„…a város életének analízise állandó jellegű feladat”

Weiner Tibor alakja kevésbé van benne a köztudatban, de a Dunaújváros történetével foglalkozók számára jól ismert a város tervezőjének neve. A Műegyetem után a Bauhausban is tanulmányokat folytató építészről, Chile építészoktatásának újjászervezőjéről születésének 116. évfordulóján Végh Árpád, a Lechner Tudásközpont dokumentációs szakértője, építészettörténésze cikkével emlékezünk meg.

Weiner Tibor a hazai urbanisztika és intézményesült várostervezés egyik úttörője, aki lefektette a modern város tervezésének alapjait. 1906. október 29-én született Budapesten. A Magyar Királyi Műszaki Egyetem építészhallgatója volt, és már egyetemi évei alatt gyakornok lett a hazai modernizmus egyik legfontosabb műhelyében, a Ligeti és Molnár Építészirodában. Az iroda munkatársaként Weiner is részt vett a CIAM (Congres Internationaux d’Architecture Moderne/Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) második, 1929-es konferenciáján. Itt összeismerkedett a Bauhaus akkori igazgatójával, Hannes Meyerrel, akinek meghívására a modern építészet és design máig nagy hatással rendelkező iskolájában tanulhatott, s végül építész diplomát szerzett. A Bauhausról, mint iskoláról tudni kell, hogy inkább egy szellemiség, mint egy meghatározott stílus volt, a XX. század legjelentősebb design iskolája, amely korunk formatervezésére és építészetére máig nagy hatással van, és az ott lefektetett tervezési alapelvek eszménye felfedezhető a minket körülvevő tárgyakban és épített környezetben még 100 év után is.

Kalandos élete folyamán járt és dolgozott a 30-as évek Szovjetuniójában, ahol többek között részt vett az akkor épülő moszkvai metró tervezésében, majd Orszk városának tervein dolgozott. A sztálini tisztogatásokat látva előbb Párizsba, majd Pablo Neruda költő hívására Chilébe emigrált, ahol újjászervezte a chilei építészetoktatást a Bauhaus igazgatójától tanult pedagógiai program alapján, melynek lényege az analitikus funkcionalista építészet. A Santiagói Egyetemen máig nagy tisztelet övezi a személyét, a modern építészeti szemlélet megszületését és meghonosítását hozzá kötik Chilében.

1948-ban tért haza, amit csak látogatásnak szánt, azonban ez a tartózkodás véglegesnek bizonyult. Az akkor alakuló Építéstudományi Intézetben (ÉTI) kezdett el dolgozni, első munkái közé tartoztak a csillebérci egykori úttörőváros épületeinek tervei. 1949-ben az akkor frissen alakuló VÁROSTERV-hez, a későbbi Városépítési Tudományos és Tervező Intézethez (VÁTI) – a Lechner Tudásközpont jogelődjéhez – került, ahol a korszak legnagyobb vállalkozásának főépítészi feladatával bízták meg. Ez pedig nem más volt, mint a mai Dunaújváros és a hozzá kapcsolódó vaskohászati kombinát, a Dunai Vasmű felépítése. Weiner 1950-ben kezdte el egy olyan város tervezését, amely mai szóval zöldmezős beruházás volt. Egy olyan várost álmodhatott, ahol a tervezésnek a környezeti adottságokon kívül az első időkben más nem szabhatott határt. Ennek megfelelően a Bauhausban tanult modern városépítészeti szellemben kezdte meg a munkát. A fent említett szabadságnak a politika 1951-ben szabott keretet először, ugyanis a „nagy építészeti vita” után a város terveit is át kellett tervezni a szocreál (szocialista realizmus) szellemében, amely stílus 1955-ig dogmaként állt az építészek előtt. Mindezen politikai behatások ellenére, illetve az 1956-os forradalom konszolidációs idejének köszönhetően Weiner mindvégig törekedett egy emberi léptékű, élhető város megteremtésére. E szándékát talán az alábbi idézet fejezi ki legjobban:

„Vajon el lehet-e jutni oda, hogy az egyéni élet minden árnyalatát figyelembe vegye a terv? Az emberek hangulatát, a különböző embertípusok különböző temperamentumát? »Tervezett város« alkotása, a szocialista humanizmus legtágabb fogalomkörének megfelelően tulajdonképpen azt kell, hogy jelentse, hogy egy végsőkig menő analízis lehetséges, kialakítható az egyéni élet minden árnyalatát kielégítő környezet. Hiszen a »tervezett városnak« – mint új városalapító gondolatnak –, legalább olyan minőséget kell biztosítania, mint a »nőtt« városnak, ahol a történelmi idők lassú fejlődése létrehozta a differenciált hangulatok legkülönbözőbb kereteit."

A nagy terhet, amit egy ilyen sokrétű megfelelés, amit egy város tervezése jelentett, nehezen viselte, 1965-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt, félbehagyva élete fő művét, Dunaújvárost. Hogy megértsük, miért is olyan nehéz egy várost és az ott élő emberek életterét megteremteni, a korszak egy másik jelentős építészének, Farkasdy Zoltánnak egy vitasorozatban megjelent gondolatait idézném, ahol Szíj Rezső művelődés- és irodalomtörténész Dunaújvárost érintő kritikai megjegyzéseire reflektált:

„Szíj Rezső tanulmányában ugyanis egyértelműen városról beszél. Méghozzá: »az új alapítású városnál jelentkező olyan előnyökről« is említést tesz, ahol a »helyi megszokás nem akadályozta a korszerűség formai és tartalmi érvényrejutását«. Ebből a kiindulásból teszi meg összes elemző észrevételét — adott körülményeinket is persze figyelembe véve —, de mégis világ, európai színvonalon kéri számon a város létrejöttének kronologikus vonalán a »korszerűséget«, az eredményeket és a hibákat Dunaújvárosban. Jószándékú vizsgálódásainak tévútra csúszását itt érzem, mert részben a város értékelése, részben néhai Weiner Tibor, a város volt főépítésze szerepének, működésének bírálatánál, szem elől tévesztette a fentebb mondottakat. Nincsenek egyértelműen sem városalkotási sem esztétikai normatíváink, és a korszerűség fogalmának valós tartalmában sem tudunk egyértelműen megállapodni.”

Weiner Tibor élete és munkássága részletesebben megismerhető Végh Árpád 2021. november 25-én, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben megtartott előadásából, amelyre a város 70 éves fennállását ünneplő eseménysorozat keretében került sor.

Címlapkép: Dunaújváros főterének távlati képe (Forrás: Lechner Tudásközpont Dokumentációs Központja)