A légifényképek készítése a repülőgépek megjelenésével egyidős. Az ilyen felvételek hasznát elsőként a hadászat ismerte fel az I. világháború idején, ám a honvédelmi célok mellett hamarosan a polgári felhasználás igénye is megjelent. A fentről – megfelelő paraméterekkel – készült fotókból pontos, méretarányos térképek készülnek, melyek számos területen nélkülözhetetlen segítséget jelentenek. A hetvenes évek végétől a digitális technológiák térhódításáig vezető negyedszázad emlékeit Rehorovics Gyula, a Lechner Tudásközpont fotográfusa idézi fel, aki az elmúlt több mint negyven évben a hazai légifotózás minden szegmensét megismerte. A fentrol.hu oszlopos tagja a kétrészes beszélgetés első felében a légifelvételek készítéséről és korabeli fotótechnikáról oszt meg érdekességeket.
Hol kezdődött a fotózás, a repülés és a térképezés különös találkozása az életedben?
A légifényképezés és az én életem 1979-ben kapcsolódott össze, amikor jelentkeztem fotósnak a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz (BGTV). A Bosnyák téri kilencemeletes épületben kezdtem meg a munkát 42 éve és azóta is itt dolgozom. Ugyan ez idő alatt több szervezetet, osztályt és emeletet is megismertem, de végig a székházban maradtam, hiszen a légifényképezéshez kapcsolódó hazai intézmények közül több is ebben az épületben tartotta és tartja fenn székhelyét.
Első munkanapomon abban a fotólaborban kezdtem ismerkedni a folyamatokkal, ahol a síkfotogrammetriai osztály munkatársai képtranszformátorok segítségével állították síkba a légifelvételezés során készült negatívokat. Jónéhány hét, sőt, egy-két hónap is eltelt, mire kialakult bennem az az új nézőpont, amely szükséges volt ahhoz, hogy a fotózásról készségszinten is térképes, illetve fotogrammetriai szemmel kezdjek gondolkodni. Megértettem, hogyan lesz egy fotóból térkép – legyen az földi vagy légifotó –, milyen munkafolyamatok állnak az egyes térképszelvények előállítása mögött, milyen műszerek segítik a munkát és hogyan kell azokat használni. Az, hogy a fotográfiához értettem, csupán belépő volt ehhez a történethez.
Először az analóg térképezésben használt vonalas reprodukció készítésben szereztem tapasztalatot, hiszen a képtranszformátoron (SEG-I, SEG-V, WILD4) készültek a térképtranszformációs beállítások és az analóg légifelvételekből előállított fotótérképek is. Bár az 1960-as évektől megkezdődött a szovjet érában használatos rendszerek alkalmazása, én is sokat dolgoztam a fototechnika segítségével a meglévő térképek transzformálásában. Az M=1:2880 méretarányú, öl rendszerű térképeket megfelelő szögben döntve, nagyméretű, fekete-fehér sík negatív filmre exponáltuk. Ezt az elérni kívánt méretarányú (pl: M=1:1.000, M=1:2.000, M=1:10.000) méterrendszerű szelvénynek megfelelő mérettartó alubetétes fotólemezre felszerkesztett pontokra transzformálva exponáltuk úgy, hogy a beállítás után az alulemezt kicseréltük egy nagyméretű, fekete-fehér sík filmre, és ezzel a megváltozott méretarányú képet hívtuk elő, melyet aztán a rajzolók átvilágítóasztalon átrajzoltak, így terepi mérések nélkül előállt az egységes országos térképrendszernek, azaz az EOTR-nek megfelelő térkép.
Az újonnan bevezetett, szovjet érában használatos rendszerek változtattak a korábbi munkán? Mit számít, hogy milyen egy országban a térképezési rendszer?
Nagyon fontos, hogy mindenki ugyanahhoz a rendszerhez viszonyítson a mérések során. Az Osztrák-Magyar Monarchiában készített térképek az adriai tenger szintjéhez, mint 0 magassági ponthoz voltak kalibrálva. A II. világháború után át kellett venni a Szovjetunióban használt rendszert, amelyben a 0 magassági pont a Balti tenger szintjéhez volt rendelve. Mivel a két mérési rendszer között 67,47 cm eltérés mutatkozott, ezért ez komoly pontatlansághoz vezethetett, mint ahogy adódott is ebből látványos probléma. A Nyugati pályaudvar melletti felüljáró építésekor a két szárny nem ért össze középen, ezért az egyik oldalt vissza kellett bontani. Az eltérés oka az volt, hogy a két irányból egy közös pont felé haladó építkezés egyik csapata az Adriai, a másik a Balti rendszert használta.
A polgári légifotózás hőskorában hogyan lett egy légifotóból térkép?
A térképfelújítások elvégzésének egyszerűsítéséhez, gyorsításához az éppen aktuálisan kijelölt területet „repülték le”, így a szelvényenként durván 50-100 km2 méretű területek fölött elkattintott filmkockák csak a kezdetet jelentették, a negatívok feldolgozásának és térképpé alakításának összetett feladata csak ezután következett. A síkfotogrammetriai osztály földszinten megkezdett munkáját a második emeleten a sztereofotogrammetriai csapat folytatta. Itt folyt a polgári légifényképezéskor készült fotók feldolgozása, hiszen a katonai és polgári célú légifotózás 1954-ben különvált egymástól. A térképtranszformációhoz hasonló eljárásban az analóg légifelvételeket az illesztőpontok segítségével mérettartó alubetétes fotólemezre felszerkesztett pontokra transzformálva exponáltuk úgy, hogy a beállítás után az alulemezt kicseréltük egy nagyméretű alubetétes fotópapírra, és ezzel előállt az M=1:10.000 méretarányú fotótérkép.
A távérzékelés fejlődésének nagy korszaka volt ez hazánkban, az ötvenes évektől kezdődően sorra alakultak az olyan vállalatok, intézetek, amelyek a magasból készített felvételekből a földfelszín megfigyelése által nyerhető adatok előállításával és feldolgozásával igyekeztek az ország fejlődését támogatni. Így jött létre az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal felügyelete mellett a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat és közös székházzal a Bosnyák téren a BGTV és a Kartográfiai Vállalat.
Te is repültél?
A budaörsi repülőtéren volt a bázis, ahonnan a légifényképezésre induló gépek felszálltak. Én is kaptam kiképzést a repülőgép belsejébe rögzített kamera használatára. Először próbarepülésekre vittek, hogy lássák, mennyire bírom a légörvények okozta rázkódást, amitől bizony felkavarodhat az ember gyomra. Hamar megtanultam, hogy nem szabad kinézni a kamera keresőjéből, mert az az érzékelést nagyon megzavarja, de a kezdeti kellemetlen, ámde szükséges tapasztalatok begyűjtése után szépen belerázódtam.
Mi állítottunk be mindent a kamerán, a rázkódó gép hasában az expozíciós adatoktól a kockasebességig. Izgalmas volt a kazettacsere is menet közben, a film pontos és időben történő cseréje úgy, hogy a kamera minél előbb újra készen álljon az exponálásra, mert drága kincs volt a megfelelő időjárás. A borús ég, a rossz látási viszonyok ugyanis sokszor meghiúsították a repülést, ezért a meteorológiai jelentés figyelése nagyon fontos volt, mert egy órára előre megbízhatóan meg tudták mondani, milyen felhőzet alakul, milyen látási és fényviszonyok lesznek az adott területen.
Többnyire AN2 típusú kétfedeles repülőgépen repültünk, mert ezen volt elég hely – nem hiába ejtőernyős kiképzésre is használták nagy belső tere miatt. Erre volt felszerelve a Wild RC 20 vagy RC 30 kamera. A repülőgép felkészítését az útra és a kamera beszerelését a budaörsi reptér repülőgép-szerelői végezték, mikor kimentünk repülni, mi már csak befűztük a filmet, beállítottuk a paramétereket és elvégeztük a feladatot. Minden megkezdett repüléskor a célterületre fordulás előtt, pár kockát exponáltunk az első tekercsfilmre azért, hogy az előhíváskor tesztelhessük a filmanyagra vonatkozó hívási paraméterek beállításait.
A légifelvételek előhívásáról, feldolgozásáról és hasznosításáról a következő részben olvashatunk.
