A fototípiától a drónfelvételig: az MTA székháza

Muzeális értékek és a legmodernebb technológiák találkozása a Lechner Tudásközpontban

A Lechner Tudásközpont szakemberei 2016 őszén drónfelvételeket készítettek az MTA Széchenyi téri épületéről, ezáltal a legkorszerűbb módszerekkel, háromdimenziós pontfelhőként rögzítették jelenlegi állapotát, de a Tudásközpont könyv- és tervtára segítségével a székház fordulatos történelmét is jól követhetjük.

A Magyar Tudományos Akadémia története azzal a jól ismert jelenettel kezdődött, amikor 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlésen Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a magyar tudós társaság létrehozására. Tette ezt válaszul az alsótábla tagja, Felső-büki Nagy Pál szemrehányó felszólalására, amelyben a főrendeket az a vád érte, hogy nem viselik eléggé a szívükön a magyar kultúra ügyét.

De más oka is volt nagylelkű felajánlásának. Cherchez la femme. Szerelmének, Crescence-nak (akkor még Zichy grófnénak) is imponálni akart. Ahogy a naplójában írta: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. (…) Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

Divald Károly fotója a Magyar Tudományos Akadémia épületéről 1883-ból

Széchenyi példáját követve többen is hasonló felajánlásokat tettek, öt nap múlva az Akadémia céljára tett alapítványokat átnyújtották József nádornak, akit egyben fővédnöknek is felkértek. Az országgyűlés által választott küldöttség 1826. március 15-re elkészítette az Akadémia alapszabály-tervezetét. Ugyanaznap az országgyűlés hivatalosan is elfogadta a Magyar Tudós Társaság létrehozására irányuló felajánlásokat, majd pár nappal később döntött az Akadémia irányító testületének létrehozásáról és a szervezeti felépítéséről.

Az alapszabály végleges szövegét az 1831. márciusi uralkodói jóváhagyás után hirdették ki. Eszerint a Tudós Társaságnak „egyedül csak az van téve céljává, hogy munkálkodása által hazánkban a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek; ’s viszont ezek által a nyelv maga csinodulást, fennséget és bővűlést nyerjen.”

Az első években a munka Pozsonyban folyt, a főrendiház termében, majd a császári jóváhagyás után Pesten, az „elölülő” vagyis az elnök, Teleki József Szervita téri palotájában. 1831 őszén a mai Széchenyi téren vették bérbe az egyik épület (a Deron-, majd Nákó-ház) néhány helyiségét. Itt volt a Tudós Társaság ülésterme és itt dolgozott Széchenyi István is, mint pénztárnok, a titkári hivatalban pedig Toldy Ferenc.

A Hild József által tervezett klasszicista palota impozáns lépcsőházáról maga Toldy is megemlékezett: „lebegő hágcsói, mellyeknél pompásabbat látni sok helyt, de mesterségesebbet és merészebbet talán sehol sem (..) kerek hágcsó, melly világítását üveg tetején át nyeri, csak egyik végén van a falba eresztve, márvány testével szabadon leng (…). A néző nem győzi csodálni a művész bátorságát s bizodalmát, mellyel ily súlyú szikladarabokat látszató legnagyobb könnyűséggel felfüggesztett…”

Teleki József könyvtára – amelyet még 1826-ban ajánlott fel a Magyar Tudós Társaság számára – nem fért be az itt bérelt helyiségekbe. A Teleki-könyvtár és az egyéb vásárlásokból, ajándékozásokból összegyűlt kézirat- és könyvállomány csak az újabb, 1836-os költözés után, 1844-ben került az Akadémia akkori székhelyére, a Trattner-Károlyi házba (ma Petőfi S. u. 3.). A könyvtár decemberi ünnepélyes megnyitására írta Vörösmarty Mihály a Gondolatok a könyvtárban című versét.

1860-ban nyílt meg a lehetőség az Akadémia számára, hogy saját székházat építsen. Dessewffy Emil elnök Pest város tanácsához fordult, hogy a székház számára telket jelöljön ki. Az ekkor kiválasztott telek helyett csereügylet révén sikerült a vele szomszédos, az MTA épületének végül is helyet adó telket megszerezni, amely a város legjobb adottságú helyének számított. A telek megvásárlása adományok és gyűjtés révén vált lehetővé.

Felállítottak egy építési bizottságot, amely a programért és a pályázatért volt felelős. A bizottság Henszlmann Imrét, az Akadémia egyetlen, építészeti kérdésekben járatos tudósát kérte fel a pályázat előkészítésére és a bizottság szakmai támogatására. Ennek megfelelően Henszlmann elkészítette az építészeti programot, amelyben az építendő palota stílusáról is határozottan állást foglalt, véleménye szerint a feladathoz a középkori, csúcsíves stílus lett volna a legmegfelelőbb. Az építési bizottság a tervezésre három építészt kért fel: Ybl Miklóst, Heinrich Ferstelt és Henszlmannt. Meghívás nélkül ugyan, de Szkalnitzky Antal is készített egy tervet, aki nemrég tért haza a berlini Építészeti Akadémiáról.

Henszlmann szóban megállapodott a másik két meghívott pályázóval, hogy mindhárman neogótikus stílusú pályaművet készítsenek, megállapodásukat a bizottság alelnöke, Eötvös József azonban határozottan elítélte. Végül is Henszlmann (Gerster Károllyal és Frey Lajossal társulva) és Ferstel gótizáló, Ybl pedig neoreneszánsz tervet adott be, de ezt az utolsó pillanatban vissza is vonta. Szkalnitzky terve neoreneszánsz-neohellén stílusban készült. A pályázat kapcsán komoly vita tört ki, először fordult elő Magyarországon, hogy egy építészeti kérdés a szélesebb közönség élénk érdeklődését is kiváltotta. A gótikus stílust sokan egyházi és német stílusnak találták. Felmerült a nemzeti építészeti stílus kérdése is.

A bizottság egyik pályaművet sem találta megvalósításra alkalmasnak és újabb pályázatot írt ki, amelyre két másik építészt is meghívtak: a müncheni Leo von Klenzét és a berlini Friedrich August Stülert. Az új pályázati kiírásnál nagyobb szabadságot adtak a tervezőknek, nem kérték a Henszlmann-féle program betartását. Mindkét pályázat terveit kiállították a Nemzeti Múzeumban 1861 júniusában, aminek nyomán heves szakmai vita bontakozott ki, a hírlapok hasábjain is. Az elhangzott vélemények nem befolyásolták az Akadémia elnökségének a neoreneszánszot preferáló ízlését, így a pályázatot Stüler terve nyerte meg.

Az építkezés előkészítését 1862-ben kezdték meg, ugyanennek az évnek a folyamán az alapozás is elkészült. A kivitelezés vezetője Stüler helyetteseként és képviselőjeként Szkalnitzky volt, aki mellé szakértőnek és építési ellenőrnek Ybl Miklóst választotta meg az Akadémia Építő Bizottsága. A téglaépítésű, fagerendás felvonulási épület egyik termében Ybl, a másikban Szklanitzky, a harmadikban a rajzolók dolgoztak. A következő építészgeneráció több képviselője ezen az építkezésen alapozta meg szakmai tudását, így Unger Emil és Pucher József friss diplomásként, Hauszmann Alajos és Pártos Gyula pedig kőműves- és rajzoló inasként.

A bokrétaünnepet 1863 augusztusában tartották. A beköltözés 1865 márciusában kezdődött meg, az ünnepélyes megnyitóra december 11-én került sor.

A Tudományos Akadémia székházáról egy korai fotót Divald Károly Budapest épületeiről szóló, 1883-ban kiadott fotóalbumából ismerünk, amelynek egy példánya dr. Kotsis Iván hagyatékának részeként került a Lechner Tudásközpont szakkönyvtárába. Divald 1830-ban Selmecbányán született, majd a besztercebányai gimnáziumban érettségizett. Az 1848-49-es szabadságharcban mint honvéd harcolt. A fegyverletétel után Bécsben gyógyszerészetet tanult, majd Bártfán gyógyszertárat nyitott. Később – az akkoriban szintén komoly vegyészeti ismereteket feltételező – fényképészettel kezdett el foglalkozni, 1863-ban Eperjesen alapított műtermet, amelynek Bártfafürdőn és Tátrafüreden is voltak filiáléi.

Táj- és városképei újszerűségük miatt nagy feltűnést keltettek, ugyanis az ekkor használatos kollódiumos nedves eljárással a fényképészek még nemigen vállalkoztak szabadtéri fotózásra. A „Képek a Magas-Tátrából” című fényképei – amelyeket albumban és laponként is, majd a 90-es évektől képeslapként is meg lehetett vásárolni – igen keresettek voltak. Mindehhez először meg kellett oldania a sokszorosítás problémáját. Az ehhez szükséges technológiát, a fototípiát (fénynyomat) 1877-ben Münchenben sajátította el.

A fénynyomatos technikát 1868-ban Joseph Albert bajor udvari fényképész tette gyakorlati használatra alkalmassá. Ahogy egy a témával foglalkozó szakportálon olvashatjuk „a bikromátos zselatint egy 6-10 mm vastag, finoman homokfúvott vagy maratott üveglapra vitte fel, amit előzőleg könnyű pilseni sörrel, vízüveggel, más esetben tojásfehérjével alapozott. A lemezt 40-60°C-on szárította, minek következtében a zselatinréteg összeugrott, megráncosodott (Runzelkorn-effektus). Ez a finom textúra működött raszterként, ennek segítségével lehetett tónusokat nyomni. Kontaktmásolással napfényen exponálta, a felesleges bikromátot vízben kimosta. A fény nem érte részeken a zselatin beszívta a vizet, tehát taszította a zsíros nyomdafestéket, a fény érte, cserzett részeken a zselatin nem vett fel vizet, így megtapadt rajta a festék. A papír az árnyékos részeken vastagabb, a világosabb részeken vékonyabb rétegben vette fel róla a festéket.”

Egy évvel később Divald már saját nyomdájában készítette a nyomatokat, munkásságáért 1879-ben aranyéremmel tüntették ki. Sikeresen működő fényképészeti műtermei mellett az eperjesi Grafikai Sokszorosító Műintézete az ország egyik legismertebb fénynyomdája és kiadóvállalata volt. Az épületfotózáson belül igen jelentős az a munka, amit a felvidéki műemlékek megörökítése terén végzett.

Az 1870-es évek végén Budapesten is megnyitotta műtermét, a fővárosról készült fényképei forrásértékűnek számítanak. 1890-ben átadta fiainak az üzlethálózatát, tíz gyermeke közül Lajos, Károly és Adolf vitte tovább a fényképészetet, Kornél pedig művészettörténészként szerzett magának hírnevet.

Bár az MTA épülete többször is átesett felújításon, eközben külső és belső vonásai lényegében nem változtak (csupán Emil Wolff tudósokat ábrázoló szobrai közé került oda Raffaello helyére Lomonoszov). Ennek ellenére ma lényeges eltéréseket láthatunk az 1883-as fotóhoz képest.

Drónfelvétel az MTA épületéről és annak környékéről

Az egyik ilyen, az 1980-as évek közepén megkezdett, kicsivel több, mint 10 évig tartó felújítás dokumentációja megtalálható a Lechner Tudásközpont tervtárában. A 45 doboznyi anyag, ami a 2012-ben állományba vett KÖZÉV hagyatékból származik, a statikai és gépészeti kiviteli tervek mellett a nyílászárók felméréseit, valamint a büfé, a Keleti Gyűjteménynek helyet adó teremsor, illetve néhány iroda bútorzatának rajzait és az építési naplókat tartalmazza. Egy mappányi pausz az IPARTERV-ben készült, a tervlapok a mellékhelyiségek 1985-ös átalakításáról tanúskodnak. Ezen kívül a Tudásközpont tervtára az 1950-es évekből fennmaradt – például talajmechanikai – tanulmányokat is őriz.

Az egykor Roosevelt amerikai elnökről elnevezett tér, amelyen a Tudományos Akadémia épülete áll, mára a közelben több építményt (pl. a látványt domináló Lánchidat) is megálmodó Széchenyi István nevét viseli. A székház előtt éppen ezért az ő szobra a leghangsúlyosabb. Vele szemben, a tér túloldalán – talán épp a bölcsesség jelképeként – Deák Ferenc foglal helyet, kisebb méretben pedig megtalálhatjuk még Salamon Ferenc akadémikus, történész és irodalmár (és nem utolsósorban Deák Ferenc barátja és ideológiai társa), illetve báró Eötvös József szobrait is. Igaz ez utóbbit nem a Széchenyi téren, hanem a hozzá lazábban kapcsolódó Eötvös téren, modern hotelek között.

A szállodák mellett számos kormányzati intézmény épült fel az MTA székházának közvetlen szomszédságában – hogy csak kettőt említsünk, a szomszédos háztömbben van az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal is (de nincs messze a Miniszterelnökség, a Magyar Nemzeti Bank, a Belügyminisztérium és a Nemzetgazdasági Minisztérium székháza sem).

A Lechner Tudásközpont 2016 őszén az MTA felkérésére drónfelvételeket készített a székházról. A felvételeknek a fentieket is figyelembe véve kettős célja volt. Egyrészt a videók és a fotók abból a megfontolásból készültek a székházról, hogy a nagyközönségnek környezetében jobban bemutathassák a 150 éves épületet. Nem mindegy, hogy az ember milyen sorrendben keresi fel – akár csak gondolatban is – a tér elemeit, hiszen más logikai lánc mentén haladhat, ha először a hídra és azt követve Széchenyi örökségére, vagy a nem túl messze lévő Szent István bazilikára és az oda vezető Zrínyi útra tekint rá, illetve esetleg a modern szállodák nyomvonalán indul el a tekintete a Vörösmarty tér felé.

A teret és az épített környezetet bemutató videók mellett részletes fotók készültek az épület azon részeiről, amik egyébként csak állványozással lennének beláthatók. Így célunk volt a homlokzatok elemeinek pontos lajstromba vétele, illetve egy 3D modell, valamint az arra ráfeszíthető fotók elkészítése. A felvételek közül kiemelt jelentőségűek azok, amelyek a patinás és egyébként kiváló állapotban lévő épület egy-egy hibáját mutatják. Néhány díszkő már megrepedt, a vakolat a legutóbbi felújítás ellenére egyes helyeken már pótlásra szorul, valamint van ahol eltömődött az ugyancsak 150 éves csapadékelvezető rendszer. Ilyen kritikus rész még a liftakna teteje, vagy az ereszcsatornák és a párkányok alatti, a szobrok mögötti területek, amelyeknek az állagáról csak kivételes alkalmakkor (pl. állványozáskor) lehet információt szerezni, holott az épület szerkezetét tekintve ugyanolyan lényegesek. Az ezekről készült fotók jól megmutatják azokat a hibákat, amikkel az MTA építészének – Mekota Ervinnek – a legközelebb esedékes felújítás során majd számolnia kell.

A felméréseket egy DJI Phantom 4-es pilóta nélküli légijárművel (közismertebb nevén: drónnal) végeztük. A napjainkban reneszánszát élő sztereofotogrammetriai módszerek segítségével elkészült az épület 3D modellje, valamint kiemelten a főhomlokzatán a részletes pontfelhője is. Ez lehetővé teszi az építészeknek, hogy pontos méréseket végezzenek a homlokzaton, valamint segíti a díszek, faragványok és szobrok esetleges rekonstrukcióját is. Az épület, illetve a homlokzat 3D-ben forgatható változata segít jobban átlátni a nagyközönségnek, hogy milyen is az épület és lehetővé teszi, hogy akár olyan szögből is megnézzék, ahonnan egyébként sosem láthatnák.

Az eljárás bizonyos szempontból hasonlít ahhoz, amit a Lechner Tudásközpont munkatársai a korábbi, kastélyokat érintő felmérések során csináltak. De míg akkor a lézerszkenner volt a felmérés eszköze, addig most drónos fotogrammetriai eljárást alkalmaztunk. A kimeneti állomány mindkét esetben 3D pontfelhő, az adatok feldolgozása is hasonló elven történik, azonban a két technológia más-más esetekben alkalmas. Részletesebb, pontosabb felmérési igény esetén a lézerszkenner a hasznosabb eszköz, azonban nehezen hozzáférhető, felülről is rálátást igénylő helyzetekben a drón teljesít jobban.

3D pontfelhő az MTA épületének homlokzati részleteiről

Források:
Épített örökség a magyar tudomány szolgálatában, Papp Gábor György szerkesztő, MTA 2010 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
http://www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/csarnok/d/divald.htm
http://fotomult.c3.hu/pozitiv/fenynyomat/index.html
Várnagy Szabina, Deák Márton, Harmath Tamás, Kari Szabolcs, Katona András, Sik András, Riedel Miklós Márton (Lechner Tudásközpont): Műemléképületek lézerszkenneres 3D felmérésének módszertana és tapasztalatai, Metszet 2016/5
Deák Márton, Kari Szabolcs (Lechner Tudásközpont): Korszerű felmérési technológiák az építészetben fényképezőgéppel és sztereo-fotogrammetriai eljárással, Tervezők Lapja, 2016. november

Képek forrása:
Archív fotó: Budapest építményei, Divald Károly kiadása, 1883, Lechner Tudásközpont szakkönyvtára
Drónfelvétel és 3D pontfelhő: Lechner Tudásközpont

Megjelent a Mérnök Újság 2017. január-februári számában.

Deák Márton
Pesti Monika
Riedel Miklós Márton
Dr. Sík András