Milyen lett volna Budapest Vágó József korabeli tervei szerint?

„Valóságos perspektívagyártó-gép volt. Ellenezte Le Corbusier axonometrikus terveit és rajzait, mert szerinte ilyen látószög nem létezik, soha senki nem lát így” – írta Pierre Vago az apjáról, aki a harmincas években 45 hatalmas tablón rajzolta meg az elképzeléseit Budapest fejlesztésével kapcsolatban. Milyen lenne ma a Tabán? Hol lenne a Városháza? Hogyan nézne ki az Andrássy út torkolata, ha megvalósulnak Vágó József tervei? A tablók sajnos már nincsenek meg, de nagy részük megismerhető Vágó 1936-ban kiadott Budapest művészi újjáépítése című könyvéből.

Vágó József a harmincas évek elejétől szinte kizárólag urbanisztikai terveken dolgozott. A Népszövetség pályázata után már nem voltak anyagi nehézségei, Olaszországból hazaköltözve jó körülmények között élt a Podmaniczky, majd a Klotild, mai nevén Stollár Béla utcában. 1933-tól, amikor Vágó László meghalt, testvére tetőteraszos műteremlakásában lakott. Pontosabban kétlaki életet élt, ugyanis a Népszövetség épületeinek tervezéséhez kapcsolódó sok utazás után is gyakran tartózkodott külföldön, nagyrészt fia, Pierre Vago révén, aki Párizsban szerezte meg építész diplomáját, majd a L’Architecture d’Aujourd’hui főszerkesztőjeként dolgozott. 

Az 1918-as őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság időszaka alatt betöltött különböző pozíciói miatt hazatérése után nem lehetett a kamara tagja és így nem dolgozhatott legálisan. (A forradalmakban történt szerepvállalása a későbbi megítélésére erősen rányomta a bélyegét, bár a kommunista pártba nem volt hajlandó belépni és független gondolkodása miatt a szemléletéhez egyébként közelálló, baloldali rendszerekbe sem tudott feltétel nélkül integrálódni.)

1935-ben elvált feleségétől, Lénárt Gitta énekesnőtől, majd amikor 1939-ben feleségül vette Manheim Ilona hegedűművésznőt, véglegesen kiköltözött Franciaországba. Salies-de Béarn, egy klimatikus gyógyhely lett az otthona, ahová korábban is sokat járt a Népszövetségnek végzett munka rengeteg konfliktusának következtében kialakult egészségi problémáinak kezelésére.

1933-ban maga is részt vett a Tabán rendezésére kiírt pályázaton. Kamarai tagság hiányában nem indulhatott hivatalosan, de bízott abban, hogy a javaslatait így is figyelembe fogják venni komoly szakmai tekintélye miatt. Terve tényleg nagy sikert aratott a pályázati anyagokból 1934 januárjában rendezett kiállításon. Ennek ellenére még tovább dolgozott a tökéletesítésén, majd a következő négy évben az egész főváros rendezési tervét kidolgozta. 

Műve nemcsak száraz alaprajzi, térképes ábrázolásokból állt: 45 hatalmas perspektivikus tablót rajzolt meg elképzelései szemléltetésére, amelyeket 1936 májusában a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán be is mutatott, majd a következő évben ugyanitt húsz megújított tablót állított ki, amelyekről egy újabb katalógust is kiadott.

Pierre Vago visszaemlékezései szerint apja rendkívül gyorsan és hatalmas munkabírással rajzolt: „Egy nap alatt elkészített egy festményt. (…) Valóságos perspektívagyártó-gép volt. Ellenezte Le Corbusier axonometrikus terveit és rajzait, mert szerinte ilyen látószög nem létezik, soha senki nem lát így. Amennyire csak lehetett, realista, fényképszerű rajzokat készített, nem akarta meghamisítani a valóságot.” A tablóknak sajnos az idők folyamán nyomuk veszett, bár Pierre Vago apja halála után megbízta a párizsi magyar nagykövetséget, hogy szállíttassák haza és adják át egy múzeumnak őket, a további sorsukról nem tudunk semmit.

Vágó József 1936-ban könyv formájában is megjelentette koncepcióját Budapest művészi újjáépítése címmel. „Minden alkotás lelki folyamat s az eredmény, a mű egy lélek megnyilatkozása. Miután azonban a gondolatok, érzések abból a társadalmi környezetből táplálkoznak, melyben az egyén él, az igazi művészi alkotás mindig kora kollektív érzéseinek kifejezője” – kezdi művét, majd továbbfolytatja az itt megkezdett gondolatot, miszerint minden mű egyéni alkotás, de ugyanakkor akarva-akaratlanul része a korra jellemző nagy egésznek is. Különösen, ha városépítésről van szó, ahol szerinte nincs helye az individualizmusnak, az egyes építészeti alkotások nem törekedhetnek arra, hogy feltűnőek legyenek, hanem bele kell simulniuk a várostervezés általános koncepciójába. Kell a „céltudatos, évtizedekre előrelátó vezetés”, egy „karmester”, aki meghatározza a fő irányokat.

Ráadásul ez az időszak a motorizáció és a tömegesedés kezdeti korszaka, így Vágó szerint végképp nincs sem szükség, sem lehetőség egyes kiemelkedő épületekre, ennél fontosabb az egységes, átgondolt, a közlekedési igényeket kielégítő tervezés. „Ma nem léteznek már a feudális főurak, kik pompás palotáikkal ékesítették Itália városait. Nincsenek egymással vetélkedő céhmesterek, hogy aranyozott házaikkal egy új Brüssel új Grande Place-át övezzék. A ma gazdagjai kivonultak kertes villáikba s a várost átengedték az egyszerű polgártömegeknek. Ezen egyforma életviszonyok között élő polgárok egyforma lakásaiból adódik össze a modern bérház s ezek sokaságából a jelenkori város. Az ucca (sic!), a tér is elvesztették régi jelentőségüket. A mai ember nem andalog az uccán, egyes házak egyes kis művészi részletének szemléletébe merülve. A téren sem gyűlnek össze, mint hajdan, a nobilitások, hogy ott a napi eseményeket megtárgyalják. Összejövetelre itt vannak a klubok, kávéházak, s aki sétálni kíván, negyedóra, félóra alatt künn lehet a szabadban. Az uccákon villamoson, autóbuszon, autón rohan mindenki ügyes-bajos dolga után s nem ér rá házakat nézni.”

Ma már ezzel a Vágó-féle szemlélettel természetesen nem tudunk egyetérteni, sőt, ahol csak lehet, igyekszünk visszalopni városainkba azokat az értékeket, amelyeket már lejárt lemezeknek minősít. A modernizációnak, urbanizációnak abban a szakaszában, amelyben műve született, persze érthető az állásfoglalása, és valószínűleg maga is csodálkozna, ha látná, hogy hová jutottunk ezen elvek mentén az azóta eltelt évtizedek során.

A Tabán

„Mintegy kapuja az egész jobbparti városrésznek. Az Erzsébet-hídon át itt kapcsolódik legintenzívebben a két városrész élete” – foglalta össze Vágó a Tabán városszerkezeti jelentőségét. Ugyanilyen fontosnak tartotta a városrészt esztétikai szempontból is: „A környező Gellérthegy, Naphegy, a Várhegy az impozáns királyi palotával, valamint a Duna közelsége e kis völgykatlant Budapest különleges és semmilyen más világvárosban föl nem található természeti szépségeinek gyűjtőpontjává emelik.” Ez az egyedi fekvés volt az oka annak is, hogy a főváros már az I. világháború előtt elhatározta az eredeti földszintes, egyemeletes beépítés lebontását, ami aztán a harmincas évek elejére, közepére meg is történt, majd ideiglenesen parkosították a területet.

Vágó József tervei szerint körülbelül a Dózsa György tértől a Dunáig – a Krisztina körút és az Attila út mai kettőse helyett – az Attila körút jött volna létre, amely a pesti körutakhoz hasonlóan egy egységet alkotott volna a Margit és a Krisztina körutakkal. Az Attila körút, amelynek Vár felőli oldalára hipermodern, teraszosan lépcsőző homlokzatú épületeket álmodott meg, a Gellért-hegyhez közeli részre pedig családi ház jellegű teraszházak sorozatát, az Erzsébet híd budai hídfőjénél – a Hegyalja úttal együtt – monumentális indítást kapott volna. Ehhez Vágó egyéb kiigazításokat is tett volna: „A hídfő túlságosan nekifut a hegynek. Ezért az alsó rakpart parkírozott területének egy része a hídfő nívójára feltöltendő, hogy itt a forgalom lebonyolítására több hely legyen és különösen, hogy a Tabán területéhez közvetlenebb legyen a kapcsolat.”

Városháza

A 18. századból származó, tornyos, régi pesti városháza a Belvárosi Plébániatemplom mögötti területen állt, az egyemeletes épületet két- majd háromemeletessé Hild József építette át. Az Erzsébet híd létrehozásához kapcsolódóan sajnos ezt az épületet is lebontották, és ezzel ez a történelmi együttes, amely a környék egyik legvonzóbb része volt, eltűnt. A városházát az Invalidusok házaként épült, majd később Károly kaszárnyaként működő épületbe költöztették át, amihez aztán különböző toldalékok csatlakoztak. 

Vágó teljes joggal kritizálja a fővároshoz nem méltó helyet, és külföldi példákat is felsorolva a Duna-partra, a Margit-szigettel szembe épített volna egy új, modern városházát. Meglátása szerint nem szükséges, hogy a városháza a városközpontban álljon, hiszen a lakosság csak ritkán látogatja. A jelenlegi helye nem is alkalmas arra, hogy ott egy új, monumentális középület jöjjön létre, a műemlék épületszárnyak kivételével a többi területet kereskedelmi funkcióra hasznosította volna.

Erzsébet vagy Madách sugárút helyett Madách út – valamint az Andrássy út indulása

Az Erzsébet, majd Madách sugárút ötletét, amely még az első világháború előtt merült fel – egy új városháza építésével összefüggésben a mostani helyén – Vágó teljesen elhibázottnak találta. Az eredeti elgondolás szerint az új városházával szemben induló sugárút egészen a Városligetig vezetett volna, még az Andrássy útnál is nagyobb szélességben. Majd miután kiderült ennek a grandiózus tervnek az irrealitása, már csak a Klauzál térig kívánták elvinni, már nem annyira szélesen és nem teljesen egyenes vonalvezetéssel. A tervpályázatot 1930-ban hirdették meg, az első helyet Árkay Aladár nyerte el. A terv azonban nem valósult meg, az elképzelés elakadt a telekspekuláció útvesztőiben. Már Árkay halála után, 1934-ben éledt fel újra a projekt, ekkor Wälder Gyulát, a pályázat egyik megvételt nyert tervének szerzőjét bízták meg a Madách tér és a Károly körút csatlakozó épületeinek megtervezésével. Az építkezés sok tervmódosítás után 1937-ben indult el, több ütemben folyt és 1940-re fejeződött be.

Mivel a Kiskörúttól a Kossuth Lajos utca és a mai József Attila út közti szakaszon több utca is elmegy egészen a Városligetig, Vágó inkább ezek mérsékelt szélesítését javasolta volna. Madách sugárút helyett pedig arra nagyjából merőlegesen hozott volna létre egy szintén Madáchról elnevezett utat körülbelül a mai Rumbach Sebestyén utca vonalában, meghosszabbítva azt egészen az Andrássy útig. Ez a Madách út egyben az Andrássy út indulásának ügyetlen, artikulálatlan voltát is hivatva lett volna megoldani, ugyanis az Andrássy út felőli megnyitásával egy nagyjából szimmetrikus kompozíció jött volna létre, amelynek a tengelye a mai József Attila, akkor Gróf Tisza István utca lett volna. Ez utóbbit Vágó kiszélesítette volna, és így már az Andrássy út sarkáról át lehetett volna látni Budára, a Királyi Palotára. Ugyancsak ehhez a területhez kapcsolódóan Vágó jónak látta volna, ha a Szt. István Bazilikára nagyobb rálátás nyílik, e célból javasolta a Deák tér irányából előtte álló épülettömbök visszahúzását. 

Nyugati és Déli pályaudvar

„A Nyugati pályaudvar elvesztette régi jelentőségét. A forgalom kilenctized részét a Keleti bonyolítja le. Alig pár vonat indul a Nyugatitól s mégis e pályaudvar több mint háromszor annyi területet hasít ki a város testéből, mint a Keleti. És a város értékes, belső területéből” – fogalmazta meg a ’30-as évekbeli helyzetet Vágó. A pályaudvart kijjebb helyezte volna, a Szinyei Merse Pál utcán túlra, ezzel lehetővé téve a kapcsolatot Újlipótváros és Terézváros között, valamint az elszigetelt Lehel teret is jobb helyzetbe hozva. (Némileg hasonló ötlet volt aztán a közelmúltban a kormányzati negyed projektje.)

A Déli pályaudvart is – amelynek személypályaudvar része akkoriban még a maihoz képest elég kezdetleges volt – kicsit hátrább húzta volna, az Alagút utca végénél újonnan kialakított Római térre, ahol akkor a Déli Vasút társaság teherpályaudvara volt. Ezzel jelentős területeket lehetett volna bevonni a város életébe, és a „kettészakított városrész” két oldala között újra kiépülhettek volna a kapcsolatok. „Az építendő pályaudvar ne legyen nagy, de minden ízében legmodernebb, kényelmesebb, elegáns pályaudvar” – írta Vágó. Az új Déli pályaudvar szerinte a külföldről érkezők számára is a legszebb fogadtatást tudná biztosítani a Gellért-hegy és a Tabán látványával, majd az Alagúton át a Duna-partra érnének át, ahonnan gyönyörű kilátás fogadná őket. (A rajzokon az épületen szereplő „Utazzunk a Balatonra” felirat jól mutatja a magyar tengert népszerűsítő korabeli turisztikai propagandát.) Az Alagút utcát széles, virágos úttá bővítette volna, ami által a pesti „kővárosból átjőve az Alagút sötét nyílásán át” úgy éreznénk, egy kertvárosba értünk. 

Vágó foglalkozik még a város sok más problémájával is. Az Erzsébet híd már a régi híd idejében is problémás pesti hídfőjénél például a templomot egy körbefutó árkádos építménnyel hangolta volna össze a környezetével. A Kálvin tér annak idején éppen átalakulóban volt a korábbi alacsonyabb beépítésű képéből a nagyvárosias formájába és forgalmi helyzetébe, ami egy rendezetlen állapotot eredményezett. Vágó itt vagy egy új, modern templom építésében és a tér alakjának módosításában látta a megoldást, vagy a régi templom megtartása esetén ahhoz hozott volna létre olyan környezetet, amely a templomnak monumentális hatást biztosít. A Deák térre is egy új templomot épített volna, és még sok egyéb javaslattal állt elő a város más pontjaira vonatkozóan is.

Vágó elég jól látta előre tervei utóéletét: „Kishitűek minderre azt mondják ugyan, hogy mindez nagyon szép, de… Szép, de csak álom, megvalósíthatatlan utópia. Nincs pénz! És ez a minduntalan visszatérő refrén aztán eltemet minden gondolatot, lehűt minden lelkesedést. (…) Pedig egy nagyobb szabású városrendezési gondolat végleges keresztülvitele másutt is néha évtizedekre nyúlik. De megvan előre a terv, kiszabva a cél. (…) Nem a pénz a fontos tehát, hanem az előrelátás. Ez a messzi időre való előrelátás, a jövő fejlődési irányának megsejtése, minden szükségletnek organikus összekapcsolása az, amit városépítésnek neveznek. És ez a legszebb, leglelkesítőbb művészi föladat.”

Képek forrása: Budapest művészi újjáépítése Vágó József elgondolása szerint, Budai István kiadása, Budapest, 1936 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)

Források:
Anne Lambrichs: Vágó József
Budapest művészi újjáépítése Vágó József elgondolása szerint, Budai István kiadása, Budapest, 1936 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)