„Nem a tárgyak, hanem a helyek autentikusak.”
A II. világháború utáni magyar későmodern korszak gondolati gazdagsága egyelőre csak az építészek, a művészettörténészek és a korszak kutatói számára evidens. Mégis, aki egy kicsit is jártas a hazai kultúrtörténetben, annak Makovecz Imre, Finta József vagy Jánossy György neve nem lehet ismeretlen. Az ő pályájuk is mind a 60-as évek Magyarországán kezdődött. Ezért is, de a téma hiánypótló volta miatt is érdekes, hogy a korszak legjelentősebb hazai alkotóinak munkáiból rendeztek kiállítást Építészet a hosszú hatvanas években címmel az osztrák fővárosban.
Építészet a hosszú hatvanas években, vagyis Ungarn - Architektur der Langen 1960er Jahre címmel nyílt kiállítás a bécsi Ringturmban a magyarországi későmodern építészet alkotóinak épületeiből.
Makovecz Imre, Finta József vagy Jánossy György neve még sokak számára ismerősen cseng. A II. világháború utáni hazai építészet többi mesterét azonban már kevesebben ismerik. Szrogh György, Gádoros Lajos, Hofer Miklós vagy Szendrői Jenő, Zalotay Elemér, Pintér Béla, Csaba László és számos más kiemelkedő építész munkája máig meglehetősen kevesek előtt ismert. A miértekre számtalan válasz lehetséges, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a kortárs épületekről, az épített környezet közelmúltbeli változásairól és átalakulásairól többet kell az érintett szereplőknek kommunikálni.
Először talán azt kell megosztani, hogy miért jó, miért érdemes a modern építészetet megismerni. Egy lehetséges magyarázat szerint azért, mert a jövő kihívásaira csak akkor lehet érdemi válaszokat adni, ha a múltról megfelelő ismerettel, a jelenben releváns értékképpel rendelkezünk. A hazai későmodern épületek esetében ez hatványozottan igaz, hiszen az egyre fenyegetőbb klímaváltozás hatásainak kivédése, vagy éppen a megfelelő, szép lakókörnyezet kialakítása érdekében elengedhetetlen a korosodó épületszerkezetekkel, romló statikai állapottal, a megváltozott funkcióból adódóan nehezebben használható belső terekkel rendelkező házak felújítása.
Az építész, belsőépítész, művészettörténész szakma tehát a kommunikáció révén érhet el szélesebb társadalmi rétegeket, és adhat megfelelő ismeretanyagot az érdeklődőknek. A tudásátadásra számtalan platform létezik. Lehet korszakokat, épületeket, alkotókat bemutató könyvet, filmet készíteni, lehet újságcikkeket, rádióműsorokat szerkeszteni, lehet kerekasztal-beszélgetéseket, előadásokat vagy éppen workshopokat szervezni. De van arra is lehetőség, hogy másfajta médiafelülethez forduljunk, és például kiállításokon mutassuk meg az egyes alkotók rajzait, épületeit, tárgyait – és főképp gondolatait.
De vajon hogyan kell a hazai későmodern építészeti hagyományokat a külföld elé tárnunk? A „Magyarország – Építészet a hosszú hatvanas években” (Ungarn – Architektur der Langen 1960er Jahre[1]) című kiállítás a modern építészet szocreál utáni kivirágzásának bemutatására vállalkozott az Adolf Loos-i hagyományokból táplálkozó műértő bécsi közönség számára, a Ringturm[2] kiállítótermében. Építészekből, projektekből nincs is hiány: Makovecz, Finta, Szrogh mellett megjelenik Dianóczky János ikonikus Tihanyi bisztrója, Schmidt Lajos tabáni társasháza, Pázmándy Margit már lebontott egykori bölcsődéje, hogy csak néhányat említsünk. A tablókon korabeli és mostani fényképeket, terveket, skicceket látunk, minimális leírással megtámogatva. A térbe építészeti makettek, korabeli tárgyak is kerültek "Nemzeti Szalon-szerűen” – viszont ezen kívül nincs más. És ez az üresség, a kontextus hiánya a kiállítás legnagyobb hibája: a tárlat kiegészítésére elkészített, kétségtelenül hiánypótló kiadvány mellett, nincs semmi tájékozódási pont, nem kapunk többletinformációt a kiállított munkákról, a hazai viszonyokról, arról, hogy miért volt kiemelkedő szellemi teljesítmény ezeket a korabeli házakat létrehozni.
Pedig lenne miről beszélni és a hogyanra is van számos jó példa. Biri Balázs az Építészet & Oktatás kötetben[3] megjelent kiváló írása az építészeti témájú kiállítások kapcsán három alapesetet vizsgál: „ábrázoló kiállításnak” nevezi a megépült házakat vagy terveket rajz, fotó, makett stb. segítségével bemutató tárlatokat. „Közvetlen kiállítás” címkével illeti a megvalósult épület direkt megismerését célzó kiállításokat, példáként említve a norvég Norsk Folkemuseum skanzenjét Oslóban. Harmadik csoportba sorolja a „koncepció vagy kísérlet” bemutatására tett törekvéseket, melynél magára az alkotás bemutatására tesznek kísérletet a kurátorok. A szerző számos külföldi példa felsorolása kapcsán megállapítja, hogy a „kiállított anyagnak a kiállításra kell készülnie, és a kiállításnak magának lehetőleg többlettartalommal kell rendelkeznie”[4]. Talán pont ez a frissesség, kontextusba helyezés hiányzik a ringturmi magyar kiállításból is: habár érthető a szándék, hogy miért pont ezt az alkotói szempontból izgalmas korszakot mutatták be, a keretek nem megfelelő tágítása révén egy „félkészen” tárgyalt anyagot sikerült megmutatni Bécsben. Még akkor is, hogyha a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményében található anyagok közül olyanok is kikerültek, melyeket eddig nem láthatott a nagyközönség.
Mivel az építészeti témájú kiállítások legtöbbször kötött rendszerben, „ábrázoló kiállításként” képzelhetőek el, elengedhetetlen a megfelelő, mély ismeretanyag biztosítása minden látogató számára. Különösképpen igaz ez, ha a magyar építészettörténet egy jelentős szeletét szeretnénk megmutatni a külföldi közönségnek, amely nem annyira mélyen ismeri a magyarországi történelem gazdasági-társadalmi viszonyait. Talán majd ősszel, a tervek szerint a Fugában is bemutatott „Építészet a hosszú hatvanas években” kiállításon több tájékozódási pontot kapnak a látogatók.
Képek forrása: http://www.airt.at/en/; Lechner Tudásközpont
Jegyzetek:
alcím idézet: György Péter: A spontán múzeumok felé
[1] http://www.airt.at/en/projects/hungary-architecture-of-the-long-1960s/
[2] A Bécsi Biztosítótársaság (Wiener Städtische Versicherungsverein) modernista irodaházát 1955-ben adták át a Ring ikonikus klasszicista épületei között. 1998 óta rendeznek építészeti témájú kiállításokat az „Architektur im Ringturm” program keretében.
[3] Kerékgyártó Béla PhD, Szabó Levente DLA (szerkesztők): Építészet & Oktatás – a BME Építőművészeti Doktori Iskola tanulmánykötete 2015/16, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Építőművészeti Doktori Iskola 2016
[4] u.o. 208.o.
