin Rouge-ban, tanárai tudomásával. Végül 1968-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nagybőgő tanszakán, ahol tíz évvel később már tanított is, egészen haláláig. Diplomakoncertjére 1969. május 23-án került sor, egy kivétellel csupa bőgőre hangszerelt csellódarabbal, másnap pedig megházasodott.

Már 16 éves korától szerepelt, nemzetközi porondon 23 évesen mutatkozott be, 1963-ban, a következő évben pedig már díjat nyer Prágában, majd néhány év múlva Montreaux-ben, a Genfi-tó partján fekvő festői kisváros világhírű jazzfesztiválján is. Rendszeresen koncertezett külföldön, fellépett Bombayban és a New York-i Carnegie Hallban is, de mindig hazatért. Minden nap legalább két órát gyakorolt, mindig komolyzenét, mert ahogyan ő maga mondta: „A dzsesszt érezni kell, az improvizációt nem lehet kigyakorolni, megtanulni.” Híres volt kemény próbáiról. Páratlan improvizációs készsége, tehetsége és szakmai tudása még Utassy József Kossuth- és József Attila-díjas költőnket is megihlette:

„Már az anyaméhben
pengetted köldököd.
Ördögöd van, Ali:
angyali ördögöd!”

Szülőházán a VIII. kerületi Víg utca 20. szám alatt álló épületen emléktábla figyelmezteti az arra járókat, hogy itt élt a magyar jazz egyik legjelentősebb alakja. A táblát a Pege Aladár Emlékbizottság állíttatta 2009-ben, a Fővárosi Önkormányzat támogatásával.

Juhász Réka

Pető András, a Pető-módszer atyja és a Balassi Bálint utca 15.

Pető András, magyar orvos, nemzetközi hírű mozgásterapeuta és elhivatott szakember – a mozgássérültek gyógyítására kifejlesztett, világszerte elismert Pető-módszer atyja – az 5. kerületi Balassi Bálint utca 15-ben lakott, a második világháború utáni évektől kezdve. A Dunára panorámás, hatemeletes saroktelki bérház, mely a hivatását jelentő munka közben a rövid pihenők helyét jelentette Pető professzor számára, 1998 óta hirdeti emléktáblával, hogy egykor itt élt az az orvos, aki előtt nem lehetett kiejteni azt a szót, hogy gyógyíthatatlan.

Pető András 1893. szeptember 11-én született Szombathelyen és a 74. születésnapján, 1967. szeptember 11-én, egy öt és félórás tárgyalás után halt meg második otthonában a Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetében, Budapesten. Ma ez a Semmelweis Egyetembe integrált intézet az ő nevét viseli.

A Farkaslaky Erzsébet és Ráday Mihály által 1988-ban szerkesztett Adalékok a Lipótváros történetéhez című gyűjteményben Pomázi Csaba így írt a Balassi Bálint utcai házról: „1915-22 között építették. Tulajdonosa Honig Antal volt, aki 1948-ban hunyt el. Az épület külső stílusjegyei alapján azt lehet mondani, hogy a klasszicista és szecessziós hatások keverednek. Az épület bérház volt, általában négyszobás összkomfortos lakásokkal. (…) A II. világháború és 1956 idején kisebb sérülések érték a házat, amelyeket a későbbiekben kijavítottak. Az 1970-es évek második felében nagyszabású felújítást végeztek a külső falfelületeken és a belső udvar függőfolyosóin. Sajnos, a folyosók régi szecessziós mintázatú csempepadozatát más, mai technológiával készült burkolattal lefedték. De még az eredeti ott van a helyén, talán meg lehetne menteni. A régi liftet és díszes rácsozatát azonban már nem. 1981-ben – mint annyi más társa – ez is áldozatul esett a szabványosítási hullámnak. Egyébként a lecserélt lift még megbízhatóan működött és szállította a ház népét a földszint és a IV. emelet között.”

Pető András „édesapja vegyeskereskedő volt, édesanyja tanítónő. Pesten érettségizett, Bécsben végezte az egyetemet. Ausztriában, a többi közt a bécsi egyetem élettani tanszékének a tanársegéde, később a kreuzeni és a raaueri gyógyintézetek igazgató főorvosa volt. 1922-ben a semmeringi gyógyintézetben kezdett mozgásterápiával foglalkozni. 1938-ban, a fasizmus elől menekült haza. 1947-ben a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola mozgásterápiás tanszékének a tanára lett, ugyanakkor megbízták a Gyógypedagógiai Intézet mozgásterápiás osztályának a vezetésével. Ebből alakult ki a főiskola mozgásterápiás intézete, később az Országos Mozgásterápiás Intézet, végül a Művelődésügyi Minisztérium segítségével megteremtett Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete, amelynek Pető dr. az alapítója, s élete utolsó pillanatáig igazgatója és főorvosa volt. Szovjet, német, amerikai, angol szakemberek jártak tanulni hozzá” – tudhatjuk meg a professzor életéről Ruffy Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró Az ember, akit nem lehet megírni című búcsúzójából, amely Pető halála után jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, 1967 októberében.

Másokért élt, magával nem törődött, megismerni, kiismerni az sem tudta, aki 20 éve vele dolgozott. Semmi fölöslegeset nem szeretett, sem a szócséplést, sem a hallgatást, de szerette a rendet, rendezettséget, még betegen is dolgozott, gyermekeiről mindent tudott, akkor is, ha épp nem volt benn az intézetben – összegzi Ruffy a kollégák, barátok tapasztalatait. „Mindig fázott. Stollár Béla utcai lakásán központi fűtés volt ugyan, de ő cserépkályhában fával is fűttetett, ezen kívül butánnal és még villannyal is. Lakása kilencven százalékát könyvek foglalják el. Egyik munkatársa azt mondta, hogy “ami az intézet anyagára, a mozgásterápiára vonatkozó szakirodalmat illeti, ez az egész országban egyedülálló, a legteljesebb, beleértve az egyetemi, kari könyvtárakat is”. (…) Gyakran volt indulatos, nemegyszer használt fölfokozott hangot. Ö volt a világ egyik legfigyelmesebb embere. Nem lehetett ajándékot adni neki. Ö viszont elviselhetetlen mennyiségben ajándékozott. Mindenét szétosztotta. Akit tudott, segélyezett. Barátait rendszeresen felhívta, hogy érdeklődjék gondjaik, hogylétük felől. Orvosai, konduktorai, egész környezete rajongott érte. Legjobban a gyermekei rajongtak prof. Petőért. Rajongásban, indulatban, küzdelemben élt, dolgozott, nevelt, viaskodott. Több ezer kéziratlap, tudományos jegyzet, feladattár, gyakorlattár, s számos ki nem adott vers, dráma maradt utána. (…) Panaszt nem ismert. Betegségnek oda nem adta magát. Ha igen súlyos napja volt, s a házban, ahol lakott, nem járt a lift, az ötödik emeletre mentőkkel vitette föl magát. Panaszkodni nem tudott. Egész életében saját személyét kikapcsolva élt és dolgozott.”

A Balassi Bálint és a Stollár Béla utca sarkán, az Olimpia parkkal szemben álló házban bújik meg a híres Cirko Gejzír mozi is, amely 1998-ban költözött a ház pincéjébe, abban az évben, amikor a Pető-táblát felavatták. Az emléktábla domborműve Czinder Antal Munkácsy-díjas szobrászművész munkája.

Ebben a házban élt és alkotott II. emeleti műtermében 1945-től haláláig, 1982-ig Bernáth Aurél festő és író is, akinek szintén márványtábla állít emléket az épület Stollár Béla utcai bejárata mellett.

Juhász Réka

Egy pilóta a Budafoki úton

Az I. világháború után a vesztes országok számára ellehetetlenítették a légierejük fenntartását. A repülőtisztek feladataként csak a vitorlázó pilóták kiképzése maradt, de Petróczynak még ezt a lehetőséget sem hagyták meg, a nemzetközi felügyelő bizottság elérte, hogy nyugdíjazzák. Ekkortól a polgári repülés kérdéseivel kezdett foglalkozni, majd a II. világháború közeledtével a polgári légvédelem került a tevékenysége középpontjába. 1948-ban az új kommunista rendszerben megfosztották katonai rangjától és a nyugdíjától is. Alkalmi munkákból, nyelvtanításból éltek feleségével együtt. 1957 augusztusában hunyt el, a szocializmus ideje alatt nem őrizték az emlékét. Csak a rendszerváltás után fordult felé újra a figyelem, halálának 50. évfordulója alkalmából a Hadtörténeti Intézet emlékkonferenciát rendezett, 2010-ben pedig katonai tiszteletadás mellett temették újra a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

A Budafoki út, amelynek helyén már a rómaiak idején fontos, Aquincumot az albertfalvi katonai táborral összekötő útvonal húzódott, mai formájában a 20. század elején kezdett kiépülni. A Fővárosi Közlöny 1911. május 12-i számából tudjuk, hogy a székesfővárosi magánépítési bizottság pár nappal korábbi ülésén, amely az építési engedélyekkel foglalkozott, jóváhagyásra ajánlották a Budafoki út 20. alatti ház terveit is. A ház építtetője Klein Ábrahám volt. Az épület azonban ekkor már állhatott, ugyanis a Pesti Hírlap 1911. február 12-i számában A lágymányosi építkezések címmel megjelent cikk már felépült lakóházként ír róla. Az újságcikk az újonnan kialakuló, nagyon ígéretes városrész létrejöttének anomáliáival foglalkozik. A szerző szerint a házak már szinte „túlzott kényelemmel vannak felszerelve”, például a Budafoki út 8-ban „központi légfűtés, személy- és teherlift, telefon, vacuum cleaner” áll a lakók rendelkezésére, ugyanakkor sok az átgondolatlanság. Jó példa erre a mindkét oldalon utcai homlokzattal épült Kruspér utca 10. alatti bérház és az ennek déli oldalára, a szintén utcainak szánt homlokzat elé másfél méterrel odaépült Budafoki út 20., amely tűzfalaival teljesen elzárja a másik ház déli lakásai elől a kilátást és a természetes megvilágítást. Az épületet megtaláljuk az 1911-es Budapesti Czim- és Lakásjegyzékben is, Az Újság című lapban júniusban megjelent hirdetésből pedig arra következtethetünk, hogy a Műegyetem közelsége már akkor is nagy érték volt: „Műegyetemhez közel bútorozott úri szoba, esetleg házikoszttal kiadó. Budafoki út 20. fsz. 2.”

1937-től haláláig ebben az épületben lakott dr. Vásárhelyi Boldizsár egyetemi tanár is, az út-, vasút- és közlekedésügy európai nagyságrendben is jelentős tudósa.

Pesti Monika

Pilinszky a Hajós utcában

„A szobám keskeny és kicsiny. Semmit se gyűjtök, még könyveket, lemezeket se. A falakon csaknem minden képnek személyes története van, a legértékesebb kétségtelenül a két Mednyánszky kép. Mindkettő tanulmányrajz, mindkettőt örököltem. Ez itt a kedvenc lámpám. Még akkor vettem, amikor egy parasztházat volt szándékomban vásárolni. Azóta tudom, hogy sose lesz házam, de remélem, hogy ez a szép, fehér fényű lámpa velem marad, nem törik össze” – mutatta be Hajós utcai utolsó lakását Pilinszky János egy róla szóló portréfilmben. A filmfelvételen látható képek azért nem keltenek annyira puritán benyomást, mint ez a leírás. A tényleg nem nagy, de a mai méretekhez szokott szemünknek már kifejezetten tágasnak tűnő, polgári hangulatban berendezett szobában helyet kapott egy könyvespolc, egy íróasztal, egy „ritka szép porcelán kályha” és egy beszélgetősarok is, azzal a fotellel, amiben a költő – saját megfogalmazása szerint – előszeretettel írt, vagy éppenséggel csak üldögélt és cigarettázott.

Pilinszky a belvárosban, a mai Ferenczy István utcában született és nevelkedett, majd a Molnár utca és az Izabella utca után költözött a Hajós utca 1. - Paulay Ede u. 42. alatti eredetileg háromemeletes, historizáló stílusú bérházba, amely 1882-83-ban épült Hubala György és Wagner Sándor megrendelésére egy Küschenbaum nevű építész tervei alapján. A negyedik emeletet 1922-ben építették rá, az akkori tulajdonos, a Mauthner Testvérek és Társai Rt. megbízásából.

Törőcsik Mari – szintén egy filmfelvételen – így emlékezett vissza Pilinszkyre: „Ritkán ismertem ennyire önzetlen embert, mint amilyen ő volt, ennyire toleráns embert, mint amilyen ő volt. Ritkán ismertem ilyen áradóan örömteli, jó humorú embert, az ő társaságában nevettem, azt hiszem, a legtöbbet. Azt hiszem, hogy megadatott neki a legtöbb, amit egy kis nép nyelvén író költő megkaphat, és ez a sors vagy Isten kegyelme őfelé, hogy kora egyik legnagyobb angolul író költője fordította őt. Egy jó pár versét fordította le Ted Hughes. Ennél többet ő nem kaphatott, ugyanis kitágult a költészete, szóval megnyílt a világ felé.”

Pesti Monika

Asszony a Városmajorban

Budán, a XII. kerületi Városmajor utca 48/B szám alatt áll az az épület, ahol Polcz Alaine pszichológus, író, a Magyar Hospice Mozgalom egykori vezetője férjével, Mészöly Miklós íróval együtt több mint ötven évet töltött el. Öt éve, 2013.01.19-én, Mészöly Miklós születésnapján avatták fel a ház falán a házaspár tiszteletére készült emléktáblát. A pár második emeleti lakásában komoly társasági élet folyt. Írók és költők adták egymásnak a kilincset és vendégeskedtek az Alaine által készített nagyszerű vacsorákon. Járt ide Örkény István és neje, Esterházy Péter, Sinka István, Tersánszky Józsi Jenő, Weöres Sándor, Tamási Áron, Pilinszky János, Nádas Péter, Mándy Iván, Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes is. Sokuk sokáig nem is egészen volt tisztában azzal, hogy körülöttük sürgölődő háziasszonyuk maga is ír, emellett pedig kiemelkedőt alkot saját területén, a pszichológiában, a halál és a gyász kutatásában, vagyis a tantológiában. Ebben az épületben élt a ház tulajdonosa, Dr. Basch Lóránt is, aki az irodalmi Baumgarten-díj egyik kurátora volt, és aki segítette a nem egyszer anyagi gondokkal küzdő házaspár lakhatását. Az 1934-ben elkészült, mészkőborítású, a modern villaépítészet jelentős alkotásának nevezhető épületet Vágó József a híres építész, a magyarországi szecessziós építészet kiemelkedő alakja tervezte. A Mészöly-Polcz lakásról és a Városmajor utcai villaházról Kass János A kortárs levelei című munkájában külön megemlékezett: „Az épületre ma is jó érzéssel gondolok, belső arányaira, az otthonos és mértéktartó terekre, a mediterrán loggiára, az ápolt függőkertre. A nagypolgárság valamikor így működött, és nem a kivagyiság, hanem az otthonteremtés vágya vezérelte…”.

Juhász Réka

Ahonnan a Kékszakállú herceg elindult

Polgár László operaénekes Somogyszentpálon született 1947-ben, de ötéves korában már az erzsébetvárosi Marek József, akkor Elemér utca 16. alatti lakásukból indult az első zongoraórára a két házzal odébb tanító Somogyi Adrienne-hez. A lakóhely, a szomszédság később is meghatározó volt az életében: a függőfolyosón mindig az ablakuk előtt ment el egyik szomszédjuk barátnője, Eisen Irén, a Honvéd Művészegyüttes akkori hangképzés-tanára; László Endre, a Gördülő Opera karmestere pedig az első emeleten lakott. Mindketten felfigyeltek a már gyermekkorában örökké éneklő Polgár hangjára és fontos szerepet játszottak későbbi pályaválasztásában: Eisen Irénnél kezdett énekelni tanulni, míg László Endre a Zeneakadémiára vezető útját egyengette.

A diplomázás után még külföldön tökéletesítette tudását a kor legjelentősebb énekeseinél. Több nagy nemzetközi énekversenyt is megnyert, aminek következtében rengeteg külföldi meghívást kapott, a budapesti mellett a világ összes jelentős operaházában fellépett. Legendás Sarastro volt, Mozart Varázsfuvolájának ezt az emblematikus szerepét a Salzburgi Ünnepi Játékokon is énekelte, ahol rendszeresen fellépett. Minden idők egyik legtökéletesebb Kékszakállú hercegének tartották, a Bartók opera címszerepét lemezre is énekelte, partnere Jessye Norman volt, a karmester Pierre Boulez, a felvétel 1999-ben Grammy-díjat kapott.

„Ideális színpadi alkat: karcsúsága, mely időnként már-már aszkétikus soványságba vált át, még magasabbnak mutatja, mint amilyen a valóságban, érdekesen metszett arcát sötét, dús haj keretezi, s az egész ember csupa ideg, érzékenység, intellektuális nyugtalanság” – írta róla Kerényi Mária 1985-ben a Muzsika folyóiratban. A rendkívül kifejező, bársonyos basszus hangú énekes 1991-től a Zürichi Operaház tagja volt, Svájcban élt családjával egészen 2010-ben bekövetkezett haláláig.

A Külső-Erzsébetvárosban, a mai Bethlen Gábor utca és a Dózsa György út között található Marek József, korábban Elemér utca a 20. század elején épült ki. Jelenlegi nevét 1958-ban kapta Marek József (1868-1952) Kossuth-díjas állatorvos, egyetemi tanár, akadémikus után. A 16. számú, historizáló, de premodern elemeket is felvonultató házat 1910-ben Peskovszky Richárd építette Teichert József megbízásából.

Polgár László mellett a ház egy másik lakójának is emléktábla őrzi a nevét: Székely Endréné Horváth Ilona a neveléstudományok kandidátusa, a BME tanszékvezető docense, Apáczai Csere János-díjas pedagógus volt.

Pesti Monika

Popper Péter és Újlipótváros

Tíz évvel ezelőtt, 2008. május 30-án avatták a XIII. kerület díszpolgárává Popper Péter pszichológust, írót (1933–2010), aki élete jelentős részét ebben a kerületben élte le. A gyermek Péter a harmincas évek végén a Hollán Ernő utcai iskolába indult reggelente, később élt a Szent István körúton, a Viktor Hugo utcában,idős korában a kertes-családi házas Pajtás utcában is. Posztunk képei Csanády utca 22. számú házat, emléktáblája helyszínét ábrázolják. Családja is a főváros ezen részéhez kötődött, édesanyja például élete utolsó éveiben a Pozsonyi úton a Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte ikonikus sarki bérház lakója volt a Dunapark étterem fölött.

Újlipótvárosnak Lipótváros külterületi, parcellázott részét nevezték el a XIX. század végén. A városrészben ekkor több jelentős élelmiszer-, textil- és fafeldolgozó ipari nagyüzem működött. Lakónegyeddé válása a XX. század elején kezdődött, a Palatínus-házakkal az akkori Lipót körút és a Váci út elejének épületeivel. A ma ismert arculat az 1930-as években alakult ki. A parkettagyár helyére került a Szent István park, és elkészültek a környékbeli lakóházak is. 1950-ben vált a XIII. kerület részévé, a Margitszigettel együtt. A városrészbe a polgárság középrétegei, orvosok, mérnökök, újságírók és művészek költöztek, de napjainkban is népszerű lakóhely.

Újlipótváros másképp is őrzi Popper Péter emlékét. 2014 novemberében a Csanády utca 22. szám alatt álló házra a kerületi önkormányzat jóvoltából emléktábla került, amely azóta is hirdeti, hogy ebben a házban élt 1962 és 64 között a neves pszichológus, egyetemi tanár, író, humanista. Ez a társbérleti lakás, ahol két évig albérlőként élt, tudományos karrierjének kezdetén volt a pszichológus otthona. Itt hajtotta álomra fejét az ELTE Jogi Kar Büntetőjogi Tanszékének aspiránsaként és innen indult dolgozni a SOTE I. sz. Gyermekklinikájára, ahol már tudományos munkatársként tevékenykedett.

Az 1936-ban épült modern stílusú lakóház tervezői Fried Miksa és Fenyves István voltak.

Juhász Réka

Modernizmus, egy leheletnyi Bauhaus, és egy tucat híresség

Ha meg kell nevezni Budapest leghíresebb lépcsőházai közül néhányat, a városi séták egyik közkedvelt állomása, a Pozsonyi út szédítően kanyargó, kék borítású csigalépcsője minden bizonnyal szerepelne a felsorolásban. A Dunapark ház épületegyüttesének egyik részét képező Pozsonyi út 40. az Alföldi Cukorgyár Rt. megrendelésére épült 1935-36 között. A Bauhaus vonásait magán viselő modern stílusú bérház – kompromisszumokat sem nélkülöző – terveit Domány Ferenc és Hofstätter Béla készítette. A főváros és a Közmunkák Tanácsa által előírt beépítéssel szemben egy másik megoldást javasoltak, mellyel megnövekedett volna a Dunára néző lakások és a napfényes erkélyek száma – köszönhetően a teraszosan visszalépő homlokzatnak – az elképzeléseik azonban nem valósulhattak meg. A tervezőpáros máshol azonban sikeresen megtalálta az előírások adta kiskaput, ilyen volt a garzonlakásokban elhelyezett titkos konyha, melyet az adómentességi rendelet tiltása ellenére sikeresen elrejtettek az előszobaszekrényben. A házban a „vestibült”, vagyis az előcsarnokot a legmodernebb követelmények alapján alakították ki, a lakók kényelméhez a kaputelefon korai változata mellett két különböző gyorsasággal haladó lift is hozzájárult, így könnyen elérhető volt a páratlan kilátást biztosító tető, ahol függő- és sziklakert is volt.

A tervezés során Domány és Hofstätter azt is szem előtt tartották, hogy a környéken elsősorban az értelmiségi középosztály tagjai laktak, főként azok, akik akár budai villát is megengedhettek volna maguknak, azonban foglalkozásuk miatt mégis inkább Újlipótvárost választották. Nem csoda tehát, hogy az épület adta komfortos lakhatás vonzotta a kor ismert alakjait, ilyen volt többek között Heltai Jenő író és költő, akinek az egyik népszerű színpadi művéből, A néma leventéből film is készült. A Pozsonyi út 40-ben lakott Litván György történész is, akinek nevéhez fűződik az 1956-os intézet alapítása és 1991-től az igazgatója is volt a szervezetnek – olvasható 2011-ben állított emléktábláján. Itt élt továbbá Szabolcsi Bence zenetörténész is, aki a magyar zenetudományi kutatás egyik megteremtője volt, ő maga az egyetemes zenetörténeti jelenségek vizsgálata mellett Liszt, Kodály és Bartók tanulmányokat is írt. Szintén az épület lakója volt Major Tamás Kossuth-díjas színművész, a Katona József Színház társulatának egyik alapítója. A híres lépcsőház még filmszerepet is kapott A gyilkos a házban van című krimiben, melyben Major alakította a házmestert. Maga az egyik tervező, Hofstätter Béla is itt élt 1944-ig, amikor tragikus módon a ház több zsidó származású lakójával együtt a Dunába lőtték.

Az épületet megrendelő cukorgyár egyik tulajdonosa Hatvany-Deutsch Sándor volt, kinek fiát, Hatvany Lajost az „utolsó mecénásként”, a Nyugat egyik alapítójaként ismerhetik az irodalomban jártasabbak. A híres műpártoló, aki maga is irodalmi babérokat dédelgetett az 1950-es évek elején költözött az épületbe, és egészen halála napjáig, 1961. június 12-ig élt abban az ötödik emeleti lakásban, ahol korábban Kéthly Anna, Magyarország második női országgyűlési képviselője lakott.

Fenyővári Bernadett

Psota Irén és a Bem rakpart 30.

Psota Irén, ezer fokon égő, 2016-ban elhunyt színésznőnk 1970-ben költözött harmadik férjével, Ungvári Tamás író, kritikussal a Bem rakpart 30. szám alatt álló 1969-ben átadott 10 szintes ház tágas, Dunára néző lakásába, egy ugrásnyira a Batthyány tértől.

A hatvanas évek végén, Vedres György a Középülettervező Vállalat építésze, műegyetemi tanár tervei alapján épült fel a jellegzetes, összefüggő erkélyeivel vízszintes sávokra tagolt téglatest alakú Bem rakpart 30. szám alatti ház, amelyben Irén, aki ötvenes éveiben „eljegyezte magát a magánnyal”, csaknem fél évszázadot töltött el. A 72 lakásos épület három utcára – a rakpart mellett a Csalogány és a Fő utcára is – nyíló homlokzattal készült, a negyedik oldalon a megmaradt lakóépület tűzfalához csatlakozik. A homlokzati felületeken a konzolosan előugró erkélyek mellett a kontrasztot a világos és a sötét tónusú kőburkolat váltakozása adja. A ház főbejárata a Bem rakpart felőli oldalon van, a Fő utca felől pedig egy mellékbejárat szolgálja ki a lakókat és a földszinti üzleteket. A Budapest folyóirat és a Budapest100 szerint más hírességek, így Adamis Anna, vagy Laux József is éltek ebben az épületben.

Az 1929-ben született nagy formátumú, fanyar szépségű Psota nem ismerte a tétlenség fogalmát, mindig csinált valamit és azt mindig teljes gőzzel – bizonyítja ezt számtalan elismerése, két Kossuth-díja, érdemes és kiváló művész kitüntető címe, a róla fennmaradt anekdoták vagy az, hogy a Nemzet Színésze volt. Nehéz emlékekkel teli VIII. kerületi gyermekkorának tapasztalatai sokat hozzátettek veleszületett színészi tehetségéhez, mely már édesanyja temperamentumában is fel-felbukkant. Irén már középiskolásként tagja volt a fogaskerékgyár kultúrkörének, ahol színdarabokat adtak elő, nem volt kétséges tehát, milyen pályát válasszon.

A színművészeti elvégzése után rendkívül gazdag és színes pályát futott be: dráma vagy komédia, próza, vers vagy ének, cselédlány vagy előkelő dáma, semmi nem jelentett problémát számára, minden szerepben hiteles volt. 127 színházi bemutató, rengeteg film és tévéjáték, nagylemezek, rajtuk a Tibi-tangó vagy az Énmellettem elaludni nem lehet dalok, és három saját könyv állt az összegzésben pályája végén. 2009 tavaszán 80. születésnapja után vonult vissza a színpadtól és 2016 februárjában hunyt el, az utolsó pillanatig megőrizve természetes derűjét.

Psota Irén emléktábláját idén, 2019. márciusának végén, a színésznő születésének 90. évfordulóján avatták fel a ház falán.

Juhász Réka

Raksányi Gellért és a Rippl-Rónai utca 16.

Raksányi Gellért, becenevén Kutyu, kedélyes alakját nem felejti el, akinek volt szerencséje színpadon vagy filmszerepben látni őt. Emléktáblája, mely a VI. kerületi Rippl-Rónai utca 16-ban található, elmondja, hogy a hűséges Kutyu hat évtizeden át, egészen 83 éves korában bekövetkezett haláláig volt a Városligettől egy ugrásnyira található terézvárosi bérház lakója.

A testileg is nagyformátumú, zengő hangú színész Szigetváron született 1925-ben, de már 18 évesen Budapestre költözött, hogy a színművészeti akadémiára járhasson. Raksányi egyik anekdotája szerint nagyapja, a szigetvári kórházat megalapító neves orvos jó barátságban volt Rippl-Rónai József festővel, aki minden karácsonykor küldött a családnak egyet saját festményeiből. Sajnos, Kutyu Rippl-Rónai utcai lakásába már egy sem jutott, a történelem viharai elragadták az értékes képeket.

A Terézváros-Erzsébetváros című építészeti kézikönyv szerint a Rippl-Rónai utca 1860 körül alakult ki és akkoriban még Terézváros külterületének számított. 1879-től Bakony, hat évvel később Bulyovszky utca néven található meg a korabeli térképeken, mai elnevezését 1947 óta viseli. A Lendvay utcához közel eső telek 1877-ben került adásvétellel Haberfeld Ignác birtokába utána a telekkönyvi adatok szerint legalább öt alkalommal cserélt gazdát, mire az 1890-es évek derekán felépült az eklektikus stílusú kétemeletes U alakú, belső udvaros lakóépület, melyre a későbbiekben egy további emeletet is építettek. A telek 1891 júliusában már jóváhagyott mérnöki tervrajzzal rendelkezett, sajnos azonban az építész neve nem maradt ránk.

Raksányi Gellért 1947-ben, diplomája megszerzése után szerződött a Nemzeti Színházhoz, melynek 53 évig volt tagja. 2000-től a Magyar Színházban játszott, alig 20 percnyi sétára lakóhelyétől. Legendás karakterszínész volt, de hosszú élete alatt több főszerepet is játszott, számtalan színdarabban és ötven tévéfilmben szerepelt. Különösen szuggesztív versmondóként gyakran hívták rendezvényekre, és a Szomszédok nemeslelkű és egyenes jellemű közös képviselőjeként is letette névjegyét. Kutya úr mindig anekdotázó, kikezdhetetlen becsületű szerepében kicsi magát is alakította.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, élete végén pedig a Nemzet Színésze társaság oszlopos tagja, aki Balatongyörök és Terézváros díszpolgára is volt, 2008. május 20-án hunyt el. Emléktábláját Deák Árpád, marosvásárhelyi szobrászművész készítette el 2010-ben.

Juhász Réka

Ankarától a Zenta utcáig

Életének utolsó 38 évében a lágymányosi Zenta utca 5. alatti lakóházban volt az otthona dr. Rásonyi László turkológusnak, aki nagyon sokat tett a magyar kultúra törökországi megismertetéséért is.

A Felvidéken, Liptószentmiklóson született 1899-ben. A Budapesti Tudományegyetemen történelmet, magyar nyelvészetet és turkológiát tanult. 1921-ben szerzett diplomát az akkor már Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem néven működő intézményben, majd később itt is doktorált török filológiából. 1922-től jelentek meg publikációi. Pályafutása kezdeti éveiben Újpesten a munkáskönyvtárat vezette és esti tanfolyamokon munkásfiatalokat tanított, ezután a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában helyezkedett el, és több külföldi tanulmányúton is részt vett. 1935-ben Kemal Atatürk meghívására az Ankarai Egyetemen kezdett dolgozni, ahol megalapította a Hungarológiai Intézetet. Az itt végzett hallgatóknak köszönhető, hogy a negyvenes évek elejétől megindult a magyar irodalmi művek színvonalas török fordítása és kiadása.

Ahogy Kovács Nándor Eriknek, az MTA könyvtárosának a Magyar Tudományban megjelent visszaemlékezéséből kiderül, Rásonyi nem volt egy szobatudós típus, erről árulkodik a tudományos életben betöltött sokoldalú szerepvállalása is. Nemcsak kutatott és oktatott, hanem a magyar és a török kapcsolatok fejlesztésében is jelentős munkát végzett. Széleskörű érdeklődése a zenére is kiterjedt, ő javasolta Bartóknak, hogy Törökországban tegyen gyűjtőutat.

A második világháború után, 1947-ben Kolozsvárra került, ahol két évig a Balkán Intézet munkatársaként dolgozott. Ezután visszatért az MTA Könyvtárába, ő hozta létre, majd vezette a Keleti Gyűjteményt, amely az orientalisztika alapkönyvtára Magyarországon. Hozzá fűződik az olvasóterem keleties hangulatú belsőépítészeti kialakítása is. Amikor 1961-ben nyugalomba vonult, a török minisztertanács újra meghívta az ankarai hungarológia tanszék élére, ahol aztán nyolc évig tevékenykedett. Kutatásainak fő témáit ebben az időszakban a magyar és a török nevek, a török népek története, irodalomtörténete és a magyar őstörténet etnikai, nyelvi problémái adták. Nevét itt is emléktábla őrzi. 1984-ben hunyt el Budapesten.

A Zenta utca 5. alatti lakóház – amelynek falán lánya, dr. Rásonyi Leila hegedűművész, az MTA Könyvtára és Újbuda Önkormányzata helyeztette el az emléktáblát – a Bartók Béla úttól a Budafoki útig terjedő épületcsoport részeként 1927-ben épült fel Fischer József (1873–1942) építész tervei alapján, akit a környék arculatát meghatározó épületei miatt a „lágymányosi” jelzővel különböztet meg a szakirodalom a modernista építészetben később nagy szerepet játszó névrokonától. Ahogy Ferkai Andrásnak a Buda két világháború közötti építészetét feldolgozó kötetéből és a Budapest Főváros Levéltárában őrzött tervekből megtudhatjuk, az építtető az Új Otthon Társasház Szövetkezet volt. Az épületegyüttes beépítési koncepciója a maga korában nagyon újszerűnek számított, a Zenta utcára és a Budafoki útra néző előudvaroknak köszönhetően meanderszerűen kígyózó alaprajzzal ugyanis sikerült elérni, hogy egyetlen lakószoba se nézzen belső, zárt udvarra.

Pesti Monika

Forradalom és fényképészet

A belvárosi Pilvax üzlet- és bérházak egyikében, a Városház utca 10. szám alatt született Robert Capa, a háborús képeivel világhírűvé vált fotóriporter. Eredetileg Friedmann Endre néven látta meg a napvilágot, és egészen 18 éves koráig lakott az épületben. Ebben a házban élt a szintén fényképész Besnyő Éva is, aki az 1920-as évek végén gyakran Capa kíséretében járta Budapest utcáit, hogy megörökíthesse a városlakók mindennapjait. Későbbi művésznevének története is szorosan kötődik a házhoz, ugyanis gyerekkori beceneve, a „cápa” vélhetően még a Városház utcában ragadt rá, legalábbis Besnyő Éva egy interjúban ezen a néven emlékezett vissza rá.

A két fényképész szülőházának története a XIX. század elején kezdődött, ekkor a mai épületegyüttes helyén több, különböző méretű lakóház állt, melyek egyikében volt a 48-as forradalom alatt kultikussá vált kávézó, a Pilvax is. 1911-ben a régi épületeket elbontották, helyükre 1914-ben Fischer József tervei alapján négy bécsi szecessziós stílusú bérházat építettek. 1932-ben a homlokzatok motívumait leegyszerűsítették, így kapta az épületegyüttes a mai, korai modern külsejét.

Fenyővári Bernadett

Csilicsala csodái

A Ráday utca a korábbi Haraszti út, Ócsai út, Kecskeméti út, Soroksári utca elnevezések után 1906-tól viseli mai, Ráday Gedeon (1713–1792) költő, műfordító és politikusról kapott nevét. Fekete (Schwarz) Mór hangszerkereskedő és Kun Ilona varrónő gyermekeként 1905. szeptember 4-én itt, a 14. számú házban született Fekete Imre, aki később Ráday Imreként vált neves színművésszé és rendezővé.

Fiatal korában az ipar- és képzőművészet iránt érdeklődött, rajzolt, festett, és az Iparművészeti Iskolában (a mai MOME elődjében) is tanulmányokat folytatott. De hamarosan a színművészet felé fordult, 1923-ban végzett Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában. Kezdőként Székesfehérváron és Kaposváron játszott. A húszas évek második felében az UFA berlini filmgyár némafilmjeiben aratott óriási sikert, majd 1929 és 1935 között a Belvárosi Színházban, a Magyar Színházban és a Vígszínházban játszott. 1930-ban feleségül vette Erdélyi Mici színésznőt, akivel még Berlinben ismerkedett meg. A korszak sztár házaspárját alkották, Az okos mama, a Duna-parti randevú és a Szerelemből nősültem című, kasszasikert jelentő filmekben együtt játszották a főszerepeket. Az utóbbi film forgatása során azonban megromlott a kapcsolatuk, és a premier időpontjára már el is váltak.

1939-ben a Zeneakadémián tartott búcsúestje után Hollandiába utazott, ahol német nyelven játszott. 1941-ben visszatért Budapestre, és újra megházasodott, második felesége Ferda Manyi lett, akinek a Váci utcában volt divatszalonja. A háború alatt a fővárosban bujkált. 1942-ben született meg első gyermeke, Ráday Mihály, akinek a neve elsősorban az Unokáink sem fogják látni… című városvédő műsora révén vált ismertté. Kisebbik fia, András, aki két évvel később jött a világra, 15 éves korában meghalt.

A háború után a Nemzeti Színházban kezdett dolgozni színészként és rendezőként, majd a főváros szinte minden színházában játszott. 1953-tól sugározta a rádió a Török Sándor meseregényéből készített Csilicsala csodái című rádiójáték-sorozatot, amelyben ő volt a címszereplő varázsló. „Viri a varázslat, piri a parádé, Csilicsalamádé hipp és hopp" – így szólt a Harry Pottert megelőző idők varázsigéje. A rádiójátékokon kívül tévé- és játékfilmekben is szerepelt. 1960-ban – kisebbik gyermeke után – a feleségét is elvesztette. A következő évben harmadszor is megnősült, Pápai Erzsi színésznőt vette feleségül. 1970-ben nyugdíjba ment, de ezután is játszott színpadon és filmekben, valamint ő vezette a hetvenes évek elején a Magyar Televízió Életet az éveknek című, nyugdíjasoknak szóló műsorát. 1983. március 12-én hunyt el Budapesten.

A Ráday utca 14. alatti lakóház 1911-ben épült Mellinger Artúr és Dénes (Sternberg) Dezső tervei alapján – tudhatjuk meg a Budapest100 kutatásaiból. A házban két udvar található, az első udvarból eredetileg 70–200 négyzetméteres, nagy, akár ötszobás lakások nyíltak, a hátsó udvar körül kisebb, 35–50 négyzetméteresek, 2–3 szobával. A tetőtérben üvegtetős fényképész műterem, valamint mosókonyhák voltak, ezeket később lakásokká alakították. Az 1875-ben született Mellinger Artúr a harmincas években már modern stílusban alkotott, az ő nevéhez fűződik a Radnóti Színházat is magában foglaló, 1937-ben elkészült lakóépület, amelynek földszintjén akkor egy zenés kávéház volt, elektromotorral elhúzható üvegtetővel. Közös építészirodájuk Dénes (Sternberg) Dezsővel (1877–1938) – aki Berlinben tanult és építészeti tanulmányaival rendszeresen részt vett a Műcsarnok tavaszi kiállításain – 1910 körül viszonylag rövid ideig állt fenn.

Pesti Monika

Radnóti Miklós a Pozsonyi út 1-ben

A Pozsonyi út és a Budai Nagy Antal utca sarkán álló modern stílusú bérház egyes források szerint 1933-ban épült, néhol azonban 1934-35 közötti időszakot tüntetik fel. Az épület terveit Szöllősy Elemér építész készítette felesége és Hampel Antalné megrendelésére. A sarokbérház homlokzatán emléktábla, a kapu előtt pedig egy nemrég avatott botlatókő is emléket állít Radnóti Miklósnak.

Születésekor családja a lipótvárosi Kádár utca 8. szám alatti bérházban lakott, majd 1915 és 1919 között a Falk Miksa utca 7-ben éltek. Miklós édesapja halála után Grosz Dezső (anyai nagybátyja) textilkereskedő gyámsága alá került, néhány évvel később pedig a mai Szent István körút 5-be költözött két dédnagynénjéhez, Ilka és Ernesztin nénihez. A körutat az egyetemi évek alatt szegedi szobák váltották fel, ahol a szerény körülmények között mindig példás tisztaság és rend uralkodott.

Gyarmati Fannival 1935 augusztusában házasodtak össze, az ifjú pár ezt követően költözött a Pozsonyi út 1. második emeletére. „Egy szoba, kis előszoba s amolyan egyezményes megoldással elválasztott fürdőszoba-konyha volt a lakásuk. A szobában cserépkályha. A tágas ablak, erkélyajtó sok fényt, barátságos világosságot adott. Az erkélyről a Dunára lehetett látni, a Margit híd ívét s távolból a János-hegyet; a Margitsziget felé a kilátást egy csúf, század eleji bérház zárja el.” – emlékezett vissza a költő egyik közeli barátja, Ortutay Gyula néprajzkutató, politikus. „A könyvek tették a lakás fő büszkeségét, s nyomban utánuk a képek. Könyvei szép sorba rendezetten, gondosan őrizve (ő sem szeretett könnyelműen kölcsönadni könyvet, Kner Imre őszinte örömére, aki még kis könyvjelzőket is nyomtatott kölcsönzésellenes jelmondatokkal) álltak a polcokon – a szoba íróasztal mögötti nagy falát a könyvet díszítették” – olvasható a Beszélő házak és tájak című könyvben. Radnóti Miklós 1944 májusáig, a harmadik és egyben az utolsó munkaszolgálati behívójáig élt a Pozsonyi úton, felesége, Gyarmati Fanni pedig a 2014 februárjában bekövetkezett haláláig töltötte itt mindennapjait.

Fenyővári Bernadett

Kőoroszlán a Cházár András utcában

Két méter magas oroszlánszobor őrzi Rákos Manó kőfaragó és iparművész egykori, Cházár András utca 5. szám alatti otthonának és műhelyének bejáratát. Az 1872-ben született Rákos ipari rajz szakot végzett, olyan mesterektől sajátíthatta el a szobrászmesterséget, mint Szász Gyula és Verán József. Ezt követően Bécsben és Münchenben tökéletesítette tovább tudását, francia és olasz tanulmányútja után pedig az Egyesült Államokban is tapasztalatot szerzett, részt vett az 1893-as chicagói világkiállítás előkészítésében.

Hazatérése után feleségül vette Rosenberg Matildot, két gyerekük született, Pál és Erzsébet – mindketten iparművészek lettek. Rákos 1894-ben megnyitotta saját műhelyét Budapesten, „készít mindennemű gipsz-, kő-, műkő-, stuccatur-, rabitz- és műmárvány-munkákat. Ajánl, mint különlegességet, stuccomenyezeteket” – olvasható a Magyar Kő- és Márványújság 1911-es számának hirdetései között. Egyre több megrendelést kapott, nevéhez kapcsolódnak az 1896-os millenniumi ünnepségek Ezredéves Kiállításának épületszobrászati feladatai, a századfordulót követően pedig a főváros szecessziós építészetének megkerülhetetlen alakja lett. Együtt dolgozott Quittner Zsigmond, Lajta Béla, Sterk Izidor, Vágó László, Sebestyén Artúr és Málnai Béla építészekkel. Rákos Manó készítette a Gellért Fürdő, a Katona József Színház, a József Attila Gimnázium, a Hermes-udvar homlokzatát díszítő szobrokat, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank belső ornamentikáját, a Vidor-villa növénymotívumait, szerepet vállalt a Miskolci Nemzeti Színház felújításában, a Hősök temploma kialakításában.

Az 1900-as évek elejére Rákos kinőtte a Rottenbiller utca 13. szám alatti műhelyét, 1907-ben a mai Cházár András utca 5. (akkor Bálint utca 9.) szám alatt építtetett villát. A bécsi szecesszió és német Jugendstil jegyeit viselő egyemeletes, felvonós ház terveit Otto Wagner tanítványa, Franz Matouschek készítette. A nyolcszobás házhoz egy raktár és egy hatalmas műterem is csatlakozott – amit Rákos Valkó Lászlóval közösen használt –, olvasható a Zuglói Lapok 2018. júniusi számában.

A XX. század végéig adott otthont a Rákos családnak a geometrikus mintákkal gazdagon díszített villa, amit egy meghökkentő méretű kőoroszlán őriz. A másfél méteres talapzaton ülő, két méter magas szobor eredetét perig fajuló vita övezte, az esetről az Esti Kurír 1929-es száma is beszámolt: „Rákos Manó bízásából Maugsch Gyula szobrászművész készítette az Ezredes-uton lévő Állami autóüzem Hősök-emlékművét, amely egy hatalmas ülő oroszlánt ábrázol. Az emlékmű oldalán Maugsch–Rákos névjegyzés látható. Rákos Manó erről az őrtálló oroszlánról másodpéldányt készített, s azt kiállította a Kézműipari kiállításon, azonban az állatszoborra csak a saját nevét jegyezte. […] A bíróság szerzői jogbitorlás címen 20 pengő pénzbírsággal sújtotta Rákos Manót és kötelezte 150 pengő kár megfizetésére, ugyanekkor elrendelte az öntő-minta elkobzását.”

Jancsó Ágnes

Rockenbauer Pál és a Bródy Sándor utca 26.

Másfélmillió lépés… ha meglátjuk leírva ezt a két szót, máris eszünkbe jut Rockenbauer Pál a hazai természetjárás fenegyereke és műsora, a Másfélmillió lépés Magyarországon című, a Kéktúra útvonalát bejáró országjáró tévésorozat. A nemzetközi szinten is elismert természetfilmes életének utolsó 20 évében a Bródy Sándor utca és a Szentkirályi utca sarkán álló négyemeletes, egyudvaros premodern stílusú bérházban élt.

A városnak ezen a részén a 18. században téglaégető állt, ezért az akkoriban kialakult utcát a korabeli feljegyzések Tégla utca vagy Téglaégető utca néven említik. Egy századdal később, nagyjából 1850-től hívták előbb Báró Sándor, később Főherceg Sándor, majd az I. világháború után egyszerűen csak Sándor utcának, egészen 1949-ig, amikor felvette Bródy Sándor nevét.

A sarokház gróf Károlyi Gyula megrendelésére épült 1911-12-ben, a tervező Kardos Iván volt. Korábban egyemeletes koraeklektikus lakóépület állt itt a telken, melyet Limburszky József építőmester tervezett és kivitelezett Pálfy Albert számára 1864-ben. Még korábban egy olyan ház állt itt, amelyben egykor a Szózat megzenésítője és a Klapka-induló szerzője, Egressy Béni zeneszerző, színműíró és fordító is élt és alkotott. A bejárati kapu,illetve a bejárati folyosó fa lambéria burkolata, egy korábbi lakó, a díszlettervező Nagy Sándor tervei alapján készült el.

Rockenbauer Pál földrajz-biológia-kémia szakos tanári diplomával a zsebében kezdett előbb a TIT-nél, majd az akkor induló Magyar Televíziónál dolgozni 1956-ban. Előképek híján maga találta ki a műsorokat, és fogott kitűnő érzékkel a megfelelő interjúalanyok és helyszínek megtalálásához. Filmjeiben a természet szépségeit és a tájban rejlő néprajzi, művészeti értékeket, az emberi portrékat kereste. Hazai munkái mellett bejárta a világot, forgatott többek között az Antarktiszon, Afrikában, megmászta a Kilimandzsárót, járt Észak- és Dél-Amerikában, megjárta Kubát, Óceániát, Hawaiit, Indiát, Nepált és a Pamírt. A pihenést hírből sem ismerte, megállíthatatlanul készítette, rendezte újabb és újabb filmjeit.

A Másfél millió lépés Magyarországon, melynek ötlete valamikor a hetvenes évek végén fogant meg, az Országos Kéktúra csaknem 1100 kilométernyi útvonalát járta végig egyhuzamban, a turistaként gyalogló forgatócsoport nézőpontjából. A szokatlan koncepció miatt, amely aztán máig tartó népszerűséget hozott mind a Kéktúrának, mind a műsornak, a forgatócsoport tagjait nem tartották egészen normálisnak. A 40 éve, 1979. július 31-én induló, túrafelszereléssel felmálházott kis csoport, 76 nap gyaloglás után, október 14-én ért el a túra utolsó állomására. A műsor a leíró jellegű tájbemutatás mellett egyfajta sajátos dokumentumfilm is lett a hetvenes évek végének vidéki Magyarországáról. Hét évvel később …és még egymillió lépés címmel folytatták a nagysikerű gyalogos országjáró ismeretterjesztő sorozatot, melynek bemutatóját Rockenbauer már nem érhette meg. A csupán 54 éves tévést 1987. november 26-án találták holtan Naszály mellett az erdőben. Sírja kedvenc kirándulóhelyén, a zengővárkonyi gesztenyésben ma is turisták zarándokhelye.

Emléktábláját a Bródy Sándor utca 26. számú ház falán egykori kollégái kezdeményezésére, a Natura szerkesztősége emelte, közadakozásból, 2003-ban. Rockenbauer Pál és Egressy Béni mellett a nemrég elhunyt Melis László, Erkel-díjas zeneszerző, hegedűművész emléktábláját is megtaláljuk a kapu bal oldalán.

Juhász Réka

Kérem a következőt!

A Hegedűs Gyula utca 15. szám alatt álló bérház falán 2017-ben avatták fel a „rímhányó” Romhányi József író és műfordító itt töltött éveinek emlékét őrző táblát. Dr. Bubó (Kérem a következőt!), a Mézga család és Mekk mester kalandjainak alkotója 1921-ben született Nagytétényben. Romhányi zenei tanulmányait követően a Magyar Rádió dramaturgjaként kezdett dolgozni, később az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság, majd a Magyar Televízió művészeti vezetője volt. 1962-től 1983-ban bekövetkezett haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja volt. Az operettlibrettók és musicalek fordítása mellett Romhányi nevéhez fűződik többek között a Frédi és Béni és a Maci Laci magyar szövege is.

Bár a forrásokból nem derül ki, hogy pontosan hány évet töltött az állatverseiről ismert Romhányi Újlipótvárosban, az bizonyos, hogy feleségével és lányával élt a Hegedűs Gyula utca 15-ben. A szecessziós stílusú bérház a bútortervezőként is ismertté vált Porgesz József tervei alapján épült 1910 és 1911 között, Rosenfeld Ede és neje megbízásából. Az ötemeletes épület homlokzatát pelikánszobrok díszítik, a bejárati csarnokban bagolyfigurák tartják szemmel a lakókat, a „födémet” pedig atlaszszobrok tartják.

Jancsó Ágnes

Színház az egész világ

Az Abigél Horn Micije, a Szindbád Lenkéje és a Sirály Nyinája csak egy pár abból a több száz szerepből, amit Ruttkai Éva (1927–1986) alakított pályafutása alatt. A Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színésznő három éves korában szerepelt először színpadon, később a Nemzeti Színház és a Vígszínház tagja volt.

1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci próbáján ismerkedett meg Latinovits Zoltánnal, attól a pillanattól fogva elválaszthatatlanok voltak. Saját otthont álmodtak maguknak az akkor még üres második kerületi domboldalra, a mai Endrődi Sándor utca 67/b. szám alatt álló villa terveit az eredetileg építészmérnök Latinovits készítette – később közös balatoni villa építését is tervezték, erre már azonban került sor. Szinte családtagként élt velük Bagó, a puli, közös sétáik emlékét Latinovits „Bagó-story” című írása őrzi.

Latinovits 1976-os halálát követően a színésznő egyedül maradt a nagy villában, társasága Bagó és egy ideig Tubi névre hallgató galambja volt. Ruttkai Éva 1986 szeptemberében hunyt el. Az Endrődi Sándor utcai villa kőkerítésén 2007-ben, Ruttkai Éva születésének 80. évfordulóján táblát avattak a színészpárosnak.

Jancsó Ágnes

Az anyák megmentőjének szülőháza

200 évvel ezelőtt, 1818. július elsején osztrák származású család ötödik gyermekeként született Semmelweis Ignác a budapesti Várnegyedben, az Apród utca 1-3. szám alatt. A bécsi egyetemet joghallgatóként kezdte el, rövid idő elteltével azonban átiratkozott az orvosi karra. Diplomáját 1844. május 21-én vette át, néhány hónappal később a szülészmesteri oklevelet is megszerezte. Rendszeres boncolásai vezették a felismeréshez, miszerint a legtöbb gyermekágyi lázban elhunyt édesanya haláláért a szakemberek kezén maradt szennyeződések a felelősek. Ekkor ugyanis még nem volt szokatlan, ha szükség esetén az orvosok a boncasztaltól egyenesen a szülőszobáig rohantak. Semmelweis Ignác jött rá, hogy klórvizes kézmosással a fertőzések megelőzhetők, azonban hiába tudta igazát statisztikai adatokkal is alátámasztani, megállapítására az orvosok és professzorok maradi gondolkodásuk miatt vegyesen reagáltak. 47 évesen, 1865. augusztus 13-án hunyt el Bécsben, az örök nyugalomra azonban kis híján 100 évet kellett várnia, ugyanis először a schelmezi temetőben helyezték el, innen került 1891-ben a Fiumei Úti Sírkertbe, ahonnan szintén exhumálták, és végül földi maradványait a szülőházánál, a várfalra támaszkodó udvari falban helyezték el 1964. október 15-én.

A népes Semmelweis család a XIX. század elején már az Apród utcai ház emeletén lakott, mivel a földszinten az édesapa, Semmelweis József a „Fehér Elefánthoz” címzett vegyeskereskedése üzemelt és itt működött az épület tulajdonosának, Johann Meindlnek kávézója is. A Meindl-ház feltehetően a XVIII. század végén épült ismeretlen építész alkotásaként, ekkor még gazdagon díszített, barokkos homlokzattal, melyet az 1810-es tabáni tűzvész után alakították át copf stílusúra. 1906-ban az épületen emléktáblát helyeztek el Semmelweis Ignác emlékére, a második világháborúban azonban egy bombatámadás során a tábla teljesen megsemmisült, a ház pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Az épületet végül Pfannl Egon tervei alapján építették újjá, 1965 óta itt működik az Orvostörténeti Múzeum.

Fenyővári Bernadett

Zenészház a Dob utcában

50 éve, 1969. január 11-én hunyt el Seress Rezső, a Szomorú vasárnap című dal szerzője, aki haláláig a Dob utca 46/b szám alatt lakott. A hatemeletes bérház 1939-ben Antal Dezső tervei alapján épült meg dr. Kovács Ferenc nőgyógyász, egyetemi tanár megrendelésére. Helyén egykor egy Clark Ádám tervezte klasszicista lakóház állt, melyet 1936-ban bontottak le. A 46-os szám alatt található „a” és „b” társasházakat két különböző építész tervezte, ennek ellenére modernségükkel szépen illeszkednek egymáshoz.

A ház rejtélyes módon vonzza a hazai zenészeket, itt született 1948-ban Presser Gábor, valamint itt élt a dzsesszzenész Beamter Jenő „Bubi” is, kinek kalandos élettörténete Örkény István a Lágerek népe című szociográfiájában is helyet kapott.

Fenyővári Bernadett

Fekete bojtár a Rózsadombon – Sinka István és a Keleti Károly utca 50.

A Rózsadomb egyik kedves, hangulatos utcája, a Mechwart-ligettől induló Keleti Károly utca adott otthont a kirekesztettségben megfáradt népi író és költő Sinka Istvánnak. A Sinka házaspár ott lakott az utca végén, a Marcibányi tér–Kis Rókus–Rét utca találkozásánál elhelyezkedő 50. számú házban, ahol Ágh István Sinka-kortárs író és egyben szomszéd szerint az ötvenes-hatvanas években „az új rend mostohái éltek”. A II. kerületi, három lakószintes társasház második emeletének lakásáról Szomszédom, Sinka! című portréjában így írt Ágh: „Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, vécés fürdőszoba, annál szebb lakrész, a Rózsadombra nézett nagy erkélyablakokkal. Akkor még a beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok: a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek.” Az utca már a 19. században is létezett, ám nevét nagyjából negyedszázadonként megváltoztatták. Az 1870-es évekből származó térképeken még Zöld Oszlop, a 20. század elején már csak Oszlop utcaként szerepel, az 1920-as években Heltai Ferenc nevét viselte, majd a ’30-as évek második felében nyerte el mai nevét, amely mindeddig a végsőnek is bizonyult. A Keleti Károly utcai lakást Darvas József író szerezte Sinka és harmadik felesége, Szín Magda számára. Egy Erdélybe visszatelepült család megüresedett otthonát sikerült kiutaltatnia az akkor már nagybeteg költő számára.

Sinka István Nagyszalonta környékén, ridegpásztor családban született 1897-ben. Ahogyan sok hozzá hasonló fiúgyermek az ő közegében, a kis István is előbb kisbojtár, majd pedig juhász lett. Első feleségével Vésztőn telepedtek le, élték a társadalom elnyomottjainak nehéz, küzdelmes életét, miközben Sinka írás iránti elköteleződése egyre erősebb lett, önmaga művelésével küzdött sorsa ellen. Első verseit pásztorkodás közben tintaceruzával vetette papírra, erőteljes szuggesztív költői hangjával a pusztai létet, a szegények és nyomorultak életét énekelve meg. Írásaiban, költeményeiben a keserűség mellett mindig ott volt a paraszti sorban élők elpusztíthatatlanságába vetett konok hit. 1936-ban Budapestre költözött, de a nehézségek folyton a nyomában jártak, felesége meghalt, a költő nem talált munkát, maga is súlyosan megbetegedett. Második házassága idején volt legtevékenyebb, számos lap közölte verseit, kötetei jelentek meg, de az enyhülés soká jött. A II. világháború után előbb Csömörön, majd Törökbálinton kapott egy kis gazdálkodásra alkalmas földet, ám az új rendszerrel szemben is kritikus hangjai miatt hosszú időre elnémították. Prózai önéletírása az 1944-ben elkészült Fekete bojtár vallomásai nem csak nyomtatásban jelent meg, évtizedekkel Sinka halála után is rendre felbukkan hangoskönyv formájában a rádió programkínálatában, megdöbbentő képszerűsége mellett elégikus lágysággal szögezve a hallgatót a rádió mellé. Élete utolsó 12 évében harmadik felesége, Szín Magda meleg szeretetét élvezve, de egyre súlyosbodó ideg- és izomsorvadással járó betegségétől szenvedve élt a Keleti Károly utcában. 1961-től lassan újra szólhatott, Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötete volt az első könyv, amely megjelenhetett.

1969. június 17-én hunyt el, utolsó, rózsadombi lakhelyének falán tábla őrzi emlékét, de Vésztőn és a Budapest VIII. kerületében a Nagyfuvaros utca 22-24-ben is márványtábla emlékezteti az arra járókat: Itt élt Sinka István.

Juhász Réka

„Két szoba - konyha az egész”

Somlyó Zoltán költő, újságíró, műfordító 1882-ben a Muravidéken született, Nagykanizsán végezte középiskolai tanulmányait. Budapesti, fiumei, nagyváradi, szegedi, pécsi, szabadkai újságíró állások után 1913-ban telepedett le véglegesen Budapesten, ahol a Pesti Hírlap, majd a Literatura folyóirat és a Pesti Napló munkatársa volt. 1920-tól haláláig, 1937. január 7-ig a Kruspér u. 5-7. alatti házban lakott. Fia, Somlyó György költő, műfordító visszaemlékezései szerint ez volt életének „első s egyben utolsó főbérleti lakása”, amelyet újdonsült felesége, Bolgár Margit hozományából vettek meg.

A Kruspér utca két oldalán ekkor még csak három-három ház állt, utána üres grund következett egészen a Dunáig. A lakás két egymásba nyíló szobája az udvarra nézett. Ezek egyikében állt Somlyó tölgyfából készült, barokk íróasztala, azonban fia szerint itt nem nagyon dolgozott, a szomorú, sötét kis szoba erre nem igazán volt alkalmas. Az igazi dolgozószobája a kávéház volt, több más hely mellett elsősorban a Gellért és a Hadik.

Somlyó versben is megénekelte otthonát az Egy ház című költeményében:

„Tizennégy éve itt lakom.
Udvarra nyílik ablakom.
A tűzfal a Dunára néz, két szoba - konyha az egész -
ez Kruspér utca hét...”

A Nagy (Neumann) Sándor építész által tervezett, 1908-1909-ben épült, szecessziós stílusú Singer-ház falán emléktábla őrzi Somlyó emlékét, a mészkő alaplap és a rajta lévő bronz dombormű Örkényi Strasszer István alkotása.

Pesti Monika

„...színész vagyok, ez az én életem. Nekem ez természetes.” – Sulyok Mária a Hollán Ernő utcában

Sulyok Mária, akit Jászai Mari hiteles utódjaként emlegetnek, Királyhidán született 1908. november 5-én. Kossuth-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész, emlékét egykori, Hollán Ernő utca 10. szám alatti otthonának falán tábla őrzi. Az egyik legszebben beszélő magyar színésznőként tartják számon, aki gyönyörű orgánumával beszédművészetet és színészmesterséget is tanított a Színművészeti Főiskolán 1951 és 1966 között.

Édesanyja két évvel születése után meghalt, így apja a gyerekek unszolására feleségül vett egy osztrák nőt, hogy segítsen a gyerekek felnevelésében. Mária Királyhidáról Bruck leányiskolájába került, aminek köszönhetően nem csupán a német nyelvet sajátította el tökéletesen, de osztrák állampolgárságot is kapott. 17 évesen részben a Magyarország iránt érzett honvágy, részben pedig a színészet miatt Budapestre költözött és jelentkezett a Színművészeti Akadémiára. 1929-ben szerzett oklevelet, majd pályáját a debreceni színháznál kezdte. Játszott Miskolcon, a Művész és a Belvárosi Színházban, 1947-től pedig már a budapesti Nemzeti Színház tagja. Öt évvel később a Magyar Néphadsereg Színháza szerződtette, ahol nyugdíjazásáig tag maradt. A színház csak 1961-től folytatta ismét Vígszínházként a működését, mivel a háborúban elszenvedett károk helyreállításában a Néphadsereg vállalt aktív szerepet, így néhány évig a hadsereg nevét viselte. Élete utolsó évtizedében aztán a Madách Színházhoz szerződött szerepekre.

Fiatalon szépségével és könnyed játékával fogta meg a közönséget. Nagyszerű színpadi megjelenése, külső adottságai és vonzó nőiessége által „királynői” szerepekre volt hivatott. Később klasszikus és modern hősnőket keltett életre, végzetes asszonyokat játszattak vele. Mélyen átélt játéka és emberábrázoló képessége minden szerepben érvényesülni tudott.

Ő maga így foglalta össze színészi pályáját: „…nincs kis és nagy szerep. Mindig derék katona voltam, igyekeztem elvégezni, amit rám bíztak. Ma már szívet ültetnek át, az én feladatom csak az volt, hogy olykor némi élettel telítsek egy-egy papírfigurát. Ha beskatulyáztak, hol démoni asszonynak, hol pedig reakciós úrhölgynek, nemigen bántam; igyekeztem mindegyiket más és más lélekkel telíteni. Pályám egészét tekintve azért nem panaszkodhatom, többnyire igazán „nagy” fő- vagy epizódszerepeket játszhattam el. Megesett persze velem, ami annyi más emberrel is, hogy hol kinyílt, hol bezárult a pályám, hogy „harmonikázott” az életem” – olvasható a Magyar Ifjúság (1981. május-augusztus, 25. évfolyam, 18-35. szám) interjújában.

Sulyok Mária 60 éves korára lett sztár: a kritika elfogadta minden megnyilvánulását, kollégái tisztelték tudását, szakmai alázatát, a közönség pedig imádta őt. Éppúgy kedvelték a tévében, mint a filmeken vagy a színpadon.

Élete utolsó évtizedeit egyedül, de nem magányosan töltötte: gyakran járt vendégségbe és ő maga is szívesen fogadott vendégeket. Otthona ezekben az években az újlipótvárosi Hollán Ernő utca 10. volt, amelyet mai napig emléktábla jelöl. A XIII. kerület jellegzetes utcájának egyszerű, modern stílusú, ötemeletes saroképületét a bérházépítkezésben jelentős praxissal rendelkező Derecskei Fodor Lajos tervezte és építtette 1934-ben.

A Hollán Ernő utcát, melynek déli részein többségében neobarokk homlokzatú épületek találhatóak klasszicista motívumokkal, 1927-ben nyitották meg teljes hosszában, és szinte minden épületét az új historizmus vagy a modern építészet stílusában tervezték.

Tüzes Gréta

Szabó Ervin és a Wenckheim-palota

1918. szeptember 30-án, 41 éves korában meghalt Szabó Ervin, a fővárosi könyvtárhálózat névadója. Schlesinger Sámuel Ármin néven született 1877. augusztus 23-án, a felvidéki Szlanicán, egy kis faluban, amelyet már elsodort az idők szele. A szegény, de kiemelkedően éleseszű és aktív fiatalember 1901-ben állt a Fővárosi Könyvtár szolgálatába, amelynek tíz évvel később már igazgatója volt. Azon fáradozott, hogy a könyvekbe rejtett tudás és művészet minél szélesebb rétegek számára elérhető, tényleges lehetőséggé váljon. Törekvései, energiája, tudományos alapossága, fáradhatatlan hite a hazai könyvtártudományt Európa legmodernebbjei közé emelte.

A korban leggazdagabb árvaként ismert Wenckheim Krisztina és unokatestvére, Wenckheim Frigyes léptek hatalmas vagyonukat egyesítő frigyre és az esküvő után Budapesten is építtettek rezidenciát a társadalmi pozíciójuknak megfelelő helyen a pesti Palotanegyedben. Wenckheimék a Baross és a Reviczky utca összefutásánál található trapéz alakú saroktelket vásárolták meg és a főúri paloták specialistáját Meining Artúrt bízták meg a tervezéssel. A neobarokk palotaépítészet eme csodás példányát 1887-ben kezdték építeni és két évvel később adták át. Ötszáz fős tánctermében még az uralkodó is megfordult. A Tanácsköztársaság idején az épületet kisajátították, előbb az asztalosok szakegylete, majd a proletár múzeum működött itt, sőt a fővárost megszálló román hadsereg is állomásozott benne. Budapest városa 1927-ben vásárolta meg az eladósorban lévő palotát, amely négyévnyi átalakítás után 1931-ben Fővárosi Könyvtárként kezdett új életet. A hatalmas táncteremből olvasóterem, a faberakású ebédlőből folyóiratterem lett, végül tehát Szabó Ervin ideája győzedelmeskedett, a díszes falak között ma is bárki számára hozzáférhető a könyvekbe rejtett tudás és művészet. A nagy könyvtáros emlékét tábla őrzi a róla elnevezett téren álló Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár bejáratánál.

Juhász Réka

Szabó Lőrinc könyvtárszobája Pasaréten

„Emeld magasra már becsületes lámpádat, értelem!”

Ötezer kötetnyi könyvvel plafonig rakott, szellemi erődként berendezett könyvtárszobájában aludt, írt és fogadott vendégeket Szabó Lőrinc költő, aki 61 évvel ezelőtt, október 3-án hagyta itt a világot. Az 57 évesen kihunyt irodalmi zseni élete utolsó 20 évét a II. kerületi Szilágyi Erzsébet fasorból a Budagyöngye után nyíló Volkmann utca 8-ban töltötte. Ma ebben a házban működik a Szabó Lőrinc Alapítvány is, amely a költő szellemi hagyatékát gondozza. A legényéletnek már 21 évesen búcsút mondó Szabó Lőrinc számos albérlet után 1927-ben költözött élete első saját lakásába a józsefvárosi Gólya (ma Bókay) utcába. A pasaréti ház előtt 7 évig még a Németvölgyi út 16-ban is élt a költő feleségével, Mikes Klárával és lányukkal a versekből ismert Kisklárával. Az újszülött Lóci is ide érkezett, 1929 decemberében. A négyfősre bővült család hat év után, 1935 májusában állt tovább a Volkmann utcába.

A Volkmann utca a Budai-hegység részét képező Pasaréten található, amely 1950 óta tartozik Budapest II. kerültéhez. A kerületrész mai nevét az 1800-as évek közepén kapta, amikor magyarosították a német dűlőneveket és az addigi Sauweisen (Disznórét) elnevezés helyett az utolsó budai pasa emlékére ez a rész a Pasarét nevet kapta. Egy másik néveredet-történet szerint a zsombékos terület szerbül Pasa, németül Ried alakjainak összevonásával (Pasa-Ried) keletkezhetett a terület neve.

A korábban Testőr névre hallgató utca 1912 óta őrzi Volkmann Róbert német származású zeneszerzőnk emlékét, aki a XIX. század közepén volt aktív részese a honi zenei életnek és tartozott a Zeneakadémia első tanárai közé.

Szabó Lőrinc emléktábláját 1976. november 19-án avatták, a díszbeszédben Sőtér István akadémikus méltatta a poéta költészetét, a márványtáblát az akkori Kulturális Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Pen Club és a kerületvezetés is megkoszorúzta.

Juhász Réka

„Betűvel aludtam, betűvel ébredtem”

Nem múlhat el karácsony Szabó Magda Abigél című, 1970-ben megjelent ifjúsági regényének filmadaptációja nélkül. „Különös öröm számomra a fiatal olvasóknak írni. Őszinte, igazságos és kemény kritikusok. Nem lehet félrevezetni, becsapni őket! Tüstént leleplezik, aki erre vetemedne! Talán azért megy könnyen a nekik szóló művek írása, mert én nagyon boldog gyerek voltam. Betűvel aludtam, betűvel ébredtem” – mondta az író a Pajtás újság 1969 júniusában megjelent, a II. kerületi Júlia utca 3. szám alatti otthonában készült interjúban.

Szabó Magda Kossuth-díjas író, műfordító 1917. október 5-én született Debrecenben, Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából. A könyvek világában felcseperedő Magdát a Református Leánynevelő Intézet diákjaként már 11 éves korában pártfogásába vette Szondy György író. Érettségi után a Debreceni Egyetemen folytatta tanulmányait, latin–magyar szakos tanári diplomáját 1940-ben szerezte meg – az itt töltött öt évre élete legharmonikusabb, legboldogabb időszakaként emlékeztett vissza az Új Írás című lapban 1975-ben megjelent Koncentrikus körök című önéletrajzi írásában. Doktorrá avatása után két évig Debrecenben, három évig pedig Hódmezővásárhelyen tanított. 1945-ben költözött a fővárosba, 1949-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa volt.

Első versét 15 éves korában a Mi Utunk protestáns diáklapban publikálta, az első, Bárány című verseskötete Budapestre költözését követően, az Újhold írócsoport tagjaként jelent meg 1947-ben – az újholdasok közé tartozott többek között Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Pilinszky János és Örkény István is. Ebben az évben ismerkedett meg férjével, Szobotka Tiborral is, a köztük kibontakozó „mitológiai szerelem” életük végéig elkísérte őket.

Szabó Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, amit szinte azonnal vissza is vontak, állásából elbocsátották. A mai Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium (akkor Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola) tanáraként helyezkedett el. Bár nem publikálhatott, minden szabadidejét az írásnak szentelte, 10 év alatt négy regényt írt meg. Az 1958-ban megjelent Freskó és az 1959-ben kiadott Az őz hozta el számára az elismerést, ezt követően egymás után születtek lélektani és önéletrajzi ihletésű regényei, drámái, valamint meséi. Több mint ötven önálló kötete jelent meg, műveit 42 nyelvre fordították le, színdarabok és filmek készültek alkotásaiból. 1959-ben és 1972-ben is megkapta a József Attila-, 1978-ban a Kossuth-, 2003-ban a Prima Primissima-díjat. Szabó Magda kilencvenéves korában, 2007. november 19-én hunyt el, olvasás közben.

A pasaréti Júlia utca 3. szám alatti ház falán 2008 óta őrzi tábla Szabó Magda ott töltött 43 évének emlékét. Férjével, Szobotka Tiborral az Attila útról 1960-ban költöztek az újonnan épült társasház első emeleti lakásába – otthonukat az 1987-ben megjelent, Júlia utcában játszódó Az ajtó című regény tette ismertté, amiben felbukkan „lelenc-kutyájuk”, Bodri alakja is. „A három szobából álló lakás mindhárom szobája dolgozószoba, mindhárom szobája írószoba, s az író házaspár két tagja, Szobotka Tibor és Szabó Magda mindhárom helyiségben munkára rendezkedett be. Most azt a szobát választottuk ki, amely az L-alakban élhelyezkedő három szoba közül középre esik, és itt van az a néhány tárgy, amelyre különösképpen felhívnám a figyelmet: a hátam mögött sorakoznak magyarul és idegen nyelven a Szabó Magda-kötetek, jobbra a latin klasszikus költők régi kiadású kötetei, közvetlenül mellettem néhány magyar klasszikus mű, régi kiadásban. Szemközt pedig, ahogy az ablakon kilátunk […] szemközt néhány jegenye látható, egy egész kis jegenyefasor, s ez a jegenyesor emlékeztet engem leginkább Debrecenre, és talán éppen azért is nézünk szembe ezekkel a fákkal most” – olvasható Garai Gábor a Kortárs magazin számára 1977-ben készített interjújában.

Jancsó Ágnes

És szólni az igazi szót

„És szólni az igazi szót és látni a távoli célt…” – énekelte Szakácsi Sándor (1952–2007) az egyik legszebb hangú magyar színész a La Mancha lovagja musical Don Quijotéjaként. A különleges kisugárzással és páratlan orgánummal megáldott Jászai Mari-díjas színész május 20-án ünnepelné 66. születésnapját. Felsorolni is nehéz lenne színpadi, filmes és zenés szerepeit, melyeket élete során eljátszott, főszerepeinek száma is a százhoz közelít. Évtizedekig őt kérték fel, ha A kategóriás hollywoodi, vagy nemzetközileg elismert színészt kellett szinkronizálni, intelligens és érzelmes hangja annyira hozzátartozott számos külföldi pályatársához, hogy sajnálatosan korai halála után kisebb válság alakult ki a szinkronpiacon. Szakácsi jelmeztervezőként és dramaturgként is dolgozott.

Egykori lakóhelyén, a Lónyai utca Petőfi híd felőli sarkán álló Boráros tér 2. szám alatti ház falán halálának 10. évfordulóján, vagyis tavaly nyáron avatott márványtáblát a IX. kerület önkormányzata a művész unokatestvérének kezdeményezésére. Az 1952 óta a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókjának is otthont adó társasházból nagyjából másfél évtizedig indult játszani a művész, akinek a színészet jelentette az életet.

A Boráros tér nevének a közvélekedéssel ellentétben a borhoz kevés köze van, névadója valójában a görög származású pesti főbíró és polgármester, Boráros János (1756–1834) volt, akinek személyéhez többek között a Városliget kialakításának gondolata is kapcsolható. A 18. század végi, 19. század eleji Pest kimagasló alakjának emlékére halála után valamivel kevesebb mint fél évszázaddal, 1875-ben nevezték át az addig Fa tér névre hallgató közterületet. A korábbi, igen egyszerű elnevezés a Duna-parti helyszín funkciójára utalt, ez volt ugyanis a korban Pest egyik legfontosabb közlekedési csomópontja, ahol fakereskedők árulták áruikat, adták-vették a Dunán leúsztatott fát. Boráros János volt az is, aki kalandos körülmények között megmentette az ország számára a Nagyszentmiklóson talált aranykincset, ami orgazdák kezei közül végül a Habsburg udvar régiségtárába került és ma is látható a bécsi szépművészeti múzeumban. A visszaszerzett kincs emlékét őrzi a téren álló köztéri alkotás, a régi Nemzeti Színház egyik valaha volt oszlopának tetejére helyezett, bikafejet ábrázoló ivócsanak, azaz a nagyszentmiklósi kincs egyik darabjának másolata.

Juhász Réka

Szalay Zoltán fotóriporter és a Belgrád rakpart 2.

A Duna partján, a Belgrád rakpart 2. számú házban élt Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas, Táncsics Mihály-díjas fotográfus a Magyar Sajtófotó Kiállítás megálmodója.

Szalay Zoltán Budapesten született 1935-ben, de nem volt átlagos pesti gyerek, édesapja ugyanis a magyar hajózás aldunai képviseletét vezette – tudható meg a Mai Manó Házban felvett 2014-es interjúból. Emiatt a család több helyen is élt, többek között a romániai Giurgiuban az Alduna mellett, Bécsben és Budapesten, Albertfalván is. Nyarait nagyszüleinél töltötte Erdélyben, ahová úgy jutott, hogy édesapja feltette Bécsben egy hajóra és rábízta a kapitányra, hogy a gyermeket Budapesten várják, de ezen kívül is számos utazást tett a folyón, rengeteget utazott a Dunán, különböző hajókon. Bár első munkahelyén betanított optikai csiszolóként kezdett dolgozni, útja hamar a fotózás felé kanyarodott, előbb személyi igazolványképeket készített, majd 19 évesen a Főfotó riporterosztályára került, ahol 10 évet töltött el. Húsz évet dolgozott a Tükör című hetilap munkatársaként, 1986-től a Magyar Hírlap, ’90-92-ig a Kurír, ’93-tól a Blikk fotórovatának vezetője volt. Az ő fejéből pattant ki a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás gondolata, melyet csaknem harminc évig, 2012-ig rendezett is. Mindenhol ott volt, mindent és mindenkit lencsevégre kapott. Legendás fotókat készített művészekről, Latinovits Zoltán, Presser Gábor, Gobbi Hilda, Déri Tibor, és még sokan mások álltak kamerája elé, de számtalan történelmi és társadalmi jelentőségű pillanatot – például a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházis felrobbantását – megörökített pályafutása alatt. Magát egy interjúban 186 cm magas, szőke, jókedélyű manusként írta le, aki nyáron klumpában szeretett járni. Mottója ez volt: Mindig az igazat, csakis a színtiszta igazat. Életének 82. évében 2017. február 14-én hajnalban érte a halál.

A Budapest100 kutatása szerint a Belgrád rakpart 2. szám alatt álló modern lakóházat Lenz József és Gyula nagykereskedők építették 1937-38 között. Ezt megelőzően egy historizáló épület állt a telken, csúcsíves ablakokkal, melyről több alkalommal készült átalakítási terv. Az 1934-es átalakítási tervet Möller Károly jegyezte, ám végül a teljes bontás mellett döntöttek. Az új, modern stílusú épület tervét is Möller készítette el a Lenz testvérek megrendelésére.

A lakóépület zártsorú, homlokzatai a Belgrád rakpartra, valamint a Molnár utcára néznek – fogalmaz a Budapest100 összefoglalója. A bejárat a Belgrád rakpartról nyílik, az első emelettől a középső három tengely konzolosan előre ugrik. Két szélén minden szinten egy-egy erkély van, melynek sarkai lekerekítettek. A rakparti kőburkolatú homlokzat északi oldalán majolika dombormű látható, mely Szűz Máriát ábrázolja a kis Jézussal, kék háttér előtt, gyümölcsfüzérrel díszítve. Az épület földszintjén nem alakítottak ki helyet üzletek, vendéglátóhelyek számára, helyette itt is lakások vannak, melyek a ház közös területéről közelíthetők meg. A ház bejárata a rakpartról egy előcsarnokba nyílik, ahonnan elérhető az ovális alaprajzú lépcsőház, amely összeköti a két külön utcára néző szárnyakat, a két szárny között kialakuló teret két udvarrá osztva. A lakások fél szint eltolással épültek a két szárnyban, a dunai oldalon eredetileg kettő, a Molnár utcain pedig három lakással. A háromból az egyik már akkor is csak legénylakás volt, egy szobával, fürdővel és előszobával, konyha nélkül. Néhány lakást az idők során felosztottak, a korábbi előszobát közös közlekedőként használva, ahonnan be lehet jutni az új lakóterekbe. A betonvázas szerkezetű épület korszerű műszaki megoldásokkal rendelkezett, emellett volt egész nap működő portaszolgálat, mélygarázs és a tetőtérben egy kis szállás a sofőrök számára.

A ház Duna-parti homlokzatán Szalay Zoltán emléktáblája mellett két másik is helyet kapott. Itt élt és dolgozott Hirschler Imre szülész-nőgyógyász, kórházi főorvos, orvostörténész, szakíró és Lukács György filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja is. Lukács György egykori lakásában ma is működik a Lukács Archívum, amely a kiemelkedő gondolkodó könyvtárát, kéziratait, kiterjedt levelezését – és publikációit őrzi. A lakás berendezése, bútorai ma is az eredetiek, láthatóak többek között a könyvespolcok, is, melyeket a filozófus maga készíttetett.

Juhász Réka

Festőművész és költő egymásra találása a Visegrádi utcában

Szántó Piroska festő, grafikus és író, valamint férje, az író és műfordító Vas István nevét örökíti meg az újlipótvárosi Visegrádi utca 5/c kapualjában olvasható emléktábla. Míg életművüket a Várkert rakpart 17. szám alatti utolsó közös otthonuk őrzi, a Visegrád utcai épülethez fűződik kettejük történetének kezdeti, és meglehetősen viszontagságos korszaka.

Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született 1913. december 7-én, tanulmányait a félegyházi Szent László (ma: Móra Ferenc) Gimnáziumban végezte, majd az érettségi után rögtön Budapestre utazott testvéréhez, hogy alkotói készségét a fővárosban fejlessze tovább. Öt éves korától fogva festett, a mesterséget Szőnyi Istvántól és Vaszary Jánostól tanulta, de később hatással voltak rá Vajda Lajos szürrealista művei is. 1937-től a szentendrei művészkörben alkotott, itt ismerkedett meg 1940-ben Vas Istvánnal. Szántó Piroska ekkor már túl volt első férjével, a fotográfus Seiden Gusztávval kötött házasságán, Vas István pedig egy éve özvegyen maradt, miután felesége, a mozdulatművész Nagy Etel fiatalon elhunyt. Kapcsolatuk azonban több mint egy évtized múlva szövődött csak házassággá, ugyanis a második világháború után Vas István feleségül vette Kutny Máriát – hálából, amiért a fiatal nő a német megszállás alatt bújtatta. A költő időről időre mégis visszatért Szántó Piroskához, majd 1948 márciusában végleg elhatározta, hogy a festővel marad. Mivel a Visegrádi utcai lakás szűkösnek bizonyult volna a pár számára, így hamarosan új otthont kerestek. Vas István 1951-ben elvált nejétől, és feleségül vette Szántó Piroskát, aki mellett onnantól fogva élete végéig kitartott.

A festő és az író összefonódó életének kezdeti állomása volt az ötödik emeleti, Budára néző modern, ámde meglehetősen kicsi, kétszobás lakás, amelyen Szántó Piroska nővérével, a francia nyelvtanár Annával és az ő férjével, a szintén festő Korniss Dezsővel osztozott az 1940-es években. A nővérek itt vészelték át Budapest ostromát és az azt követő éhínséget, nélkülözést. „Visszaköltözünk Pannival a Visegrádi utcai lakásunkba, s a belőtt ablakú, jéghideg szobából lemegyünk a pincébe egy fél zsák krumplival, se égen, se földön nincs egyebünk, lakásunk tökéletesen ki van fosztva” – emlékezett vissza Szántó Piroska Akt című kötetében. Az elbeszélésekből kiderül, hogy otthonuk korábban is csupán igen szerényen volt berendezve: „igazából sosem volt rendes bútorunk festőállványon és polcokon kívül, Pista csak elbámult, mikor először ült le nálam a fafotelbe, ami pedig a legkényelmesebb ülőalkalmatosságnak számított a régi Korniss-Szántó-féle lakásban.” Innen a Belvárosba költöztek, a Károlyi-palota közvetlen szomszédságába: „rettenetesen büszkék vagyunk erre a lakásra, az első közös lakásunkra Pistával – Panni persze velünk lakik, rengeteg helyünk van, és elképzelhetetlenül kevés bútorunk, isteni változatosság a Visegrádi utcai négyszer ötméteres nyomor után” – olvasható A Károlyi-címer című elbeszélésében.

A Visegrádi utca – amely az 1947 és 1953 közötti időszakban a Kiss József utca nevet viselte – a XIII. kerületi Újlipótvárosban található, amely a 19. században az ipari fejlődésnek köszönhetően települt be. A kezdetben gyárak és gőzmalmok uralta negyed később kulturális központtá fejlődött – neves költők, írók, művészek származnak innen, illetve találtak rövidebb-hosszabb ideig otthonra. Kosztolányi Dezső és neje, Harmos Ilona például egyike volt az első lakásbérlőknek az Újpest rakparton 1911-ben felépült Palatinus-házakban, Ady Endre pedig – hogy Lédával való szakítását kiheverje – ekkoriban költözött öccséhez a Visegrádi utca 18-ba. Szintén a Visegrádi utcában, Sámuel Izsó lakásában tevékenykedett Kassák Lajos, József Attila pedig gyakori vendég volt a Hollán Ernő utcában, ahol Jolán nevű nővére lakott. A környéken áll Radnóti Miklós Kádár utcai szülőháza és Fannival közös Pozsony utcai otthona is. Vas István szoros barátságot ápolt a költővel, akinek verseskötetéhez Szántó Piroska készített illusztrációkat.

Tábi Emőke

Szegedy Róza, a Himfy-dalok múzsája a Badacsonyban / Híres emberek Balatonja, nyári különkiadás

A híresen szép Szegedy Róza 1795-ben ismerkedett meg Kisfaludy Sándor költővel a badacsonyi szüreti bálban, édesapja – Szegedy Ignác zalai alispán és királyi tanácsos – présházában.

A badacsonytomaji Kisfaludy utca 17. szám alatt álló, népi barokk stílusjegyeket mutató, 19x19 méter alapterületű emeletes présházból, vincellérházból és istállóból álló épületegyüttest az 1790-es években építette a Szegedy család. A nádfedeles présház „udvari oldalának emeletén hat széles nyílásból álló árkádos folyosó, és abból ívesen kinyúló lépcsőháza van. Az emeleten négy gerendamennyezetes szoba, amely a család nyári és szüreti otthonául szolgáltak. Emeletének érdekessége a folyosó közepén, a fal síkjából kihasasodó erkélyszerű megoldás, mely minden bizonnyal a Balatonra való jobb kilátást szolgálta. […] Földszintjén két nagyobb és két kisebb helyiséget képeztek ki: a boltozott pincét, a szintén boltíves présházat, és két kisebb szobát, melyek raktárhelyiségül szolgáltak” – olvasható a ma emlékmúzeumként működő Szegedy-ház honlapján, ami Makk Károly 1954-es Liliomfi című filmjének forgatási helyszíneként is szolgált.

Róza 1775-ben látta meg a napvilágot Ötvösön, édesanyját a nemesi családból származó barkóczi Rosty Katalin Rozáliát 12, édesapját 21 éves korában veszítette el. Gyámja nagybátyja, Szegedy János felsőörsi prépost lett, aki oktatására nagy hangsúlyt fektetve a Sankt Pölteni orsolyita apácáknál taníttatta. 20 éves korában találkozott Kisfaludyval, azonban elsőre nemet mondott a hírhedt nőcsábász házassági ajánlatára. Végül négy évvel később, 1800-ban, Ötvösön házasodtak össze. Róza egyik kedvenc badacsonyi helye a présház felett található, Rózsakő néven ismertté vált bazalttömb volt, ahol Sándorral gyakran gyönyörködtek a balatoni panorámában. A pár élénk társasági életet élt, Róza fűszeres bora, az ürmös pedig országszerte ismertté vált.

Róza 45 éves korában megbetegedett, Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című könyvében így ír utolsó éveiről: „1831-ben már mindig komoly volt. Sőt szomorúnak látszott. Arca halovány, szinte hervadozó, csak sötét égszínkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel volt az ötvenhetedik évhez”. Kisfaludy Lizaként becézett múzsájaként 1832-ben hunyt el Sümegen. Életük végéig tartó szerelmük emlékét Kisfalusy Himfy-strófái is őrzik: „Édes, kínos emlékezet, / Ott tudtam meg, ki légyen ő, / Oh Badacsony szürete! / S mi légyen a szerelem; / Mulatságos gyülekezet, / Amor nyila miként sebző, /Te rabságom kezdete! / S mi az édes gyötrelem.”

Fodor Wanda

Ezerarcú Júlia és a keszthelyi Újmajor / Híres Emberek Balatonja, nyári különkiadás

Szendrey Júlia neve a nemzet költőjének feleségeként, múzsájaként maradt fent, habár ez az időszak csak két évet ölelt fel életéből. Kevesen tudják róla, hogy kiváló író, költő volt és elsőként fordította le Andersen meséit. Ezért nem csak szülővárosában állítottak neki emléket, Koppenhágában a magyar nagykövetségen is szobrot emeltek tiszteletére.

Júlia 1828. december 29-én született a keszthelyi Festetics-birtokon, Újmajorban, ahol édesapja, Szendrey Ignác jószágigazgató volt. Dr. Csák Árpád régész, muzeológus 1909-ben így írt Júlia születési helyéről: „Ujmajor Keszthelytől délnyugati irányban, gyalog mintegy 20 percznyire, Georgikon [: Európa első agrár felsőoktatási intézménye] és Fenék puszták közt fekszik. […] Az ujmajori gazdatiszti lak, melyben Szendrey Julia született, a major nyugati szélén, a gyönyörű grófi-út mellett, annak keleti oldalán, észak-dél irányban fekszik. Egyszerű, földszintes, cserép-zsindelyes, alacsony, fehérre meszelt épület, melynek csak a déli része szolgált gazdatiszti lakásul, az északi részen a gazdasági cselédek lakásai voltak.”

Júlia taníttatására édesapja komoly gondot fordított, több idegen nyelven is beszélt, kitűnően zongorázott és táncolt. Több ízben írt keserű hangvétellel a nők helyzetéről, tulajdonképpen a női emancipáció reformkori híve volt. Ez külsőségekben is megjelent: rendszeresen viselt nadrágot, szerette a rövid frizurát, és a szivart sem vetette meg, ami akkoriban igazán nem volt gyakori a nők körében.

Petőfi Sándorral 1846-ban ismerkedett meg, és egy évvel később a szülői rosszallás ellenére házasságra lépett a költővel. Fiuk, Zoltán, 1848 decemberében született meg. Naplójában Júlia ezt az időszakot, mint élete legboldogabb szakaszát írta le. A házaspár ezután már csak néhány alkalommal találkozhatott, mivel Petőfi Bem oldalán harcolt az erdélyi hadjáratban. Utolsó találkozásukra 1849. július 21-én, Tordán került sor, ezután többé nem látták egymást.

A szép özvegy sok férfi érdeklődését felkeltette, s bár szíve Petőfié volt, egyetlen esélye, hogy gondoskodhasson fiáról az volt, ha újra férjhez megy. Ezért 1850 júliusában, tíz nappal a gyászév letelte előtt házasságot kötött Horváth Árpád egyetemi professzorral, akitől később négy gyermeke is született. Ezzel a tettével országos felháborodást vívott ki, a közvélemény elítélte Júliát és mindenki – köztük Arany János is – ellene fordult. Írói pályája viszont ekkor indult be igazán, versei folyóiratokban jelentek meg és Andersen-fordításai is ezekben az években láttak napvilágot.

Második házassága rendkívül boldogtalan volt. Férje zsarnoki természetű volt, így az évek során egyre inkább elhidegült, majd el is költözött tőle, de a válásra Júlia halála okán már nem került sor. Súlyos betegség kínozta, méhrákot diagnosztizáltak nála. 1868. szeptember 6-án, hosszú szenvedés után hunyt el Pesten.

Júlia így vallott saját életéről: „Ember voltam én is, érző, vérző szivü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám? Bünül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült.”

A keszthelyi szülőház a 2016 óta Szendrey majorság nevet viselő városrészben található. Napjainkban a Pannon Egyetem Georgikon Karának kezelésében van, 2009 óta emlékszoba, látogatható kiállítás működik benne.

Németh Edina

„… mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság”

Szerb Antal, a híres író és irodalomtörténész 1902-ben született értelmiségi család gyermekeként az ötödik kerületi Deák Ferenc utca 15. szám alatt. A mai épület elődje, a kétemeletes Malits ház első átalakításán 1863-ban esett át, majd két évvel később ismét megújult Hild Károly tervei alapján. Az épületet végül 1899-ben lebontották, helyére négyemeletes, historizáló bérházat emeltek Örömy József elképzelései szerint. A század elején a ház lakói szinte kivétel nélkül a középosztályhoz tartoztak, akadt köztük, ügyvéd, udvari tanácsos, országgyűlési képviselő, orvos, sőt, később itt élt Elek Ilona, az első hazai női olimpiai bajnok is, akinek emléktábláját 2011-ben avatták fel. Az épület legmeghatározóbb rekonstrukciója 2003-ban volt, ekkor a homlokzat mellett a belső terek is teljesen megújultak: a földszinten vendéglátóegységek és konferenciatermek kaptak helyet, az emeleten pedig modern irodákat alakítottak ki. Az épület 2004 óta a Deák Palota nevet viseli, jelenleg itt működik a litván nagykövetség is.

Szerb Antal gyakran utazott, tanulmányainak és munkájának köszönhetően megjárta Grazot, Londont, és Párizst is, azonban mindig visszatért Magyarországra, „… mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság”– írta a Budapesti Kalauz marslakók számára című művében. Hazatérésekor meghatározó lakhellyé vált számára a pasaréti Torockó utca, ahol második feleségével, Bálint Klárával élt. Az itt található lakás falai tanúskodnak a két leghíresebb regényének – a Pendragon legenda és az Utas és holdvilág – születéséről. Ezt követően a budai hegyek között elterülő Hidegkúti úton egy villa felső emeletére költöztek, négyszobás, teraszos lakásba. Az író előszeretettel járta a környékbeli hegyeket, ezeket a sétákat utolsó levelei egyikében keserédes sorokban eleveníti fel.Szerb Antal ebből az otthonából vonult be 1944-ben munkaszolgálatra, sajnos azonban haza már nem térhetett.

Fenyővári Bernadett

Matula növendék a Báthory utca 22-ből

Talán nincs az országban olyan ember, aki ne ismerné Vitay Georginát, az Abigél copfos diáklányát. Bár több mint negyven év telt el a bemutató óta, ez a Szabó Magda regényéből készült tévésorozat nem öregedett meg, a mai fiatalok éppúgy lelkesednek érte, mint a korábbi generációk tagjai. A főhősnőt megformáló Szerencsi Éva emlékét a Báthory utca 22. szám alatt álló ház falán – mely a színésznő egykori lakhelye – tábla őrzi.

Szerencsi Éva Budapesten látta meg a napvilágot, 1952. május 5-én. Gyermekként kifejezetten fiús volt, imádta a grundot, amely egy üres, füves telek volt a Fő utcában, közel az iskolájához. Tanítás után ott számháborúzott vagy épp rúgta a labdát társaival. Később arról ábrándozott, hogy balett-táncosnő lesz, de az Operaház prímabalerinája túlságosan izmosnak ítélte meg alkatát és eltanácsolta a pályától. Ezután az úszás felé vette az irányt, de hamar kiderült, hogy olimpiai bajnok sem válik belőle soha. A színészettel gimnazista korában került kapcsolatba, amikor jelentkezett a Pinceszínház felhívására, miszerint amatőr fiatalokat keresnek. Szerencsét próbált és fel is vették.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1974-ben diplomázott. Már tanulmányai alatt országos ismertségre tett szert a Bob hercegben nyújtott alakításával, de az igazi áttörést az Abigél hozta el számára. A tv-s szereplések mellett a József Attila Színház társulatának tagja volt, ahol szintén elhalmozták feladatokkal. Törékenysége, bájos babaarca naiva szerepekre predesztinálta, melyeket kezdetben örömmel alakított, később azonban egyre gyakrabban érezte úgy, hogy szeretné lerázni magáról ezt a skatulyát, szívesebben tündökölt volna karakterszerepekben. Erre a Miskolci Nemzeti Színházban adódott lehetősége, így gondolkodás nélkül átszerződött. Csupán egyetlen évadot töltött ott, mivel szeretett édesanyja Budapesthez kötötte és az állandó ingázás megviselte a színésznőt, így visszatért a fővárosba.

Élete kedvezőtlen fordulatot vett, Szakácsi Sándorral való viharos házassága egy év után véget ért és a szerepek is kezdtek elmaradozni. Következő kapcsolata sem volt hosszú életű, de megszületett a legfontosabb ember az életében, a kisfia, Imre. Sokáig egyedül nevelte gyermekét, ezért egyre inkább frusztrálta, hogy elkerülik a színházi és filmes munkák. De soha nem panaszkodott, a nagy őzikeszemek és a kedves arc mögött egy igazán erős nő lakozott.

Nyolc év magány után Pándi András, egy könyvkiadó első embere hódította meg szívét. Mivel a színésznőnek fontos volt, mit szól fia a házassághoz, a férfi Imitől kérte meg a kezét. A sors azonban nem adott sok időt a nehezen megtalált boldogsághoz. Mindössze hét évet tölthettek együtt, mert Éva szervezetét gyilkos kór támadta meg. Betegségét pont olyan méltósággal viselte, mint élete minden megpróbáltatását. A külvilág elől eltitkolta fájdalmát, bízott a gyógyulásban. Éppen első rendezésére készült a Ruttkai Éva Színházban, azonban a bemutatót már nem érte meg, három évnyi küzdelem után végül 2004. szeptember 6-án, 52 éves korában elhunyt.

Egykori lakóhelye, az V. kerületi Báthory utca és a Vadász utca sarkán álló háromemeletes bérház feltételezhetően a 19. és a 20. század fordulóján épült. Az épületről fellelhető legkorábbi írásos emlék egy birtokállási lap a Hungaricana Levéltárából, mely szerint 1841. áprilisában Liedemann Rosa nevére került az ingatlan, aki egyébként a reformkori Pest egyik leggazdagabb kereskedőjének felesége volt. Félszáz évvel később, 1893-ban özvegy Liedemann Sámuelné, született Zsigmondy Vilma és a Zsigmondy család további tagjainak tulajdonából adásvétel útján került a bazalt és magnezit bányák részvénytárasságaiban elnöklő, helyi érdekű vasútépítésben is érdekeltségekkel rendelkező, módos építési vállalkozó Tószegi Freund Salamon és neje birtokába. A historizáló épület falán látható emléktábla, melyet a Lipótvárosi Önkormányzat kezdeményezésére avattak, 2008 óta adja tudtára az arra járóknak: itt élt Szerencsi Éva, Déryné-díjas színművész.

Németh Edina

Egy tudós gyermekkora a Vidor-villában

A Városligeti fasor 33. szám alatt álló villát – amely napjainkban a Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Kollégiumának ad otthont – a hazai szecessziós építészet kiemelkedő alakja, Vidor Emil tervezte. Számos fővárosi nagypolgári villa fűződik a nevéhez, és ő volt az, aki a Magyar Szecesszió Házaként ismert Bedő-házat, valamint a Duna-parti Palatinus-bérházakat is megálmodta. A fasori villa édesapja, az elismert szemészorvos Vidor Zsigmond kérésére készült el, és bár maga a tervező nem lakott itt, ennek a több generáció számára épített családi otthonnak a falai között nevelkedett unokaöccse, Szilárd Leó, aki később neves tudóssá cseperedve az atomkutatás úttörőjeként vált ismertté a nagyvilág számára.

A már gyermekként is különös zseninek tartott Szilárd Leó – akit családja Lajcsinak becézett – 1898. február 11-én született az építési vállalkozó Spitz Lajos és felesége, Vidor Tekla gyermekeként. Édesanyja két évvel később adott életet öccsének, Bélának, majd egy évre rá megszületett Rózsi is. Édesapja ekkor már Spitzről Szilárdra változtatta családnevüket. Kezdetben a mai Bajza utca 50. szám alatti villában laktak, míg a nagyapa, Vidor Zsigmond a századfordulón megbízta legidősebb fiát, Emilt, hogy népes családjuk számára kényelmes, pompás otthont tervezzen. 1902-re – költséget nem kímélve és a lehető legesztétikusabb megjelenésre törekedve – fel is épült a hegyvidéki építészet formavilágát idéző, stukkókkal és festett üvegablakokkal díszített Vidor-villa. A központi fűtéssel, hideg- és melegvízzel ellátott házon Vidor Zsigmond három leánygyermekének családja osztozott. „Az épület alagsorból, földszintből és két emeletsorból áll. Minden emeletsor egy-egy lakás. A lakóhelyiségek ügyes csoportosításban sorakoznak a hall körül. Az alagsorban van elhelyezve az építészeti iroda, amelyet külön lépcső köt össze a földszinti lakással” – mutatta be a házat a Magyar Építőművészet 1906/2. száma.

A Szilárd család a Vidor-villa első emeletén lakott, Leó öccsével közös hálószobája a kertre nézett. Mikor a testvéreket betegség miatt el kellett különíteni egymástól, a leleményes Leó távírót készített, hogy a ház messzi pontjairól is tudják tartani a kapcsolatot. A hatalmas villa sok közös játék helyszíne volt a velük egy fedél alatt nevelkedő unokatestvérekkel. Leó ilyenkor leginkább ötletgazdaként mutatta meg kreativitását: szeretett új társasjátékokat kitalálni, kézügyesség híján azonban a barkácsolást a többi gyerekre hagyta. Szívesen korcsolyázott a közeli Városligeti-tó jegén, vagy végezte el otthon is a fizika órán bemutatott kísérleteket.

Szilárd Leó 19 éves koráig volt a Vidor-villa lakója, két évvel később, 1919 decemberében elhagyta az országot. Berlinbe költözött, ahol az egyetemen Albert Einstein tanítványa lett. Eszmecseréikből több közös találmány született, köztük egy új típusú hűtőszekrény terve is. Németországból Angliába, majd az Egyesült Államokba sodorta az élet. Felnőtt kora nagy részében bérelt szobákban, szállodákban lakott, bőröndjeiből öltözködött, mindig útra készen. A visszaemlékezésekből azonban kiderül, mély nyomot hagyott benne gyermekkori otthona: legszívesebben olyan lakásban telepedett volna le, amely a tágas villa hangulatát idézi fel benne. Végül élete utolsó évében feleségével, az orvos Gertrud Weiss-szel a kaliforniai La Jollában talált otthonra. Bár több mint egy évtizede házasok voltak, a pár korábban külön élt. A tudós – aki a saját maga által kidolgozott sugárkezelésnek köszönhetően teljesen kigyógyult a hólyagrákból – 1964-ben, 66 éves korában hunyt el szívrohamban.

Szilárd Leó már gyermekként nagy érdeklődéssel fordult nem csak a tudományok, de az emberek felé is. „Ahogy ma látom, kutatónak születtem. Azt hiszem, a legtöbb gyerek kíváncsian kutakodó fejjel jön világra. Talán azért lettem tudós, mert valamilyen értelemben gyermek tudtam maradni” – vallotta. Szeretett hosszasan üldögélni a fürdőkádban, gondolataiba merülve. Nem csak a nukleáris láncreakció ötlete pattant ki a fejéből, az öregedés és az emberi memória elmélete is foglalkoztatta, illetve olyan, akkoriban még újdonságnak számító találmányok megvalósításán is eltöprengett, mint a fogamzásgátló pirula, vagy az instant rumos tea tabletta. A fizika mellett a biológia iránt is érdeklődött, foglalkoztatta a politika, de a sci-fi írásba is belekóstolt – nagy hatással voltak rá H. G. Wells futurisztikus regényei, amelyeket fiatal korában olvasott. Bár tudományos érdemeiért nem részesült Nobel-díjban, beírta magát a világtörténelembe. Nevét nem csupán emléktábla őrzi, hanem egy kráter is a Holdon.

A tudós egykori otthona, a Vidor-villa 1944-ben már nem volt a családja tulajdonában, ekkor csillagos házként tartották számon. A második világháború után egy ideig szovjet katonai parancsnokság működött benne. 1947 óta kollégium, az 1950-es évek közepétől a Zeneakadémia vidékről érkező muzsikusnövendékeinek ad szállást. A belső terek még ma is őrzik az épület eredeti pompájának lenyomatát: „Az egykori faborítású zeneteremben hatalmas tükör és kandalló található. A mennyezetet látványos fafaragás ékesíti. A szobákba növényi ornamentikával díszített szárnyas ajtók vezetnek. A tágas lépcsőfeljárót eredeti kovácsoltvas korlát díszíti. Oldalt öt méter magas összefüggő tejfehér üvegablakon szűrődik be a fény” – írta 2001 decemberében a Népszabadság Budapest melléklete.

Tábi Emőke

Műterem az ötödiken – Szőnyi István a Baross utca 21-ben

„A Baross-utca egyik erősen sérült bérpalotájának kis lakásában találunk Szőnyi Istvánra, a modern festészet kiváló reprezentánsára. A jellegzetes, csontosarcú, átható tekintetű művész rezignáltan mutat ki az udvari szoba ablakából fel a tető irányába, ahol csak egy-két falomladék őrzi a megsemmisült hajlékok emlékét: — Ott volt valamikor a műtermem… mielőtt a repülőbombák lecsaptak a házra. Tizenhat nagyobb képem pusztult el, a vázatok egész során kívül. A képek mind szerepeltek a tárlatokon, az egyikük, a „Zebegényi temető” megfordult a külföldi kiállításokon is és Génuában díjat nyert. A művészeti könyvtáram több mint 3000 kötetéből pedig csak az a néhány darab maradt meg, ami ott van a másik szobám sarkában… Mit tehetek? Megpróbálok összeszorított fogakkal újra nekilátni a munkának és lehetőleg nem visszanézni a közelmúltba” – olvasható a Demokrácia című lap 1945. júniusi számában. Bár a festőművész munkásságára a Zebegényben töltött évek voltak leginkább meghatározóak, Szőnyi István tizenhét esztendőn át a Budapesti Baross utca 21. szám alatt álló ház ötödik emeletén élt, alkotott és tanított.

Szőnyi István német származású grafikus és festőművész 1894-ben jött a világra Újpesten. Két bátyja és négy nővére mellett ő volt szüleinek legfiatalabb gyermeke. A népes családot azonban sok tragédia érte: Szőnyi egyik bátyja sem érte meg a felnőttkort, majd fiatalon nőül vett első feleségét is korán elvesztette. Mesterségét a nagybányai festőiskola modern festőművészeitől, Ferenczy Károlytól és Réti Istvántól tanulta, munkáinak meghatározó jellegzetessége a posztnagybányai stílus. Nagy tehetsége volt a rézkarcok készítéséhez is. 1923-ban Zebegénybe költözött, ahol a táj szépsége és a paraszti élet mindenapjai adták témáját lírai, idilli hangulatú festményeinek. A következő évben újranősült, második házasságából két gyermeke született, Zsuzsa és Péter. 1930-ban, mikor lánya iskoláskorúvá érett, a család Pestre költözött, hogy a nagyvárosban taníttassák a gyerekeket. Szőnyi a Baross utca 21. szám alatti ház legfelső emeletén bérelt tágas művészlakást, ahol 1937-ig Vaszary Jánossal közösen magán festőiskolát működtetett. A külön bejáratú iskolában nem csupán számos szobrász és festő fordult meg, a műteremlakást irodalmárok, írók és költök is látogatták. Többször volt itt vendég József Attila, de minden bizonnyal Berényi Róbert, Bernáth Aurél és Szabó Lőrinc is járt az elismert festőművésznél.

A második világháború alatt Szőnyi családjával együtt nagy szerepet vállalt az üldözöttek mentésében: rézkarcprését, grafikai tudását hasznosítva hamisított menleveleket gyártott, valamint a hatalmas műteremben és a ház pincéjében is bújtatott üldözötteket – vagy egy tucat ember életét mentve meg ezzel. Munkájáért később kiérdemelte a Világ Igaza elismerést. 1944 karácsonyán bombatámadás érte a házat, amelyben a lakás fürdőszobája teljesen megsemmisült. Másnap a műterem nagy része is a rakéták áldozatául esett. De nem csupán munkáinak pusztulása miatt érte pótolhatatlan veszteség a festőművészt: 18 éves fia az ostrom alatti nélkülözésben annyira legyengült, hogy nem sokkal a háború után fertőzésben elhunyt. Lánya férjhez ment, majd 1949-ben Olaszországba emigrált. Szőnyi István már nem várta meg a műtermének egykor otthont adó ház felújítását, 1947-ben feleségével a Bartók Béla útra költözött, majd végleg vissza Zebegénybe, ahol 1960-ban, 66 éves korában hunyt el.

A Baross utca és a Szentkirályi utca sarkán álló ötemeletes szecessziós ház – Csordás Lajos a Budapest című lap 2017. decemberi számában megjelent cikke szerint – 1910 körül épült Pogány Móric tervei alapján. A legfelső szinten berendezett műteremlakás a teljes Baross utcai fronton végighúzódott, átkanyarodva a merőleges szárnyba is. „A régi Szőnyi-lakás többé-kevésbé szimmetrikus elhelyezkedésű lehetett, középen a nagyablakos műteremmel, melyből jobbra és balra egyformán egy-egy szoba nyílt, és további helyiségek mindkét irányban” – írta Csordás. A második világháború alatt romossá vált ház újjáépítését követően a műteremlakás állami tulajdonba került, három külön részre osztották – ezekből kettő továbbra is művészlakásként funkcionál. A ház falán 2009-ben avattak emléktáblát, a Szőnyi István arcképét megörökítő bronz dombormű Buda István szobrász- és éremművész alkotása.

Tábi Emőke

Ismeri a szandi mandit? – Sztankay István, a bel-budai polgár

Ismeri a szandi mandit? – a vegyi gyár Casanováját játszó Sztankay István így udvarol az üzemben éppen nyári gyakorlatát töltő fiatal lánynak, Schütz Ilának a hasonló című filmben. Bár Sztankay zseniálisan játszotta a különböző munkásfigurákat is, a valóságban ezekhez nem sok köze volt. Mindig is bel-budainak vallotta magát, saját elmondása szerint ezen nem annyira topográfiai helymeghatározást értett, hanem azt, hogy „nagyon budai”. Gyermekkorától kezdve – két miskolci színházi évad kivételével – itt élt, kezdetben a Vízivárosban, majd felnőttként a Krisztinaváros Alagúthoz közel eső részén, 1986-tól haláláig, 2014-ig pedig a Városmajor utca 10. alatti házban. Sztankay apja görög katolikus pap volt, ami az ötvenes években a Színművészeti Főiskola felvételijén nem számított éppen jó pontnak, így amikor a tanárok az édesapa foglalkozása után érdeklődtek, csak annyit válaszolt: pásztor. Persze előbb-utóbb kénytelen volt elárulni, hogy: lelkipásztor.

Számtalan mozi- és tévéfilmben játszott. A Hattyúdal című film egyik főszerepe tette szélesebb körben ismertté 1963-ban, majd a Bors című tévésorozat címszereplőjeként az egész ország kedvencévé vált. Színpadra a diplomázás után először Miskolcon lépett, majd ezután a Nemzeti Színház, a Madách Színház és a József Attila Színház következett. A felejthetetlen orgánumú színész Richard Burton, Laurence Olivier, Marcello Mastroianni és Tony Curtis magyar hangjaként is nagy népszerűségre tett szert, de sokak fülébe csenghet a Süsü, a sárkány Kóbor Királyfijának szinkronhangja is. Legendás színészpárost alkottak Schütz Ilával, akivel sok más közös szerep mellett a Jövőre veled, ugyanitt című darabot közel ötszázszor játszották.

A Városmajor utca 10. alatt eredetileg egy nyaraló állt, ezt dr. Takács Endre építtette az 1890-es években. Ennek helyére került aztán a jelenlegi épület, amely Komlós Jenő bérházaként épült fel az 1910-es évek legelején Klinger József építész tervei alapján, Szondi József kivitelezésében. Klinger a századforduló viszonylag sokat foglalkoztatott építésze volt. Az 1900 előtt épült lakóházai – például a Közraktár utcában, a Vas utcában, a Dembinszky utcában – historizáló felfogásúak, később viszont szecessziós stílusban kezdett el alkotni, ahogy azt a Margit körúton található bérháza vagy a Visegrádi utcai Spitzer-ház is mutatja.

A szóban forgó Városmajor utcai épület udvarán, amely akkoriban feltehetően a mainál jóval nagyobb lehetett, 1923-ban egy műterem is felépült Vágó László tervei alapján, ez azonban mára már elpusztult. A pincében pedig ugyanettől az évtől a frissen megalapított Méray Motorkerékpárgyár Részvénytársaság műhelye működött. Ez volt az első olyan cég Magyarországon, amelyben sorozatgyártással állítottak elő motorkerékpárokat. Méray-Horváth Lóránd és öccse, Endre vállalata a magyar járműgyártásnak egy fontos fejezetét jelenti, a hozzáértők számára összetéveszthetetlen háromszögvázas motorjaikkal komoly sportsikereket is elértek, az áruszállításra kifejlesztett tricikli-változat pedig még komolyabb üzleti eredményeket hozott.

Pesti Monika

Áron a Hegyvidéken

Tamási Áron, az Ábel-trilógia szerzője 1946-tól 1966-ban bekövetkezett haláláig lakott feleségével a XII. kerületi Alkotás utca 51/b. szám alatti ház második emeletén.

Az író 1897-ben Farkaslakán született, élt Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Amerikában, az első világháborúban az olasz fronton harcolt. 1944-ben költözött Budapestre, az ostromot Bajor Gizi Stromfeld Aurél utcai házában vészelte át. Az Alkotás utcai ház Kádár Erzsébet írónő tulajdonában állt, 1946-os halálát követően költözött ide Tamási Áron. A szobákban mindenhol könyvek hevertek, amik nem fértek el a polcon, azok a székeken, a biedermeier vitrinen, sőt a kisasztal mellett is tornyosultak. Az étkezőasztalon mindig volt gyümölcs, bor, gyakori vendége volt a közeli Márványmenyasszony és Kis Royal étteremnek.

A fákra néző dolgozószobában a fiókos íróasztal fölött Tamási édesanyjának a képe lógott – alatta mindig friss virággal, fehér gyertyával –, előtte pedig a „gondolkodó szék” állt, amit Kristó János csíkkozmási faragó készített. Az itt töltött évek alatt született többek között a Bölcső és Bagoly, a Hazai tükör, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél című műve és több bábjáték is. „Mielőtt íráshoz ülnék, a fürdőszobába lépek, s jó alaposan, bő szappanhabbal, kefével kezet mosok. Még akkor is, ha rendes reggeli mosdózásom óta csak a negyedórás kávézás múlt el felőlem” – vallotta a Kossuth-díjas író. Tamási utolsó, önéletrajzi könyvét nem tudta már befejezni: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.” A hegyvidéki Alkotás utca 51/b. ház falán 1982-ben, az író születésének 85. évfordulóján avatták fel az élete utolsó két évtizedének emlékét őrző táblát.

Az erdővel sűrűn borított Hegyvidék területét a leletek szerint már az őskorban is lakták, később Mátyás király híres vadaskertje is itt kapott helyet. A törökök kiűzését követően szőlőültetvények borították a lankákat egészen a XIX. századig, a filoxérajárvány vetett véget a budai bor sikerének. A szántóföldek és kertek ekkor kezdtek beépülni, de az Alkotás utca még a századfordulón is jelentéktelen földút volt, egészen 1930-ig, a XII. kerület létrejöttéig még tömegközlekedés sem kötötte össze a várossal.

Jancsó Ágnes

Egy világpolgár a Józsefvárosból – Tábori György és a Krúdy Gyula utca 16-18.

A nyolcadik kerületi Krúdy Gyula utca 16-18. szám alatt álló kétudvaros, szecessziós stílusú bérház – amely 1906-ban épült Zeuner Gyula tervei alapján – 1907 és 1944 között Tábori Kornélnak és családjának volt otthona. Az író, újságíró és szerkesztő egy osztrák orvos lányával, Ziffer Elzával kötött házassága után költözött az akkori József utcabeli, harmadik emelet hármas szám alatti lakásba – itt rendezte be irodáját, valamint itt működtette egyszemélyes kiadóhivatalát és könyvkereskedését is. 1908-ban született meg első fiuk, Pál, aki később apja nyomdokain írói, újságírói pályára lépett. Hat évre rá ebben a lakásban jött a világra a második fiú, György is, aki a családi hagyományt követve szintén írással kezdett el foglalkozni.

A harmincas évek végén azonban – zsidó származásuk miatt – a Tábori fiúk nem csak a családi otthont, de az országot is elhagyni kényszerültek: Pál Londonban telepedett le és folytatta írói pályafutását, míg György a világot járva George Taboriként szerzett magának hírnevet. Megfordult Berlinben, majd Londonban kezdett dolgozni a BBC-nek, 1947-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ahol több színpadi darabja is nagy sikert aratott a New York-i közönség körében. Színházi rendezői munkássága a 20. századi világszínház egyik kiemelkedő alakjává tette, de forgatókönyvíróként is nemzetközi elismerésben részesült – többek között Alfred Hitchcocknak is írt.

Tábori György munkájának köszönhetően – amelyre jellemző a vaskos, gyakran fekete humor – a család sorsának alakulása mellett egykori lakásukba is bepillantást nyerhetünk. Az ő forgatókönyve alapján készült a Mutters Courage című Holokauszt-film, amely édesanyja, Elza szerencsés megmenekülését dolgozza fel – édesapja, Kornél viszont egy volt az auschwitzi áldozatok közül. A Magyarországon 1995-ben bemutatott filmet részben Budapesten, a Tábori család egykori otthonában forgatták. A tágas, napfényes lakás előszobából, három lakószobából – ezek egyike a dolgozószoba – és két cselédszobából állt, éléskamrával, fürdőszobával és vécével. A szobákat akkoriban még cserépkályhával fűtötték. A Budapest folyóirat 2013. májusi száma így írja le, mit láthatunk a képkockákon a rekonstruált lakásból: „A dolgozószobában hintaszéket, nagy, elegáns íróasztalt, cserépkályhát, perzsaszőnyeget. A nappaliban gyönyörű, sokkaros üvegcsillárt látni az egyik jelenetben. A konyha a harmincas évek modern art decós szekrényeit idézi.”

Tábori György, a nyughatatlan világpolgár, utolsó éveiben Berlin, München, Bréma és Bécs színházaiban alkotott. „Éppúgy otthon vagyok vagy nem vagyok otthon Londonban, New Yorkban, Bécsben vagy a József utca 16-ban, ahol születtem. Mindenütt idegen voltam, külföldi, és ezt mindig jónak találtam. Az én hazám a könyvek, a színpad és az ágy” – vallotta az akkor 79 éves író-rendező a Beszélőnek. 2007 júliusában hunyt el, berlini házának falán két hónapra rá emléktáblát avattak, amelyre Varga Mátyás szobrászművész készítette el portréját. Ennek a domborműnek a másolata látható a budapesti szülőházán elhelyezett emléktáblán is, amelyet 2010-ben állíttatott a Magyar Színházi Társaság és Budapest Főváros Önkormányzata.

Tábi Emőke

Tábori Nóra és a Házmán utca 7.

Élete utolsó két évtizedét a pasaréti Házmán utca 7. szám alatt élte barátságos szomszédai, kedves Samu kutyája, majd Médi macskája társaságában nagyszerű színésznőnk, Tábori Nóra. A ház az 1920-as évek elején épült Pintér József számára, Vidor Emil, a nagypolgári villaépítészet mesterének tervei alapján. Vidor a Házmán utcai telekre késő szecessziós lakóépületet álmodott.

Ferkai András Buda építészete a két világháború közt című könyvében még leírást is találunk a Házmán utca 7. szám alatti házról: „Az utcai homlokzat baloldali sarkát hengeres, fémlemezfedésű kupolával fedett és körben ablakos zárterkély hangsúlyozza. A magasföldszinti részt zárt szélfogóhoz vezető előlépcső köti össze a kerttel. A szélfogó fölött negyedgömb alakú falfülke három ablaknyílással. Mellette balra a lépcsős hall sűrűn osztott függőleges üvegfala, melynek tengelyében az alagsor előtetővel fedett, két kis ablakkal körülvett bejárati ajtaja nyílik. Az emeleti szobák hatalmas tetőteraszra nyílnak, mely a földszinti helyiségek egy része fölött húzódik és jobboldalt fedett: két dór oszloppal kiváltott gerendára fektetett lapostető árnyékolja. A terasz tömör mellvédjét helyenként bábos kőkorlát váltja fel. A magasföldszinti lakószobák ablakai két- és háromszárnyúak, felül osztottak, az emeleti nyílászárók általában sűrűn osztottak. Az alsóbb szintek homlokzati nyílásait geometrikus mintájú kovácsoltvas rács védi.”

Tábori Nóra, Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művészünk Suba Eleonóra néven Temesváron született 1928. június 15-én. Négyévesen tapsolták meg először. Hároméves korától járt táncolni, az első vizsgaelőadása a tanév végén volt. Nem sikerült ritmusban maradnia, ami nagyon tetszett a közönségnek. Később persze beletanult a ritmusba: 15 évesen már táncosnőként lépett fel. Édesanyjával 1938-ban Magyarországra települtek, Nóra itt járt iskolába és itt érezte azt is, hogy a táncban nem tudja magát egészen kifejezni. Szegeden, 15 évesen jelentkezett Both Béla színitanodájába, amelynek elvégzése után a táncos szerepek mellett lassan a valódi színészi munka is megtalálta. 1951-ben szerződött a Vígszínházhoz – melyet akkor a Magyar Néphadsereg Színházának hívtak – és haláláig ott is maradt. Legalább 125 színházi bemutató, csaknem 40 tévéfilm, 35 játékfilm és szinkronszerepek végtelen sora fűződik a nevéhez. Fanyar humorára, nevetős kedélyére a kabaré világa is felfigyelt, rendszeres szereplője volt a Rádiókabaré műsorainak is.

Erőnlétére, kitűnő kondíciójára mindig is büszke volt, lakásában egész kis edzőtermet tartott fenn, így például több mint hatvanévesen sem okozott neki gondot percekig fejen állni egy szerepében. Imádott vezetni, kis autójával igen dinamikusan közlekedett a városban. Szerepeit, szövegeit mindig előre megtanulta, nem késett a próbákról, de mindig benne volt a mókában a kollégákkal, ha erre alkalom adódott. A városi közlekedés, vagy a napi tennivalók közben mindig figyelte az embereket, gesztusaikat, mozgásukat, viselkedésüket és megfigyeléseit gondosan elraktározta, hogy szerepeihez felhasználhassa őket.

2005. november 23-án, 77 éves korában álmában érte a halál. Emléktábláját születésének 80. évfordulóján, 2008-ban, szeretett Vígszínháza és a II. kerület összefogásában helyezték el egykori lakhelyének falán.

Juhász Réka

Legendás tévébemondó a Szent Isván parkban

Takács Marika, a televíziózás hőskorának egyik legkiválóbb bemondónője volt, generációk cseperedtek fel gyönyörű hangját hallgatva. Egykori otthona a Szent István park 4. számú épülete, ahol férjével, Kazimir Károly színházrendezővel éltek együtt. Nevüket közös emléktábla őrzi a ház falán.

Takács Marika 1938. november 25-én, Resicabányán született. Érettségi után egy Margitszigeten megrendezett énekversenyen fedezték fel, és hívták be egy meghallgatásra, melynek eredményeképpen 1957. július 25-én már első konferanszát mondhatta el a Magyar Televízióban. Onnantól kezdve szinte minden nap találkozhattak vele a nézők, közreműködött számos szórakoztató műsorban – megcsillogtatva ének- és tánctudását is –, filmben, illetve a Magyar Rádió adásaiban.

Boldogságát a Kossuth- és Jászai Mari díjas Kazimir Károly oldalán találta meg, akit színházművészetünk egyik úttörőjének tartanak. A szigorú és fegyelmezett ember hírében álló színházrendező a magánéletben egészen más arcát mutatta, Marikát a tenyerén hordozta és évtizedekig éltek szerelemben és harmóniában. Nagyon vágytak egy közös gyermekre, de úgy tűnt, a sors ezt nem adja meg nekik. Ám hosszú várakozás után megtörtént a csoda és Marika 1981-ben, 42 évesen életet adott kislányuknak, Anna Máriának. Mindössze 16 évnyi boldog együttlét jutott a családnak, Marikánál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, melynek következtében 1997. május 9-én elhunyt. Férje, Kazimir Károly két évvel élte túl imádott feleségét.

A házaspár Újlipótvárosban élt, először a Katona József utcában, majd egy tágasabb, kényelmesebb lakásba költöztek a Szent István park 4-be. A Szőke Imre által tervezett hat emeletes ház 1934-ben épült. A Budapest100 összefoglalója szerint a letisztult formavilággal rendelkező modern épület elsősorban a középosztály számára volt vonzó lakhely. Az akkori követelmények szerint a telekre keretesen, zártsoros beépítéssel épült. Mivel a negyed fejlesztése egy alaposan eltervezett városrendezési koncepció része volt, a sarokház szigorú előírások alapján készült el. Nem csak a stílust írták elő, az épületek magasságát is meghatározták, valamint a homlokzatoknak is egységesnek kellett lenniük egy-egy tömbön belül és legalább nemes vakolattal kellett ellátni.

Németh Edina

„...a jövőt úgy nézem, mint nyersanyagot, amiből valamit teremteni kell”

Teller Ede, vagy ahogy világszerte ismerik, Edward Teller, atomfizikus, a „hidrogénbomba atyja” 1908. január 15-én született Budapesten. Bár szülőháza helyén ma már irodaház található a Kozma Ferenc és Kálmán Imre utca sarkán, későbbi lakhelyét emléktábla jelzi az V. kerületi Honvéd utca 18. szám alatt, mely 1913-tól volt a Teller család otthona.

Ez az épület egyike azoknak a Palatinus házaknak, melyeket 1910-ben kezdett el építeni a Palatinus Építő és Idegenforgalmi Rt., és teljesen átformálta velük a városrész látképét. Az Adalékok Lipótváros történetéhez című könyv II. kötetének 1988-as kiadásában olvashatjuk, hogy az építész Vidor Emil volt, aki a késő eklektika és a szecesszió közötti átmenet sajátosságaival álmodta meg az épületet. A 6-8 szobás lakásokban külön személyzeti lakrészekkel, földszinti üzlethelyiségekkel, valamint négy telepített lifttel is gondoskodtak a bérlők kényelméről. Bár Ede csak diákkorában élt itt, a család 1950-ig bérelte a lakást.

Édesanyja féltő természetével visszahúzódó gyermeket nevelt fiából, aki sokáig küzdött a közösségből kirekesztett élet nehézségeivel. Félénk, komoly természetének viszont a számok világa mindig megnyugvást nyújtott, és kivételes tehetsége a matematika területén egészen korán megmutatkozott, azonban magasan képzett, ügyvéd édesapja, Teller Miksa inkább vegyészmérnöki pályát javasolt fiának az ígéretesebb jövedelem érdekében.

Megfogadva apja tanácsát, 1925-ben jeles eredménnyel érettségizett le a Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőjében (a mai ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola), majd beiratkozott a Királyi József Műegyetemre. Egy évvel később már Németországban folytatta tanulmányait, ahol kémiát és matematikát tanult, majd a kvantummechanika megismerése után inkább a fizika felé fordult. 1930-ban sikeresen megvédte disszertációját, így mindössze 22 évesen doktori címet kapott.

Néhány európai kitérő után végül 1935-ben Amerikába emigrált, ahol a George Washington Egyetemen tanított több európai, köztük magyar tudóssal együtt, például Neumann Jánossal, Szilárd Leóval és Wigner Jenővel is. A magyarok csoportját „marslakók”-nak nevezték, ugyanis erős akcentusuk, emberfeletti értelmük, fura nyelvük és nevük miatt olyan érzést keltettek az emberekben, mintha nem is a Földről származnának.

A magfúzió iránti érdeklődése is ekkoriban teljesedett ki, majd hosszú évek kísérletei vezettek el végül oda, hogy 1942-ben csatlakozott a Manhatten Projecten dolgozó csapathoz, ahol tudóstársaival (a terv támogatói között volt egyébként Szilárd Leó és Albert Einstein is) létrehozták az első hidrogénbombát a Los Alamos Tudományos Laboratóriumban, melynek Teller 1952-ig társigazgatója is volt.

Teller Ede, akit sokan ellentmondásos személyiségnek tartanak politikai szerepvállalása és hidegháborús felelőssége miatt, az atomenergia békés felhasználásnak szorgalmazója volt. Mindvégig azt próbálta bebizonyítani, hogy a nukleáris energia békés célokra használható, ami megoldhatja a radiokatív hulladék kiiktatását, illetve hasznosítását. Kevesen tudják róla, hogy a reaktorok biztonságának egyik atyját is tisztelhetjük személyében.

Teller végül 1990-ben tért haza újra Magyarországra, és ezután haláláig minden évben hazalátogatott. "Több mint ötven évig távol kellett maradnom szülőhazámtól. De amikor visszatértem, minden a régi volt: nem csak az épületek, de a hangulat, a szellemiség is. Nem tudom, mekkora szerepem volt abban, hogy ez a visszatérés megtörténhetett, de bevallom: büszkeséget éreztem…”- nyilatkozta hazatéréséről 1994-ben.

Tüzes Gréta

„Örökké termő fa” az Avar utcában – Tersánszky Józsi Jenő

,,A harmincas évek eleje óta itt lakom az Avar utcában. Az ablakom a Déli vasút síneire nyílik. Ha kitekintek, a robogó vonatok visszaidézik gyermekkorom lüktető patakjainak, zúgó erdőjének zaját. Látom a Mátyás-templomot és a Citadellát. Innen szoktam figyelni a tűzijátékokat. Szembe velem a Naphegy látszik, ahol fiatal koromban segédmunkásként egy villa építésében működtem közre. Sok-sok emlékem, vidám és szomorú fűződik ehhez a helyhez, ehhez a városhoz..." – olvasható Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas író visszaemlékezése a Budapest folyóirat 1988. szeptemberi számában.

A XII. kerület Avar utca 9. szám alatt álló háromemeletes bérház 1935-ben épült, Tersánszky közel 35 éven át, 1969-ben bekövetkezett haláláig élt itt, egy utcára néző, magasföldszinti lakásban. A többek között Kakuk Marci és Misi Mókus szülőatyjaként ismert író 1888-ban született Nagybányán. Édesapja jogásznak szánta, de hamar kiderült, hogy nem a bohém Jenőnek való a hivatalnok pálya. Egy ideig segédmunkásként dolgozott, első novelláját, a Csöndes embereket anyagi gondjainak enyhítésére írta – ez egyből meg is jelent a Nyugatban, aminek a ’20-as évek elején főmunkatársa lett. Regényei mellett színházai darabokat, sőt detektívregényeket is írt. A ’40-es években a Híd folyóirat munkatársa volt. A háborút követően gyakran lépett fel humoristaként, dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának, emellett számtalan báb- és mesejáték fűződik a nevéhez.

A második világháborús ostromot feleségével az Avar utcában vészelték át, „ma kapott először komoly találatot a házunk. Éppen az én lakásom. Az erkélyre hajló ereszbe vágott és az erkély alá a falba. Kis, 20 kg-os bomba, a repcsik dobták. A lakás, a könyvállvány sértetlen” – írta naplójába Tersánszky 1945. január 30-án. A két–háromszáz – többségében dedikált – könyv mellett otthonuk meghatározó elemei voltak a világosabb és sötétebb biedermeier bútorok, egy intarziás almárium, kalotaszegi párnák és terítők tucatjai, valamint egy több mint száz darabból álló bokálygyűjtemény. Tersánszky Józsi Jenőnek nem volt külön íróasztala, legtöbbször az ebédlőasztalnál dolgozott, ahonnan étkezések és vendégségek alkalmával újra és újra átpakolta irományait a komódra. Felesége, Sári hosszú betegséget követően – Tersánszky kitartó ápolása ellenére – 1960-ban elhunyt, halála után fokozatosan tűntek el a lakásból közös életük meghatározó tárgyai. Az író 1965-ben újra nősült, Szántó Margitot vette el.

Tersánszky Józsi Jenő 1969-ben bekövetkezett haláláig a környék ikonikus alakja volt, a Márvány utcai borozó és az Avar presszó gyakori vendége, aki mellé bárki leülhetett beszélgetni egy pohár csemői rizlinggel a kezében.

Jancsó Ágnes

Péksütemények, irodalom és sztereófotók a Váci utca 55-ben

Az eredeti, egyemeletes épületet Zitterbarth János, sűrűn foglalkoztatott építőmester készítette 1822-ben, majd 1847-ben Diescher József építészmérnök és építési vállalkozó alakította át Trifonovics József számára. A ház kétemeletes, zárt udvaros, késő klasszicista formája ekkor alakult ki, valamint a homlokzat mellett teljesen felújították a csatornahálózatot, a lépcsőházat és a fűtésrendszert is.

Az épület az átalakítások után lett Matheidesz István pékmester tulajdona, kinek lánya szintén pékhez, a német származású Rutterschmidthez ment feleségül. Házasságukból született 1912-ben Rutterschmidt Károly, aki Thurzó Gábor néven lett elismert író, műfordító és forgatókönyvíró.

Thurzó Gábor ebben a házban született és cseperedett fel, itt élt és dolgozott utolsó napjáig, csupán egy rövid német- és svédországi tartózkodásra hagyta el a Váci utcát. A Belváros és vidéke című könyvében így írt szülőházáról és az utcáról: „Fából van ez a spaletta, több mint százesztendős, de nem vetemedett meg, időálló, mint a ház, ahol születtem, és ahol azóta élek. Az emberélet felén jócskán túl, ugyanabban a szobában. Szerencsés volt a csillagzatom, sosem kellett elhagynom sem a házat, sem a szobát. Még fekhelyem is az, amelyen születtem. Családi ágy akkor, most átszabva, átalakítva heverővé. […] Szemben velem sorra az üzletek, van, amelyik zárva még, van, amelyiket most nyitnak. Kissé megváltoztak ugyan az évtizedek gyötrelmei alatt, de egy híján valamennyinek ugyanaz a rendeltetése, mint akár száz évvel ezelőtt. Csak éppen cégérüket cserélte ki az idő.”

Az írónak egy 1987-ben elhelyezett tábla állít emléket.

Szintén a Váci utca 55-ben lakott Schoch Frigyes építési vállalkozó, akinek az 1900-as évek elején készült, a Fortepanon közzétett közel 600 sztereó-képet köszönhetjük. A Schoch család a teljes második emeletet a ház alján pékséget működtető Rutterschmidtéktől bérelte.

Fenyővári Bernadett

„… vibrált jelenlétében a színpad”

Tolnay Klári, aki ötvenkét éven át a Fejér György utca 6. alatti házban élt, 1914-ben Budapesten is született, de édesapja 400 holdas birtokán, a Nógrád megyei Mohorán nevelkedett. Balassagyarmati, nyíregyházi, debreceni iskolai évek után került fel Pestre a rokonaihoz, Bókay János színműíró családjához. A fővárosban hamarosan megtalálta az utat a színészi pálya felé a Vígszínház ösztöndíjasaként. Első filmszerepét az 1934-ben készült Meseautóban játszotta. Kisebb színházi szerepek után 1938-ban vált igazán ismertté Deval Francia szobalány című vígjátékának címszereplőjeként. Első férje Ráthonyi Ákos filmrendező volt, akitől 1940-ben Zsuzsanna nevű lánya született. Második gyermekük, egy fiú, a háborús körülmények miatt nem maradt életben. A negyvenes évek közepére a színésznő részéről amúgy sem igazán szerelmi házasság végképp megromlott, Ráthonyi beleszeretett Pelsőczy Irénbe, Tolnay Klári pedig Márai Sándorral találkozgatott, aki elsősorban szellemi síkon kápráztatta el őt. Egy versfüzér is őrzi a kapcsolat emlékét: Tíz vers – Ismeretlen kínai költő Kr. u. a XX. századból. 1946-ban a házaspár elvált, Ráthonyi nyugatra emigrált.

Az igazi szerelem csak ezután köszöntött be: a tíz évvel fiatalabb Darvas Ivánt Tolnay Klári egy színházi próbán ismerte meg 1946-ban. A találkozásból házasság lett, ami egészen 1958-ig tartott. A kapcsolatnak minden bizonnyal az sem tett jót, hogy Darvast 1956 után politikai okokból bebörtönözték, majdnem két évig fogva tartották és a szabadulása után sem léphetett évekig színpadra. Tolnay Klári hűségesen látogatta, de mire kiszabadult, a színésznő már Mensáros Lászlóhoz tartozott, aki egyébként rövidebb ideig szintén börtönben ült ebben az időszakban. Mensáros a kezét is megkérte, de Tolnay Klári – aki az élete elsődleges értelmét mindig is a színházban látta – ekkor már nem akart egy újabb házasságba belemenni.

A polgári színjátszásból érkezett Tolnay Kláriról sokan azt gondolták, hogy a II. világháború után el fog tűnni a süllyesztőben, ahogy sokan mások. Azonban nem így történt, a Művész Színházban, majd 1950-től a Madáchban sorra játszotta a legnagyobb szerepeket. „Ellenforradalmár” szerelmei miatt sem merték bántani, Rákosi ugyanúgy tiszteletben tartotta, ahogy Kádár is. Filmjei közül a legjelentősebb a Ranódy László által 1963-ban rendezett Pacsirta, amely Cannes-ban is nagy sikert aratott. Tolnay Klári az idő előrehaladtával sem vesztett a népszerűségéből, élete utolsó évtizedében „jutalomjátékok” sorában élvezhette a közönség a művészetét. Az utolsó pillanatig játszott, 1998. október 27-én otthonában álmában érte a halál.

A Fejér György u. 6. alatti lakóház 1937-38-ban épült Mikle Károly tervei alapján, a harmincas-negyvenes évek budapesti bérházainak jellegzetes stílusában. Az utcát csak a harmincas évek második felében nyitották meg, korábban a Szerb utca és a Bástya utca között itt nem volt összeköttetés. A mai Fejér György utca 4., 6., 8., 10. számú házak helyén egy hosszú, zártudvaros épület állt, Szerb u. 17. számmal, amiről annyit tudunk, hogy a Nemzeti Zenede – az ország első, a reformkorban indult zeneoktatási intézménye – tulajdonában volt, amely 1928-ban egy új, modern iskolát akart itt felépíteni a hangversenytermen és a tantermeken kívül bérlakásokkal. Ez a terv meghiúsult, a régi épületet végül csak a harmincas évek elején bontották le és a helyén rövid ideig tenisz- és jégpályák üzemeltek. A Fejér György utcát 1936-38 folyamán építették ki zártsorú, négyemeletes bérházakkal.

Pesti Monika

Egy építész utolsó otthona az Úri utcában

A budai Várban az Úri utca 17. szám alatti épület azon kívül, hogy az egyik ritka példája a középkori piactér kisebb-nagyobb átalakításokkal máig fennmaradt hajdani kereskedőházainak, arról is nevezetes, hogy itt lakott élete legutolsó szakaszában Toroczkai Wigand Ede építész, belsőépítész, iparművész, író.

Az anyakönyvi bejegyzés szerint 1869. május 19-én született Pesten, saját maga azonban többször is az 1870-es évet adta meg születési dátumaként. A Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában a díszítőfestészeti szakra járt. Pályakezdő éveiben egyházi festészettel foglalkozott, részt vett a bajmóci vár rekonstrukciójában, valamint Steindl Imre irányításával, Foerk Ernő építész mellett az Országház belső díszítéseinek, fal- és üvegfestményeinek, berendezéseinek tervezésében.

Belsőépítészeti, bútortervezői, majd építészeti munkáival több hazai és nemzetközi díjat nyert el, így az 1900-as párizsi világkiállítás ezüst-, és az 1902-es torinói világkiállítás aranyérmét. Sikerei ellenére csak a régi Tabán egy kis házában tudott magának szobát bérelni, de itt olyan, a kortársaitól vásárolt műveket őrzött, mint például Rippl-Rónai Szundikálás kettesben című pasztellje. Pályája elején az angol Arts and Crafts hatása volt jellemző műveire, amelyekkel nemzetközi elismertségre is szert tett. Ez a jelleg később is megmaradt a terveiben, ugyanakkor az építészet és – ahogy ma mondanánk – a design kifejezetten magyar útját kereste. Stílusa, pályafutása sok hasonlóságot mutat Kós Károlyéval, neve azonban kevésbé vált ismertté. Összefoglaló monográfia először 2007-ben jelent meg róla, Keserü Katalin tollából.

Szoros kapcsolatot ápolt a gödöllői művésztelep alkotóival, akikkel a népi kultúra iránti érdeklődés is összekötötte. Rajtuk keresztül ismerkedett meg Eliel Saarinen építésszel és Akseli Gallen-Kallela festővel, a finn művészeket 1912-es kelet- és észak-európai utazása során meg is látogatta.

1907-ben Marosvásárhelyre költözött, majd a következő évben megnősült. Ebben az időben kezdte el használni a Toroczkai nevet. Az első világháború elején visszatelepült Budapestre, ahol később az Iparművészeti Iskola tanáraként is működött. Erdélyből gazdag népművészeti gyűjteményt hozott magával, otthonait ezután úgy alakította ki, hogy egyúttal kortárs és népi műtárgyait is be tudja mutatni. Először a Gül Baba utcában alakított át egy régi házat, majd a Szentháromság utca 3. alatt hozta létre a főváros támogatásával a Székely Múzeumot. Az épület azonban többek között az alatta lévő Várbarlangban végzett munkálatok miatt a harmincas-negyvenes évek fordulójára lakhatatlan állapotúvá vált, ekkor költözött át az Úri utca 17-be. Itt is hunyt el 1944-ben. Az ekkor már magányos, idős ember Budapest ostroma idején egy bombatámadás következtében megsebesült, majd az ínséges, háborús viszonyok között a visszaemlékezések szerint valószínűleg éhen halt. Születési idejéhez hasonlóan halálának időpontja és körülményei körül is van némi bizonytalanság, a ház falán lévő emléktábla 1945-öt tüntet fel.

Az Úri utca 17. alatti lakóház a 15-16. században épült, földszinti szegmensíves záródású ablakain keresztül egykor árusítás folyt – tudhatjuk meg a budai Vár helytörténeti és építészeti emlékeit összefoglaló, a Budapesti Történeti Múzeum és az MTA által készített internetes adatbázisból. A török uralmat viszonylagos épségben vészelte át, 1720-ban barokk stílusban építették át. A lakóházat 1969-ben a középkori állapotának megfelelően állították helyre, Dragonits Tamás tervei alapján.

Pesti Monika

Ahol lila dalra kelt egy nyakkendő

Az első kerületi Táncsics Mihály utca 13. szám alatt álló egyemeletes házban töltötte életének utolsó 10 évét Tóth Árpád költő, műfordító. Az 1874 és 1948 között Werbőczy nevet viselő utca 13. telkén már a XIV. században ház állt, az évszázadok során hercegnő, országbíró, lőporkészítő és főlevéltáros is volt az épület tulajdonosa. Az 1820-as években Farkas Sámuel városi ügyész alakíttatta át a sarokházat: az épület egy emelettel bővült, homlokzata és belső tere klasszicista stílusban újult meg, Weixlgärtner Mihály tervei alapján.

Tóth Árpád 1886-ban Aradon született, pár évvel később a családjával Debrecenbe költöztek, középiskolai tanulmányait már itt végezte. Az eleinte rajztanárnak készülő Árpád a budapesti egyetem magyar-francia szakán diplomázott 1909-ben. Bár 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, családi gondok miatt kénytelen volt visszaköltözni Debrecenbe, ahol a helyi lap munkatársaként helyezkedett el 1913-ig. Ekkor tért vissza Budapestre, eleinte házitanítóként.

1917-ben vette feleségül Lichtmann Annát, lányuk, Eszter 1920-ban született meg. A házaspár 1918-ban a Táncsics Mihály (akkor Werbőczy) utca 13. szám alatti ház egyik emeleti lakását vette bérbe – a ház egyik tulajdonosa, bizonyos Henriette kisasszony annyira tartott a bacilusoktól, hogy még kezet sem volt hajlandó fogni az új lakókkal. A kétszoba-konyhás lakórészhez nem tartozott saját fürdőszoba, de a napfény és a környezet kárpótolta Tóthékat az udvari folyosóról nyíló mosdóért. A berendezés, a szekrény – ami egyszer még Eszterre is rádőlt –, a dívány, az olvasólámpa,a Tóth család sajátja volt, ezek a bútorok aztán tovább költöztek Eszter lányuk Hollós Korvin Lajos költővel közös Hajós utcai lakásába. A költő 1918-tól az Esztendő segédszerkesztője, 1921-ben Az Est munkatársa lett. Többek között a Körúti hajnal (melyben "lila dalra kelt egy nyakkendő..."), a Lélektől lélekig és az Esti sugárkoszorú című verse is a Táncsics Mihály utcában töltött évtized alatt született. A húszas évek második felében egyre több időt töltött gyógykezeléseken – 1913-ban derült ki, hogy tüdőbetegségben szenved –, eleinte a Tátrában, később a Márton-hegyi szanatóriumban. A költő 1928-ban, 42 éves korában hunyt el.

Jancsó Ágnes

Művészházaspár a Hajós utcában

Terézváros szívében, a Hajós utca 14. szám alatt álló bérházban élt és alkotott Tóth Eszter és Hollós Korvin Lajos poétapár, melyre közös emléktáblájuk hívja fel az arra járók figyelmét.

Tóth Eszter 1920. május 26-án született, Tóth Árpád költő egyetlen gyermekeként. Hivatását tekintve édesapja útját követte, ám gondolatviláguk erősen különbözött, ez tükröződött a művein is. Az érettségit követően a Magyarország című lap riportereként, majd nyelvtanárként dolgozott, emellett az ő nevéhez fűződik Erich Kästner Két Lottijának fordítása is. Első verseskötete 1948-ban jelent meg Meghatott vitatkozás címen. Az 1950-es években többnyire gyermekversekkel, mesékkel, bábjátékokkal foglalkozott, a ’60-as évek közepétől pedig húsz éven át volt írója és szerkesztője a Magyar Televízió Zsebtévé című gyermekműsorának. Férjével, a szintén költő és író Hollós Korvin Lajossal 1946-ban egy társasági eseményen ismerkedtek meg, majd egy évvel később egybe is keltek. Egyetlen közös gyermekük, Máté, 1954-ben született.

Hollós Korvin Lajos 1905. december 8-án látta meg a napvilágot Weisz Lajos néven. Eredetileg orvosműszerésznek tanult, de már inasévei alatt novellákat írt, a ’30-as évek második felétől pedig kizárólag az irodalomból élt. Bár soha senki nem vonta kétségbe, hogy kiváló költő és prózaíró, mégis mellőzött volt. Minden vágya volt, hogy hivatalosan is elismerjék, ám egy szívroham sajnos még az előtt elragadta, mielőtt erre sor kerülhetett volna. Minden vágya volt, hogy hivatalosan is elismerjék, ám egy szívroham sajnos még azelőtt elragadta, mielőtt erre sor kerülhetett volna.

Hollós Korvin és Tóth Eszter 1956 januárjában költözött a Hajós utcai bérházba. Tóth Eszter így írt otthonukról: „Itt nőtt fel a gyerek, és itt készültek azok az írásaink, melyekben annyi külső és belső akadály után végre megvalósíthattuk, amit akartunk, és immár nyilvánosságra is hozhattuk. Itt röpködött a kék madár, ha olykor sárga vagy zöld szárnyakon is: vidám kis-papagájainkkal mind mintha az Elérhetetlent fogtuk volna be otthonunkba. […] Hát igen: legszebb a Hajós utca, a szűk, a nyüzsgő. A kopott, de csöndes ház, jószomszédokkal, s az Opera szomszédságával, a délelőtti próbák ki-csengő hangjai, az esti előadások lámpái, embertódulása. Bent a lakásban meg a családi ereklyék, melyek, mielőtt muzeális tárgyakká válnának, itt utoljára lehelik még az élet tenyeres-talpasabb melegét.” A háromemeletes historizáló épületet Pollák Manó építtette Heidelberg Sándor és Kotál Henrik tervei alapján 1899 és 1900 között – olvasható Déry Attila Budapest építészeti topográfiájában. A művészházaspár közös emléktábláját, fiuk, Hollós Máté kezdeményezésére állíttatta a Terézvárosi Önkormányzat.

Németh Edina

Török Erzsi a Puskin utcában

45 évvel ezelőtt halt meg Török Erzsi, a magyar népdal nagyasszonya. A kolozsvári születésű, Kossuth-díjas érdemes művész népdalelőadásai miatt hatalmas népszerűségnek örvendett már a harmincas évektől kezdve. Csiszolt és magasan iskolázott énekstílusa ma talán különösnek hathat népdalok előadására, akkor azonban rajongott a közönség mezzoszoprán hangjáért, melyhez sokat hozzátett sugárzó személyisége és kristálytiszta szövegmondása is. Sikerének titka mindezek mellett az volt, hogy nem előadta, hanem átélte a népdalokat. Országjáró turnéjának állomásain szeretet és népes közönség fogadta az egyszerű ember örömét, bánatát, sorsokat, szerelmet, gyászt megjelenítő előadásait. Török Erzsi eredetileg színésznő volt és sanzonénekes szeretett volna lenni. Énektanára, Kelen Hugó irányította figyelmét a népdalok, Kodály és Bartók munkássága felé. Később Kodály maga is elismeréssel adózott az énekesnő munkásságának, nagyra becsülte a magyar népdalkincs népszerűsítéséért tett erőfeszítéseit. Nem véletlen, hogy Török Erzsi 1972 őszén, utolsó nyilvános szereplésén is Kodály-műveket énekelt. Tagja volt a Repülj páva című televíziós tehetségkutató műsor zsűrijének akkor, mikor csupán a központi csatornát lehetett nézni a tévében és zsűrizni csak valódi szaktekintélyeket hívtak. Örömét lelte a főzésben, két szakácskönyve is megjelent. Receptjeiben erdélyi gyermekkorához, az onnan hozott ízekhez, praktikákhoz nyúlt vissza.

Élete utolsó 25 évében a VIII. kerületi Puskin utca 24-ben lakott. Emlékét tábla őrzi a ház falán, melyet tisztelői, a nevét viselő alapítvány és a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága állíttatott 2002-ben.

A Puskin és a Bródy Sándor utca sarkán álló, 1872 és 1874 között épült háromemeletes, belső udvarral rendelkező palota-bérházat Ybl Miklós tervezte Degenfeld-Schomburg Imre gróf megrendelésére. A grófot Mikszáth Kálmán így jellemezte: „roppant takarékos, rettentő kálvinista és nagyon nagy hazafi”. Degenfeld, aki arról volt nevezetes, hogy már az 1850-es években is bátran kiállt a szabadságjogokért, itt hunyt el 1883-ban, saját palotájában, az akkori utcanevek szerint a Főherceg Sándor és az Esterházy utcák találkozásánál, vérmérgezés következtében. Az eredetileg kétemeletes palotának és háromemeletes bérháznak tervezett épületre nem adtak engedélyt, a módosított terveket Ybl Miklós 1872 júniusában nyújtotta be. Ezt a tervet, amely immár egységes háromemeletes épületre szólt, jóvá is hagyta Pest városának tanácsa. A megépült ház két bejárattal rendelkezett. A Bródy Sándor utcai traktus főbejárattal a ház urainak készült, hatalmas előcsarnokkal, lépcsősorral, az udvarban pazar öntöttvas tartóoszlopokkal. A Puskin utcai, szerényebb és keskenyebb kaput a bérlők használták, természetesen egyszerűbb udvarral és lépcsőházzal. A két udvart folyosók kötötték össze, melyek a gangról nyíltak.

Juhász Réka

Vajda János különös házassága a Tompa utca 13-ban

Vajda János, a kora ismert szólamaitól eltérő húrokat pengető, gyakran borús kedvtől sújtott, kívülálló költő egy vasárnapi korzózás alkalmával pillantotta meg a 19 éves Bartos Rozália, rácvárosi polgárlányt, akit rabul ejtett az 53 éves, furcsa költő szokatlan, rajongó és egzaltált szerelme. A harmincnégy évvel idősebb Vajda János, aki képes volt órákig állni az esőben szerelme ablaka alatt, négy hónapnyi udvarlás után megszöktette a regényes hajlamú Rózát és a Bakáts téri templomban titkon feleségül vette. A templomból egyenest első és egyben utolsó közös otthonuk, a Tompa utca 13. egyik frissen felújított földszinti lakásába mentek. A házasságban azonban mindkét fél hamar és súlyosan csalódott. Két évnyi együttélés után – amely úgy kezdődött, hogy a nász másnapján az ifjú asszony visszament az édesanyjához – végleg különköltöztek. További négy évig tartott, mire ténylegesen elváltak, ennek ellenére Róza volt az, aki haláláig ápolta a beteg költőt.

A lakást Vajda attól a Hazay Lajostól bérelte, aki Budapest Főváros Levéltára telekkönyvi dokumentumai szerint 1864 óta volt nejével együtt a telek tulajdonosa és – mint Vajda levelezéséből tudható – korábbról ismerte a költőt. Az 1870-es évek utolsó szakaszában emelt épület a kor szokásainak megfelelően a Hazay család otthonául szolgált, emellett pedig bérlakásokat tartalmazott. A Vajda házaspár két évig élt a házban, az első évben a földszinten, azután az első emeleten. Bartos Rozália, a költő felesége 1926-ból származó levelében így írt a két lakásról: „A Tompa uccai házban beérve a kapun – az udvarban balra, földszint, az első ajtó – 3-4 lépcsőn fel, ez volt a lakásunk, ahova bevitt az Uram a templomból 1880. november 27. szombat este felé 6 óra után. (…) Az udvarból bejőve volt az előszoba, itt jobbra a konyha, egyenesen az egyik szoba – két ablakos – ettől jobbra a másik szoba – egy ablakos – tehát az utcán a kaputól befelé tartva balra volt 3 ablak a mienk. Itt laktunk 1881. május elsejéig. Ekkor felköltöztünk az első emeletre. Itt fönt a lépcsőtől kiérve a folyosóra, szintén balra volt az ajtónk – nem az első – és ugyanaz a lakás, mint lent, avval a különbséggel, hogy itt fent nem volt előszoba, ez volt a konyha, és jobbra volt egy szoba a folyósóra egy ablakkal, az én szobám.”

A Tompa utca 1874-ben, 6 évvel, Tompa Mihály halála után vette fel a költő és református lelkész nevét. Akkoriban azonban még egészen másként festett a Ferencvárosnak ez a része, mint napjainkban. A Vajda házaspárnak otthont adó szakasz a Ferencváros egykori főutcájának része volt, amely a 19. század első harmadában még a mai Balázs Béla, Tompa és Knézich utcák teljes hosszán át húzódott, és csak az 1838-as nagy árvíz után alakult ki lassan a mai állapot. Az árvíz utáni újjáépítés során létrejött a Ferenc tér, illetve a század végére kialakult körút íve törte három részre a hajdani Fő utcát, melynek középső szakasza kapta meg Tompa nevét.

Vajda János emléktábláját a IX. kerületi városvezetés állíttatta, 1961-ben.

Juhász Réka

Révbe ért művész a Balaton partján / Híres emberek Balatonja, nyári különkiadás

Vass Elemér festőművész 1887-ben született Budapesten, abban az Apród utcai házban, amely napjainkban a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont. Jogot végzett, majd képzőművészetet tanult, az első világháború alatt pedig huszártiszt, később hadifestő volt. A háború után művészeti tanulmányait Olaszországban, Franciaországban folytatta tovább. Hét esztendeig a francia Riviérán alkotott, itt ismerkedett meg feleségével, az amerikai születésű Jean Thompsonnal. Budapestre 1925-ben tért vissza, azonban csak rövid ideig tartózkodott szülővárosában: hamarosan csatlakozott a Zebegényben működő festőkörhöz, amelynek többek között Szőnyi István és Bernáth Aurél is tagja volt. Innen Tihanyba vezetett az útja: Beznák Aladár, a tihanyi Magyar Biológiai Kutatóintézet igazgatója fordítói állást ajánlott Jeannak, így a művész és felesége 1945 karácsonyán a Balaton-parti városban telepedett le. Ekkor még a Balló-villában volt az otthonuk, később költöztek az intézet szomszédságában álló, Klebelsberg Kuno utca 16. szám alatti egyemeletes lakóházba, amelynek falán ma emléktábla látható.

A korábban Révfülöpön, meglehetősen szerény körülmények között működő biológiai intézet Klebelsberg Kuno indítványozására települt át Tihanyba. A kutatóintézet új székhelye 1926-27 között épült fel Kotsis Iván tervei alapján. Az eredeti épületegyüttes a központi főépületből, a kutatói lakóházból és egy vendégházból állt. A szállószerűen kialakított vendégházat később emelettel bővítették, a lakóházat kutatóépületté alakították, a tudósok elhelyezésére pedig hat lakóház épült az intézet közelében. Vass Elemér is egy ilyen házban kapott lakást 1950-ben, szemben a kutatóintézet vendégházával. Ezt a kétszobás otthont – amely a festő művészi kiteljesedésének helyszíne lett – népes baráti társaság látogatta: „Alig fordult meg művész, író, tudós Tihanyban, aki elkerülte volna Vass Elemér kis szobából álló „műtermét". S aki ott megjelent, valamiképpen mindig meggazdagodva távozott. Ki képpel a kezében, ki anélkül, de a szívében még az utóbbi is” – írta Szij Rezső 1976-ban A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményeiben. A művészt sok más neves vendég mellett Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Borsos Miklós is látogatta.

Vass Elemér számos munkájában visszaköszön a tihanyi táj, a Balaton vize, amelyre gyakori betegeskedése miatt később már csak ablakából tekintett ki a festő. Egyre gyengülő egészsége végül szobafogságba kényszerítette, ám annak ellenére, hogy képeinek témája enteriőrökre és csendéletekre korlátozódott, mégis a bezártságban – a biedermeier bútorok, a népművészeti és a mindennapi tárgyak társaságában – születtek legelismertebb, legérzékenyebb művei. Ebből az utolsó korszakból származó alkotásait 1957-ben a budapesti Csók István Galériában rendezett kiállításon mutatták be. Vass Elemér a megnyitón még részesülhetett a neki járó elismerésben, pár héttel később azonban legyőzte a betegség.

A 70 évesen elhunyt festőművészt a tihanyi temetőben helyezték végső nyugalomra, két évvel később pedig emléktáblát avattak a házon, amelyben hét évig élt és alkotott. Az avató ünnepségen Illyés Gyula mondott beszédet: „Az a szerény kis szoba ott esztendőkig a magyar szellemi élet egyik legmeghittebb fészkévé emelkedett. Nem volt jelentékeny és jószándékú magyar művész, de külföldi sem, aki erre haladtában nem állt volna meg, s nem kapott volna egy félórai lélek-magaslati levegőt.” Somogyi Marianna pedig így emlékezett meg a tihanyi műteremről és egykori lakójáról: „Itt a hangulatos kedves otthonban egyszeriben elfelejti az ember a fanyar illatú, szürkén, szelesen érkező őszt. Úgy kint reked az, mintha nem is létezne, mert a falakról ragyogás, illat, napfény árad. A virágok, napraforgók és a margaréták mosollyal, derűvel, tavaszi sugárzással varázsolja közénk az eltávozott művészt. Mintha ott ülne most is kedvenc sámliján a cserépkályha mellett mesterünk, a kedves Papi” – olvasható a Veszprémi Napló 1962. szeptemberi számában.

A tihanyi Klebelsberg Kuno utca 16. alatti ház falán fehér márványtábla őrzi Vass Elemér emlékét. A rajta látható bronz plaketten Borsos Miklós szobrászművész örökítette meg a festő portréját, fején azzal a „képtelenül gyűrött kalappal”, amelyet a Balaton-partján horgászva gyakran viselt.

Tábi Emőke

„Sánta dervis” a rakparton

A Belgrád rakpart 24. szám alatti háromemeletes, szecessziós bérház második emeleti lakásában élt a XIX. század egyik legismertebb magyar tudósa, Vámbéry Ármin. Az 1832-ben, Szentgyörgyön született Vámbéry 12 éves korában szabóinasnak, majd házitanítónak állt, azonban hamar kitűnt eszével, így barátai, pártfogói támogatásával folytathatta középiskolai tanulmányait. Tizenhat éves korára autodidakta módon megtanult latinul, franciául, németül, angolul, oroszul, szerbül, emellett több skandináv nyelvet is ismert. A Piarista Gimnáziumban töltött évek után fordult a török nyelv és kultúra felé, 1857-ben pedig Eötvös József báró támogatásával négy évet töltött Konstantinápolyban, tudományos munkássága ekkor vette kezdetét. 1861-ben már az MTA támogatásával utazott Közép-Ázsiába, hogy felkutassa a magyar őshazát. A gyerekkora óta sántító Vámbéry az álcázás mestere volt, Rasid Effendi néven, dervisruhát öltve tanulmányozta a Török Birodalomtól keletre élő népek életét. Nagy jelentőségű Közép-Ázsia földrajza és néprajza, valamint a török filológia területén végzett munkássága – a magyar nyelv török eredetét vallotta. 1865 és 1904 között a keleti nyelvek tanára volt a pesti (1873-tól budapesti) tudományegyetemen, itt alapította meg a világ első turkológiai tanszékét, emellett aktív szerepet vállalt a Magyar Földrajzi Társaság létrehozásában. Utazásainak és írói tevékenységének köszönhetően nemzetközileg elismert orientalista lett, tanácsait gyakran kérte ki a török és az angol kormány, a Royal Geographical Society pedig tagjai közé választotta.

„Lord Curzon of Keddlestone India alkirálya látogatta meg Vámbéryt, aki akkor betegen feküdt. A régimódi gangos lakás nem volt összkomfortos és Vámbéry egy éjjel meghűlt. Lord Curzon azonnal értesítette Viktória királynőt, hogy Vámbérynek jó felszerelésű lakásra volna szüksége. A királynő méltányolta alkirályának javaslatát és Vámbérynek évi kétszáz arany fontot utalt ki házbérre. Így a takarékos tudós kénytelen volt ócska bútoraival a rakpart újonnan épült 24. számú ház II. emeleti óriási méretű ötszobás lakásába költözni. A házban lift nem volt, és amikor az öreg urat a lépcsőházban felkísértem, testi erejére büszkén hivatkozva így szólt: Nekem nem kell lift. Nem is tudom, van-e még egy ilyen erős ember a világon!” – olvasható a szintén orientalista Germanus Gyula visszaemlékezése a Magyar Nemzet 1966-os számában. Vámbéry haláláig, 1913-ig élt a Belgrád rakpart (az egykori Ferenc József sétány) 24. szám alatti szecessziós bérházban. A Heinrich Alajos megrendelésére, Riva József tervei alapján épült ház 1930-ban a Német Birodalmi Kincstár tulajdonába került, egy évtizeddel később pedig a Belügyminisztérium részére alakították át az irodákat – derül ki a Budapest100 kutatásából. A XX. század második felében több egyesületnek és szövetségnek adott otthont, többek között a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének, 1956-ban az Országos Nemzeti Segély központja működött az épületben, később pedig a Független Kisgazdapárt székháza volt.

Jancsó Ágnes

„Nem készültem gyermekírónak…”

Tíz éve, 2011. augusztus 4-én hunyt el Varga Katalin költő, író. A Gőgös Gúnár Gedeon és a Mosó Masa mosodája című, mára már ikonikussá vált gyermekkönyvek szerzőjének nevét – amit szinte mindenki ismer, aki Magyarországon végezte az általános iskola első osztályait – egykori lakhelye, a Közraktár utca 12/a falán emléktábla is őrzi.

Varga Katalin 1928. március 26-án született Budapesten. Egyetemi tanulmányait közgazdász szakon kezdte meg, de végül az ELTE bölcsészkarán szerzett magyar szakos tanári diplomát. 1953-tól a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgozott referensként, majd szerkesztői és főszerkesztői pozícióban. Az irodalmi pályán költőként indult el, első verseskötete 1960-ban jelent meg, amelyet a hatvanas években további három kötet követett. 1974-ben jelentkezett először prózával, ekkor látott napvilágot az Árpa és gödölye című regénye.

„Van ebben valami sorsszerű: az történt, hogy a nagyobbik fiamról kiderült, hogy diszlexiás. Kívülről tudja az oldalakat, csak éppen olvasni nem tud. Bejártam a tanító nénihez, fölirkáltam azokat a szó oszlopokat, amelyeket gyakoroltak. Ebből lett voltaképpen a Gőgös Gúnár Gedeon” – mondta el talán legismertebb művének születéséről a Könyvhét portál vele készített interjújában. A Gőgös Gúnár Gedeon 1962 karácsonyára jelent meg, a korszak egyik legjobb grafikusa, Lukács Kató illusztrációival. Mára már túl van a 49. kiadáson. Folytatásának, a Mosó Masa mosodájának, amely a helyesírás fejlesztését szolgálja, 2018-ban jelent meg a 38. kiadása.

A pedagógiai jellegű műveken kívül is sok mesét, verseskönyvet, mese- és ifjúsági regényt írt. „Négy gyermekem van. Ennek köszönhető végeredményben, hogy gyermekkönyveket is írni kezdtem, mert nem készültem gyermekírónak…” – vallotta magáról. A Barátom, Bonca és a Legyél te is Bonca!, valamint A zöld torony című könyveiből film is készült. 1976-ban József Attila-díjjal tüntették ki, ugyanebben az évben elnyerte a müncheni televíziós fesztivál díját is. 1998-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2008-ban pedig életművéért vehetett át elismerést a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

A Közraktár utca 12/a 1910-ben épült Paulheim István és Weninger Ferenc tervei alapján, egy négy bérházból álló épületegyüttes részeként – tudhatjuk meg a Budapest100 kutatásaiból. A négy lakóházból kettő a Közraktár utcából, a másik kettő pedig a Lónyay utcából nyílik, egy olyan különleges alaprajzi konfigurációt alkotva, amelynek révén az épületpárok között az egymáshoz csatlakozó oldaludvaraikból tulajdonképpen egy saját, privát utca alakul ki.

Pesti Monika

Polgári kényelem a Vígszínházzal szemben

„Az író ír, a festő fest, a szobrász farag. A színésznő pedig szerepet tanul. Mondjuk: lelkeket mintáz, életeket akar belevetíteni egyetlen mozdulatba. Szobája műhely. Élete munka. Szakadatlan munka” – vallotta Kosztolányi Dezsőnek adott interjújában Varsányi Irén. A színművésznő egykori lakhelyének falán elhelyezett emléktábla szerint 30 éven át élt a Szent István körút 11. szám alatt álló házban, csupán 200 lépésnyire a Vígszínháztól.

A „magyar színjátszás legendás művésznője” 144 éve, 1877. augusztus 11-én látta meg a napvilágot Győrben. Születésekor Wollner Malvin néven anyakönyvezték, nevét csak később, fővárosi tanulmányai alatt változtatta Varsányi Irénre. Szülei hamar elváltak, majd édesanyja egy újabb házasság után megözvegyült – ekkor már két lánygyermekről gondoskodott, akik számára igyekezett a legjobb iskoláztatást biztosítani. Malvin már a polgári iskolában kitűnt tehetségével, maga az igazgató is arra biztatta, hogy tanulmányait színiiskolában folytassa. 1894-ben fel is vették a Színművészeti Akadémiára, így a család Budapestre költözött. Még nem volt kezében a diploma, Ditrói Mór színházi rendező máris szerződtette az ígéretes színészpalántát az újonnan megalakult Vígszínházhoz. Az elkövetkezendő években az egyre sikeresebbé váló teátrum „ikercsillagaiként” ünnepelték Varsányi Irént és színpadi partnerét, Hegedűs Gyulát. A színésznő a francia vígjátékok és bohózatok után Csehov-darabokban mutatta meg tehetségét, valamint Molnár Ferenc számos drámájában formálta meg a női főszereplő alakját.

Varsányi Irén 1904-ben ment férjhez Szécsi Illés gyáros-földbirtokoshoz, aki egyike volt a Vígszínház alapítóinak. Házasságukból két gyermek született, Pál és Terézia. A család a Vígszínházzal szemben, az akkor még Lipót körút 7. szám alatt álló bérház egyik tágas emeleti lakásában élt, amelynek berendezéséről így írt Kosztolányi Dezső a Színházi Élet 1925/41. számában: „Sehol semmi jele annak, hogy itt lakik a legnemesebb, leghalkabb színésznő, kinek a mozdulatai csöndet parancsolnak és hangja, mint templomi csengetyü, csendül meg a színpadon. Polgári rend. A falon nincsenek babérkoszorúk, nincsenek berámázott színlapok, hervadt csokrok, nincsenek arcképek százai, a tisztelők, hódolók ajánlásával. A színésznői élet e trófeumjait másoknak hagyja. Minden a helyén. Csillár ég, mely halványsárga fényt szitál a polgári, zöld karosszékekre.”

Varsányi Irént szerény, botrányoktól mentes színésznőként, példás háziasszonyként ismerték kortársai, aki a próbák alatt is szívesen hímzett, varrt, gobelinezett, és gyakran kijárt gyermekeivel a Margitszigetre. Házassága biztosította számára a polgári jólét minden kényelmét, azonban korlátok közé is szorította. Ennek tulajdonítható a makulátlan színésznő hírnevén esett folt: 1910 táján ugyanis szerelembe esett Molnár Ferenccel, aki akkoriban A testőr című darabját rendezte a Vígszínházban. Érzéseit megvallotta férjének, aki onnantól fogva csak kísérettel engedte a színházba – a furfangos csábító azonban a színpadi kellékek helyett saját leveleit csempészte be a színésznő számára. Varsányi Irén már elszánta magát a válásra, gyermekeit hátrahagyva édesanyja Borz utcai lakásába költözött. Férje ugyan beleegyezett a házasság felbontásába, de addig is megtiltotta a szerelmeseknek, hogy találkozzanak. Molnár azonban erre is talált megoldást: szállodai szobákat vett ki a légyottjaikhoz. Miután erre fény derült, a két férfi párbajozott, Molnár börtönbe került, a színésznő pedig lánya betegségéről tudomást szerezve végül visszatért családjához és korábbi életéhez. A kellemetlen közjáték után többet nem is beszélt az íróval, a színházban csak közvetítőn keresztül kommunikáltak. A depresszióra hajlamos Molnár Ferencet megviselte a szakítás, öngyilkosságot kísérelt meg – elmondása szerint Varsányi Irén volt élete szerelme.

Az ötvenes éveiben járó színésznő hosszú ideje küzdött epebántalmával, 1932-ben megműtötték, azonban pár nappal később komplikáció következtében elhunyt. Egykori otthona, a Szent István körút 11. szám alatt álló bérház – ahol Hegedűs Gyula és felesége is élt – Haggenmacher Henrik svájci származású gőzmalom-tulajdonos és sörgyáros megrendelésére épült Hubert József 1897-ben készült tervei alapján. Az eredeti elképzelés szerint az épületben kávéház és lift is működött – tudható meg a Budapest100 kutatásából. A főbejáraton túl aranyozott gipszstukkókkal díszített, vörös márványpadlós előtér található. A lépcsőházban kovácsoltvas, fakapaszkodós korláttal ellátott lebegőlépcső vezet fel az emeletekre.

Tábi Emőke

Végvári Tamás és a Dugattyús ház

Vannak különös együttállások. Ilyen Végvári Tamás és a Margit körút 15–17-es szám alatt álló ház kettőse. Különleges, megnyugtató hangszínnel megáldott színészünk ugyanis akkor született, amikor ez a ház elkészült. Ide vitték haza a szülei, mikor megszületett 1937-ben és itt élt 73 évig, egészen 2010 májusában bekövetkezett haláláig. A ház is híres lett és a színész is. A színész már megpihent, de a ház még ma is áll és 2018 nyara óta egy Péter Vladimír szobrászművész által készített táblával őrzi Végvári Tamás emlékét a Mecsek utcai bejárat mellett.

Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művészünk Budapesten született 1937 májusában. A Színművészeti elvégzése után egy időre elhagyta a Margit körutat és Budapestet. Nagyjából 10 éves kitérőt tett a vidéki színházak világába, játszott Pécsett, Veszprémben, majd Szegeden, végül a hetvenes évek elején visszaszerződött a fővárosba és itt is maradt haláláig. Számtalan filmszerep mellett a Thália, a Nemzeti, majd az akkor alakuló Katona József Színház után 2004-től az Örkény Színház társulatában játszott. Utolsó alakítása éppen egy Örkény-karakter volt, a Macskajátékban játszotta Csermlényi Viktort. Minden szerepében hiteles és természetes volt. Szinkronszínészként is minőséget teremtett: állandó hangja volt a világszerte népszerű természetfilmesnek Sir David Attenboroughnak és olyan kiváló színészeknek, mint Al Pacino, Ben Kingsley, Robert De Niro, vagy Harrison Ford. Egy életre választott párt, feleségével Győry Franciska színésznővel ötven évet éltek le együtt.

Otthona, a Margit körúti íves sarokház, a hazai Bauhaus egyik legismertebb épülete, amely 1937-ben épült a nevezetes tervezőpáros, Domány Ferenc és Hofstätter Béla tervei alapján. A Margit körút – Rómer Flóris utca – Mecset utca által határolt épületben eredetileg a Weiss Manfréd cég alkalmazottai, közép- és felsővezetők laktak. A ház a hangzatos és könnyen megjegyezhető Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztárának bérháza névre hallgatott. A népnyelv nyilván nem tanulta meg ezt a nevet, helyette Dugattyús-házként emlegették a Margit körút 15-17. alatt álló épületet, méghozzá a liftek miatt. A két épületrészt összekapcsoló közös lépcsőházban ugyanis egy-egy csodás, fredálvázas üveghengerben dugattyúkén mozgó lift keltett ámulatot a főváros lakosságában. A tágas és elegáns lépcsőház a harmincas években nagyon modernnek számított, de még ma is csodájára járnak. Az épület mindkét szárnyában emeletenként 3-3 lakást álmodtak egy kisebb garzont és két tágasabbat, illetve a szárnyak között középen elhelyezett lépcsőháznak köszönhetően senki nem él sötétebb, udvari lakásban. Az építészek nívós folyóirata a Tér és Forma 1938. júniusi számában 15 oldalon keresztül foglalkozott a Mecset utcáról és a Margit körútról is külön bejárattal rendelkező, lejtős telekre épült házzal, melyben a lejtés miatt nagyjából másfél szintnyi eltolódást is be kellett kalkulálni. Míg a körúton 6 emelet magasodik a földszinti üzlethelyiségek felett, a mecset utca felől csak öt emelet van. A tetőn mindezek felett egy hatalmas villalakást és a Margit körút fölötti részen egy sportiskolának elképzelt kisebb építményt is.

Juhász Réka

A Syrius dobosa a Karinthy Frigyes úton

Nemcsak pontos ritmusjátéka, hanem kitűnő humora miatt is nagyon szerették zenésztársai – hangzott el Veszelinov Andrásról annak az emléktáblának az avatásán, amelyet születése 75. évfordulójának tiszteletére helyeztek el egykori lakhelye, a Karinthy Frigyes út 10. falán.

Andriska vagy Veszelka, ahogy barátai hívták, 1946-ban született. Tősgyökeres XI. kerületi volt, a zeneiskolában hegedülni, majd tangóharmonikázni tanult, a gimnazista társaival együtt alapított zenekarban kezdett el dobolni. Miután különböző formációkkal dzsesszt játszott, 1964-ben csatlakozott az Atlantis együtteshez. Három évvel később már a Metro dobosa volt, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Sztevanovity Zorán és fivére, Dusán. Az együttes zenéjét több kislemez mellett az Ezek a fiatalok című film is megörökítette.

1969-ben hívták át a Syriusba, a magyar progresszív és dzesszrock egyik legjelentősebb zenekarába, amely 1970–1973 között élte fénykorát. Az együttes egy meghívásnak köszönhetően kijutott Ausztráliába is, ahol 1971-ben elkészítették a Devil’s Masquerade című nagylemezt. Az ördög álarcosbálja címmel egy évvel később itthon is megjelent a lemez, azonban csak kis példányszámban. Ebben az időszakban csatlakozott az együtteshez Tátrai Tibor, mivel az ausztrálok egy gitárossal együtt várták vissza a Syriust. Az út azonban meghiúsult, ami oda vezetett, hogy több zenekari tag is távozott az együttesből, sőt az országból is. A Syrius új felállásokban játszott tovább, de régi sikereit nem tudta újra elérni.

1976-ban Veszelinov átigazolt az Apostol együttesbe, amely 1981-től a Rock Színház zenekaraként működött. Ekkor kezdődött el kapcsolata a színház világával, amit később kisebb színészi szerepek is követtek. A Madách Színházban főleg Hofi Géza partnereként játszott, fellépett az Élelem bérében és a Hoféliában, de szerepelt többek között Molnár Ferenc és Neil Simon darabokban, valamint az Operaház fantomjában is.

A Syrius 2001-ben még utoljára összeállt egy paksi és egy margitszigeti koncertre, a fellépésekre többek között az együttes egyik legendás alakja, Orszáczky Jackie is hazajött. Veszelinov 2007-ben, Orszáczky pedig egy évvel később hunyt el.

A Karinthy Frigyes út 10. alatti historizáló stílusú lakóház 1906-ban készült el eredetileg három, nagy belmagasságú emelettel, amelyekre a hatvanas években építettek rá még két alacsonyabb szintet. Fő jellegzetességét a függőlegesen egybekomponált erkélyek, loggiák és zárterkélyek adják. Lágymányos sokáig az itt kiszélesedő Duna árterülete volt, csak a 19-20. század fordulóján kezdett beépülni, így ez az épület az elsők között volt a környéken. A lakók – a kerület honlapján megjelent – visszaemlékezései szerint az akkori nevén Verpeléti út másik oldalán sokáig még egy kis tavacska volt található, ahol nyáron a gyerekek boldogan pancsoltak.

Pesti Monika

Vogel Eric és a Marek József utca 4.

Vogel Eric, híres díszlet- és jelmeztervező 1907. június 22-én Vogel Imre néven, egy szobafestő-mázoló mester fiaként látta meg a napvilágot a budapesti „Csikágóban” – a Keleti Pályaudvar és környéke az 1880-as évektől az amerikai nagyvároshoz hasonló rohamos fejlődése miatt kapta ezt a becenevet. Vogel Eric a mai Marek József (akkor Elemér) utca 4. szám alatti bérházban szüleivel és húgával élt együtt. Tizenöt éves korától Fényes Adolf és Herman Lipót festőiskolájába járt, itt kezdett el rajzolni, majd 1925–27 között Bécsben képezte magát tovább. Esti tagozaton végezte az Iparművészeti Főiskolát, délelőttönként pedig Ferenczy Sándor belsőépítész műtermében dolgozott. Bécsben ismerkedett meg a színház és a filmgyártás világával, és nevét is itt változtatta meg Kálmán Imre zeneszerző javaslatára. 1927-ben visszalátogatott Magyarországra, ahol a pesti éjszaka végül maradásra csábította. Tehetségét és csodálatra méltó kreativitását főként az operett és a revü világában kamatoztatta, de álmodott fellépőruhákat a cirkuszi előadók és jégtáncosok számára is.

Vogel Eric idősebb korában sem tette le a ceruzát. Pagony utca 16. szám alatti lakásában még 85 évesen is nagy lelkesedéssel és kifogyhatatlan leleményességgel – és egy kisebb állatsereglettel körbevéve – alkotott. A derűs kedvű tervezőművész magát az „élet illusztrátorának” vallotta: színes, mozgalmas munkáit áthatja a humor és az erotika. 1996-ban még a Rátonyi Róbert által rendezett Csárdáskirálynő című operett előadására készült a Szolnoki Szigligeti Színházban, a bemutatót azonban már nem láthatta. 89 évesen hunyt el.

Bár az élet korán távol sodorta a családi otthontól, Vogel Eric számára mindig is kedves maradt a Marek József utca 4. szám alatti lakóház, amely – A mi Erzsébetvárosunk blog szerint – 1898-ban épült Schütz Rezső és Tőry Emil műépítészek tervei alapján. A Kardos Adolf megrendelésére készült háromemeletes, egyudvaros bérházat az új tulajdonos, Szilágyi Lajos kérésére 1914–15 között jelentősen átépítették. A ház falán a művész 90. születésnapja alkalmából elhelyezett márvány emléktáblán annak a karikatúra-portrénak a másolata látható, amelyet Koós János énekes és színművész ajándékozott egykor az elismert díszlet- és jelmeztervezőnek. Vogel Ericet 2007-ben Erzsébetváros díszpolgárává avatták.

Tábi Emőke

Egy jazz-zongorista fogorvos a Kis-Sváb-hegyen

Vukán György zongoraművész, zeneszerző, aki azonban nemcsak a fekete-fehér billentyűk között ismerte ki magát, hanem a fogászati kezelések világában is, a hatvanas évek végétől a Határőr út 19/b alatti társasház legfelső szintjének utcára néző lakásában élt.

1941-ben Budapesten született, de nyolcéves koráig Kőszegen nevelkedett, ahol édesapja sebész főorvosként és kórházigazgatóként dolgozott. A Rákóczi u. 6. alatti ház ma Vukán-jazzudvar néven a város fontos zenei helyszínei közé tartozik. 1949-ben a „klerikális reakciósnak” minősített családnak el kellett hagynia Kőszeget, ekkor édesanyja szülővárosába, Szombathelyre költöztek, Vukán itt végezte el a gimnáziumot. Mint rendkívüli zenei tehetséget már 14 évesen felvették a Zeneakadémiára, azonban rossz káderlapja miatt kollégiumot nem kapott, hétvégenként járt fel Wehner Tibor zongoraművész óráira.

1964-ben Budapesten fogorvosi diplomát szerzett, majd a Honvéd Kórházban kezdett el dolgozni. 1971-től a Központi Stomatológiai Intézet osztályvezető főorvosa volt. Zenei pályafutása mellett folyamatosan fogorvosként is praktizált. Világszabadalomként egy fogászati mérőműszer kifejlesztése is a nevéhez fűződik, amely a fém alapanyagú tömésekből és fogpótlásokból kioldódó anyagokat és ezek esetleges patologikus hatását mutatja ki.

Vukán György elsősorban jazz-zongoristaként és zeneszerzőként vált ismertté. Európában, az Egyesült Államokban és Japánban rengeteg koncertet adott, amelyeken a jazz és a hozzá közelálló műfajok nemzetközi nagyságaival játszott együtt. Számtalan díjat nyert el, többek között a Montreux-i Jazz Fesztivál Sajtó-díját 1968-ban, a Balázs Béla-díjat 1978-ban, az év legjobb jazz-előadóművészeként és zeneszerzőjeként az EMeRTon-díjat 1993-ban és a Kossuth-díjat 2012-ben. Több mint 140 filmhez írt zenét, a legismertebbek: A tanú, Az ötödik pecsét, Te rongyos élet, Hanussen, vagy a sorozatok közül a Linda, ezenkívül komponált balettzenét, operát, misét, szimfonikus, verseny- és kamaraműveket. Híres volt gyors munkatempójáról, a megrendelt filmzenék „tegnapra” elkészültek, részben annak is köszönhetően, hogy a fiókjában mindig sok zenei ötlet lapult. 1990-ben alakította meg Berkes Balázzsal és Balázs Elemérrel a Creative Art Jazz Trio-t, amely a következő évtizedek meghatározó formációja lett, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral 1996-ban játszott közös hangversenyük Hollandiában elnyerte az "Év Koncertje" címet. 1999-ben Horgas Eszterrel együtt a Class Jazz Band-et a cross-over népszerűsítésére hozták létre. Hetvenen felül is évente több mint száz koncertet adott. 2013 augusztusában Agárdon, a nyaralójában hunyt el.

1969-től élete végéig a XII. kerületben, a Határőr út 19/b alatti társasházban lakott. Ahogy a Heti Válasznak 2012-ben adott interjúban elmesélte, a hatvanas évek lakáshiányos helyzetében óriási szerencsének érezte, hogy az akkor frissen elkészült házban lakáshoz tudott jutni, bár a dolog nem volt egyszerű, sok „kanyar és küszködés” volt benne, a családi barátoktól kapott és az OTP-kölcsönt pedig hosszú éveken át törlesztette. A négyszintes lakóház a korszakra jellemző későmodern stílusban épült fel, a 19/a alatti szomszédjához képest némileg kevésbé igényes hangvétellel. A régi családi bútorokkal berendezett lakásban állt ugyan egy pianínó, amit Vukán A tanú című film zenéjének tiszteletdíjából vett, a lakók azonban sosem hallották gyakorolni. Mozgalmas élete során nem sok időt töltött otthon, másrészt úgy gondolta, hogy „aki nyolc órát gyakorol naponta, inkább hagyja abba a zongorázást. A zenét kár forszírozni, annak természetesen, magától kell jönnie, az ember szívéből."

Pesti Monika

Építészek találkozása a Mészöly utcában

„A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik, kérem” – oktatta Weichinger Károly a hallgatóit. Weichinger kezdő éveiben az Országos Iparművészeti Iskolán és a Műegyetemen tanított, majd 1945-ben az utóbbi intézmény Városépítési, 1946-69 között pedig a Középülettervezési Tanszékének volt a vezetője, ahol építészgenerációk sorát nevelte ki. Legjelentősebb épületei: a pálos kolostor a Gellért-hegy lábánál, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium, a pécsi pálos templom és az 1938-39-es New York-i világkiállítás magyar pavilonja. 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

A Gellért-hegy aljában a Mészöly u. 5. szám alatti lakóházat, ahol Weichinger élt, Medgyaszay István tervezte 1933–34-ben. Az 1877-ben született Medgyaszay a bécsi Képzőművészeti Akadémia építészeti mesteriskoláján Otto Wagner tanítványa volt, majd egész pályafutása során az akkor újdonságnak számító vasbetonépítés segítségével igyekezett egy jellegzetesen magyar építészeti stílust kialakítani. Tervezett a gödöllői művészkolónia számára, dolgozott Párizsban Hennebique irodájában, felépítette Veszprémben az első magyar vasbeton színházat, bejárta Egyiptomot és Indiát, előadásokat tartott Bécsben, Rómában és Bombayben.

Pesti Monika

Egy Corbusier-tanítvány Lágymányoson

A Bercsényi utca 14. alatti lakóház Weltzl János építész tervei alapján 1941–1942-ben épült fel Weltzl Károly és felesége, Gerber Erzsébet számára, ahogy azt a Budapest Főváros Levéltára Lakás –Történet című internetes portálján olvashatjuk. Az épületet a Tér és Forma 1943/8 számában egy cikk is bemutatta, amelyet Fischer József írt, ebből sok további részletet tudhatunk meg a lakóházról. Weltz a legfelső szinten a saját részére alakított ki egy kétszintes műteremlakást, amiből arra következtethetünk – bár erről nincs közelebbi információnk –, hogy a megbízók a szülei vagy közeli rokonai lehettek. A kor legmodernebb törekvéseit tükröző lakást azonban nem sokáig élvezhette: 1944-ben Budapest ostroma során – több forrás szerint egy bombatámadásban – életét vesztette.

A Radó Sándor cégének kivitelezésében elkészült bérház a kor lakóházépítésén belül nagyon magas nívót képviselt. A Tér és Formában megjelent cikk utca felőli fotóján jól látszik, hogy ekkor ez volt az utolsó épület a Bercsényi utca páros oldalán. A sóskúti mészkővel burkolt utcai szárnyban Weltzl szintenként három darab kétszoba-hallos lakást alakított ki, az udvari szárnyban pedig egy további hasonló lakást, nagy figyelmet fordítva arra, hogy ne legyenek zavaró átlátások. A hatodik emelet alaprajza eltér az alatta lévőktől, itt helyezkedett el a műteremlakás alsó szintje, ahonnan egy íves vonalvezetésű, rendkívül modern hangvételű lépcsőn lehetett feljutni a műterem galériájára. Az építész stúdió ezen kívül a lépcsőházból is megközelíthető volt. A lakóház másik különlegességét az erkélyekkel egybeépített, háromszög alakú virágtartó lemezek adják, amelyek napjainkban sajnos nincsenek igazán kihasználva, pedig a ma divatos zöldhomlokzatok előfutárának tekinthetők. A ház bejárata, előcsarnoka és lépcsőháza szintén figyelemreméltó, az építése idején igen korszerű hangvételt ütött meg.

Weltzl János 1914-ben született Budapesten, 1936-ban szerzett építész diplomát, ezután Le Corbusier műtermében dolgozott. Hazatérve több tervpályázaton is sikeresen vett részt, így például az új, ferihegyi repülőtér forgalmi épületének megtervezésére 1939-ben kiírt pályázaton Schall Józseffel közös terve megvételt nyert. 1940–42 között épült fel a tervei alapján a pesterzsébeti nyugdíjintézet kislakásos telepe. 1943-tól a Tér és Forma szerkesztőségének tagja volt, Major Máté, Kismarty-Lechner Jenő és Granasztói Rihmer Pál mellett. A szerkesztőség Fischer Józseffel együtt 1944 végén összeállított egy memorandumot „Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon” címmel, az újjáépítés számára útmutatónak szánt írás megjelenését Weltzl János azonban már nem érhette meg.

Az építtető Weltzl Károly gépészmérnök 1879-ben született Budapesten, és ugyanitt is hunyt el, de a halála pontos dátumát nem ismerjük. Pályája elején a Ganz-gyár különböző részlegeiben dolgozott, majd 1920-ban önálló mérnöki irodát nyitott. A második világháború után a Műegyetem tudományos osztályvezetőjeként tevékenykedett. Sokrétű szakmai munkáján belül egyik kiemelkedő teljesítménye volt az első korszerű vasúti motorok, például a HÉV egyenáramú motorainak megalkotása. A szakírói tevékenysége is jelentős, mintegy 300 cikk és tanulmány kötődik a nevéhez.

Pesti Monika

Bóbita, bóbita… Weöres Sándor és Károlyi Amy

105 éve, 1913. június 22-én született Weöres Sándor, a gyermeklelkű költő, a formák és rímek mestere. 1947-ben vette feleségül Károlyi Amy műfordító-költőnőt, akivel a II. kerületben élték le közös életüket. Előbb a Törökvészi út 3/c-ben laktak csaknem 30 évig, majd a hetvenes évek elején a néhány utcával feljebb, a Muraközi utca 10/A-ban vettek meg egy telket, s az itt épült ház a költő utolsó otthona volt. Noha nem érdekelte őket a politika, házasságkötésük után nem sokkal a regnáló hatalom elvette publikálási jogukat, sem Sándor, sem Amy nem szólalhatott meg saját jogon, csak műfordítással foglalkozhattak. A hallgatást 1955-ben Weöres Bóbita című kötete törte meg, benne a mindenki által ismert A tündér című verssel: „Bóbita, Bóbita táncol/körben az angyalok ülnek/ békahadak fuvoláznak/ sáskahadak hegedülnek…”

Weöres Sándor a rózsadombi lakás konyhájából nyíló kis cselédszobában alkotott. Elég volt neki egy apró szoba, kis asztallal, ahol írni tudott, ággyal, ahová ledőlhetett és néhány székkel, ahol látogatóit fogadhatta. Amy volt az, aki a háztartást vezette, az ügyeket intézte, mert Sanyika a költészeten kívül kevés dologban mélyedt el szívesen. Egyesek szerint Amy rátelepedett Weöresre, mások szerint a pusztulástól mentette meg azzal, hogy otthont, kereteket teremtett a magát szétaprózni és feloldani vágyó költő számára.

Csernus Mariann érdemes művészünk így ír erről: „Ismertem a »polgári jólét« otthonait, a törökvészit, a könyv-hátán-könyv lakást, Amy lánykori kibombázott otthonának relikviáival, egynéhány gyönyörű bútorral, ami nem hinném, hogy feltűnt volna Sándornak. Mindegy volt, hogy miben él, csak egy cellányi hely kellett neki, egy sima asztal, hogy dolgozhasson, és mindegy volt, hogy mit eszik, mindegy volt, mit vesz fel. A zoknit, alsót, inget ki kellett neki készíteni, a hajat megfésülni, amolyan polgári módon.”

A Rózsadomb a II. kerület keleti részén, hegyvidéki területen fekszik. A szomszédos városrészek: Országút, Rézmál, Vérhalom, Szemlőhegy és Felhévíz; határai a Bimbó út, Alsó Törökvész út, Vérhalom utca, Veronika utca és a Zivatar utca. Bár a Rózsadomb elnevezés hivatalosan csak erre a viszonylag kis városrészre utal, tágabb értelemben véve így nevezik a II. kerület egyes hegyes-dombos terepen elhelyezkedő, előkelő luxusövezeteit is, mint Csatárka, Látó-hegy (Gugger-hegy), Pálvölgy, Zöldmál, Szemlőhegy, Törökvész, Vérhalom, Rézmál. A Károlyi-Weöres házaspár Törökvész úti és Muraközi utcai otthona is a kerület Vérhalom nevű részén található. A Törökvész úti otthon falán 2009. június 22-én, a költő halálának 20. évfordulóján helyezett el emléktáblát a kerületi önkormányzat.

Juhász Réka

Zala György

Zala György egykori műterme a Városligetnél

A millennium egyik legfoglalkoztatottabb hazai szobrászművészének, Zala Györgynek a villája – melyben grandiózus méretű szobrászműhelyt is kialakíttatott – 1899-ben készült el az Ajtósi Dürer sor és a Stefánia út találkozásánál.

A Zala élettörténetét részletesen bemutató Valóság lap 2005/3. számából tudjuk, hogy eredetileg Mayer családnéven 1858. április 16-án látta meg a napvilágot a ma Szlovéniához tartozó Lendván. A fiatalon megárvult fiút Pápán és Városlődön élő rokonok vették gyámság alá, utóbbi településen a nagybátyja kőedénygyárában már bontogatta művészi szárnyait. Tehetségét és műveltségét elsőként a mai Eötvös József Gimnázium elődjében, a belvárosi reáliskolában, majd az érettségi megszerzése után a Műegyetemen és a Mintarajztanodában csiszolta, ekkor azonban még festői ambíciókkal. Mindössze 21 éves volt, amikor egyik szobrának köszönhetően felvételt nyert a Bécsi Akadémiára, majd külföldön, Bécsben és Münchenben töltött évek következtek életében. Zala keze munkáját olyan művek őrzik ma is, mint a Hősök terén található Mátyás király és Gábor arkangyal szobor, vagy a Döbrentei térre áthelyezett, Erzsébet királynét ábrázoló alkotás.

1884-ben visszaköltözött Magyarországra, a megfelelő műterem hiánya azonban folyamatos problémát jelentett számára, megoldásként végül a Városliget szomszédságában építtette fel saját villáját. Bár az eredeti terveket Lechner Ödön készítette, végül Bálint Zoltán és Jámbor Lajos építészek minimális átalakítását követően valósult meg. A szecessziós épületben kialakított 400 négyzetméteres, 15 méter belmagasságú műteremben bőven volt hely az alkotásra. „Zala műterme a Stefánia- és István-út sarkán áll és nemcsak Magyarországnak, de az egész kontinensnek leghatalmasabb, legszebb műterme. Az atelier pompás művészi díszítésű homlokzata és az épületet övező kert dús zöld bokrai és a pompázó rózsák közül elő-elő tünedező antik szobrok nyomban elárulják, hogy a háznak valamelyik művészfejedelem az ura. Ebbeli hitünk mindjobban beigazolódik, a hogy a kapun belépünk. A bejáróban a medici-i Venus kecses szobra bilincseli le mindjárt figyelmünket, s az atelier hallja meg épen telistele művészettel. A falakon régi mesterek remekműveinek ugyancsak remek másolatai, egyik sarokban a nürnbergi Madonnának fából faragott szobra, a másikban üvegszekrényben antik muzeális szobrocskák, a mi mind azt bizonyítja, hogy Zala György az igazi klasszikus művészetnek a kedvelője, híve. Ugyanilyen klasszikus művészi holmikkal berendezett a Stefánia-útra néző fogadó-szalon is, a könyvtárban pedig száz meg száz a klasszikus szobrászatot tárgyaló munka” – írta Lesskó János a Vasárnapi Ujsag 1912-ben megjelent számában. Sajnos a műteremről csak néhány fotó és leírás tanúskodik, ugyanis az épület ezen részét 1941-ben elbontották. Egykori műhelyének és otthonának emlékét Kamplf József művész táblája őrzi a villa homlokzatán.

Fenyővári Bernadett

Zielinski Szilárd

A vasbeton-építészet úttörője Lágymányoson

Zielinski Szilárd (1860-1924) építőmérnök, műegyetemi tanár a magyarországi vasbeton-építészet úttörője és megteremtője volt. 1910 és 1924 között Lágymányoson, a Budafoki út 3. szám alatti bérházban élt feleségével, Dabasi Halász Irmával. Az 1902 és 1903 között épült – eredetileg háromemeletes – házat Hauszmann Alajos tervezte lányának, Gizellának és vejének, Hültl Dezső építésznek.

A lengyel származású Zielinski a Műegyetemen szerzett diplomát, a vashidak tervezésében és építésében a párizsi Eiffel tervező irodában, a városi vízellátás és csatornázás tervezésében Amszterdamban, a kőhidak építésében pedig Franciaországban szerzett tapasztalatokat. 1889-ben saját irodát nyitott, ezzel párhuzamosan oktatói, kutatói tevékenységet is folytatott a Műegyetemen. A magyar mérnökök közül elsőnek avatták mérnökdoktorrá, emellett nevéhez fűződik a Mérnöki Kamara megalakulása is.

François Hennebique francia mérnök vasbetonépítésre vonatkozó szabadalma alapján az országban elsőként szorgalmazta a technológia alkalmazását: vasbeton szerkezetű víztornyokat, közel kétszáz hidat, illetve épületeket is tervezett és épített. Többek között a kőbányai és a margitszigeti víztornyok, a Ganz Vagon- és Gépgyár szerelőcsarnokának és a Lánchíd újjáépítésének terveit is ő készítette. A Zeneakadémia, a városligeti híd és a szegedi víztorony építése mellett több munkában működött együtt Korb Flórissal és Giergl Kálmánnal.

Jancsó Ágnes

 

Zsirai Miklós

Rózsa és bimbó, Zsirai Miklós és a Bimbó út 10/B

„Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak lelkével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát” – mondta Zsirai Miklós 1944-ben, amikor a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökéül választották. Az egykor a II. kerületi Bimbó út 10/B szám alatt élő Kossuth-díjas nyelvész, egyetemi tanár, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, már a II. világháború előtt úgy gondolta, hogy a nyelvészet nemcsak a nyelvi, hanem néprajzi, őstörténeti, vallástörténeti kérdések összessége is.

Zsirai Miklós 1892. október 10-én, Mihályiban, jómódú gazdálkodó szülők első gyermekeként látta meg a napvilágot. Elemi iskolai tanulmányait Mihályiban kezdte, majd 1904 szeptemberében Sopronba, az evangélikus líceumba került. Sikeres érettségi vizsga után 1912-ben a Báró Eötvös József Collegium hallgatója lett, magyar-latin-görög szakon. 1914-ben finn nyelvtudásának tökéletesítése céljából saját költségén Finnországba utazott, azonban az első világháború kitörése miatt haza kellett térnie. Sopronban vonult be katonának, kiképzése után az orosz frontra került. 1915-ben hadifogságba esett, ahol – a tábor őreinek köszönhetően – megismerkedett a zürjén (komi) nyelvvel és oroszul is megtanult. Hazatérése után folytatta a tanulmányait, figyelmét ekkor a finnugrisztikára és a szlavisztikára összpontosította. Az egyetemet 1921-ben fejezte be és még ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári irodájának vezetője lett. 1924-ben kinevezték az Eötvös Collegium tanárává, majd 1929-ben a budapesti tudományegyetem Finnugor Összehasonlító Nyelvészeti Tanszékének professzora lett. Három évvel később az MTA levelező tagjává, 1945-ben pedig rendes taggá választották. Az 1950-es évek elején Nyelv és rádió című műsorában a magyar nyelvről tartott rendszeres előadásokat a rádióban.

Éltető eleme a könyv volt, a Nógrádi úti családi házában és a Bimbó úti lakásban is valóságos könyvtárat hozott létre, amely azonban Budapest ostroma során jelentős károkat szenvedett. „A könyvtárszoba átmenetileg istállói szerepkört kapott, a könyvek egy részét ágyúk talpazata alá tették a katonák, hogy a talaj egyenetlenségeit megszüntessék. Tűz is pusztított a könyvek között, ezért írta szomorúan: „pompás szakkönyvtáram is megtizedelődött, értéktelenné rongyolódott”. Halála után a Zsirai-könyvtár az Országos Széchényi Könyvtárba került” – olvasható A múlt magyar tudósai sorozat Zsirairól szóló kötetében. 1944-től romlott az egészségi állapota, orvosai pihenést javasoltak neki. Utolsó éveiben súlyos harcot vívott a betegséggel, mely 1955. szeptember 9-én legyőzte őt és Budapesten meghalt.

Zsirai Miklós emlékét egykori lakhelyén, a Bimbó út 10. szám alatti ház falán tábla őrzi 1981 óta. A Bimbó út a II. kerület Országút városrészében a Mechwart ligettől indul, majd a Rézmál és a Rózsadomb között kanyarogva éri el a Törökvész hegyi útját, a Kapy utcát. A házszámok itt már kétszáz fölé is felkúsznak. Egy 1882-es címleltár szerint akkoriban még mindössze egy házszám szerepelt a Bimbó úton, míg egy 1886-os statisztika már arról számolt be, hogy az utca lakossága háromról kilencre emelkedett. Az utca a XIX–XX. század fordulóján került a várostervezők érdeklődésének a középpontjába. A rózsadombi részen található 10-es szám alatti A és B lakóépület Grünwald Sándor furnírkereskedő számára készült 1933-ban, Kocsis Tamás és Sós Aladár tervei szerint, modern stílusban. A ház kivitelezője Neuchschloss Ödön és Marcell volt – olvasható Ferkai András Buda építészete a két világháború közt című munkájában. „Enyhén lejtő terepen szabadon álló, két emeletes lapostetős kettős bérvilla, két külön bejáratta és két külön lépcsőházzal. A tűzfallal összeépült két rész különböző alaprajzú és tömegű: mindkettő egy-egy 3 szoba összkomfortos lakást tartalmaz szintenként. A tagolt tömegű épületet félhenger alakú zárterkélyek, loggiák és a lépcsőházi pihenőknél a nyolcszög három oldalával záródó zárterkélyek élénkítik. Az egyszerű, két-, illetve háromosztású ablakokat, sarokablakokat műkő keret szegélyezi, a kerítéskapu és a bejárati kapu rácsa kovácsoltvas. A homlokzatot a terméskő lábazat felett nemesvakolat burkolja” – írja Ferkai.

Fodor Wanda