De kik azok a „dániás” építészek?

Dragonits Tamás, a Lechner Tudásközpont november 29-én rendezendő Fehér köpeny és rajzasztal című pódiumbeszélgetés sorozatának első vendége a „dániás” építészcsoport egyik utolsó képviselője. Vámossy Ferenc azt írja: „A Dániát és többnyire Svédországot is megismerő fiatal építészek 1946-ban tértek haza, feltöltve az északi építészet benyomásaival. Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Zalaváry Lajos, Pál Balázs, Dragonits Tamás, Harasta Miklós, Hottovy Tibor azok, akik az 1950-es években vagy később e hatást építészetünkre közvetítették.” De hogy kerültek a fiatal magyar építészek Skandináviába a második világháború zűrzavarában?

1944-ben a német vezetés megállapodást kötött a magyar kormánnyal, hogy a háború utáni újjáépítéshez kulcsfontosságú szakmák utánpótlását jelentő harmad- és negyedéves egyetemistákat Németországba „menekítik” a közelgő szovjet front elől. A medikusok, mérnök és építészmérnök hallgatók, együtt az állatorvostan-szakos egyetemistákkal a ’44 karácsonyán Budapest körül bezáródó ostromgyűrűből az utolsó pillanatban jutottak ki nyugat felé. Nem kérdezték, akarnak-e menni, SAS- (Siess Azonnal Siess!) behívójuk azt jelentette, ha távol maradnak, katonaszökevényként a halálbüntetést kockáztatják. Előbb Breslauba (ma Wroclaw) telepítették őket, majd a front közeledtével tovább kellett menekülniük. Szervezett szállítás híján gyalog tettek meg néhány nap alatt közel 140 kilométert télben-fagyban. Az élelmes építészhallgatók rajztábláikból szánokat tákoltak össze, ezeken vontatták cuccaikat. Végül Halléban találtak ideig-óráig menedékre, de a szovjet csapatok érkezésekor innen is indulni kellett.

A csapat ekkor két részre szakadt: a harmadéves építészhallgatók, néhány negyedévessel, tanáraik kíséretében egy észak felé induló vonatra kerültek. A társaság nagyobb fele egy déli irányban haladó vonatra szállt, melyet később Haslaunál amerikai mélyrepülő-támadás ért. 36 hallgató, tanár és családtag halt meg, köztük Lux Géza építészprofesszor.

Az északi vonat utasai szerencsésebbnek bizonyultak: Dániáig jutottak, itt érte őket májusban az európai háború vége. Előbb hadifogolyként kezelték őket, de a bevonuló angolok „friendly enemy”-nek („baráti ellenségnek”) minősítették őket. Ellátásukról a dán Vöröskereszt gondoskodott, szállásukról kijárhattak. Az ügyesebbek hamarosan helyi (dán és később svéd) építészirodákban vállaltak munkát, hogy szerény ellátásukat magánjövedelemmel egészítsék ki. Farkasdy Zoltán például Jørn Utzon, a később a sydney-i operaházzal világhírt szerző építész asszisztense volt, Bartha Tibor a VELUX ablakrendszert kifejlesztő Kann Rasmussené; Dragonits Tamás egy svéd építészirodában dolgozott néhány hónapot.

1946 őszén a körülbelül 80 fős társaság fele a hazatérés mellett döntött. Nem volt könnyű a helyzetük: kísérő tanáraikat meghurcolták az egyetemen, sokan kollaboránsként tekintettek rájuk, és nyugati tapasztalataik miatt sem fogadták őket örömmel a népi demokrácia építői. A lezáruló vasfüggöny mögé szorulva az utolsók közé tartoztak, akik még személyes tapasztalatokkal rendelkeztek a Lajtán túli Európáról. A két világháború közti skandináv építészetről szóló, magukkal hozott építészeti könyveiket titokban adták kézről kézre a tervezőintézetekben, ahol megfordultak. A következő évtizedekben mítosz szövődött történetük köré, noha a hatvanas évektől lassan újra kinyílt a világ a bezárt hazai építészek előtt is.

Képek forrása: 1., 3. Palasik Mária: A műegyetemisták ödüsszeiája 1944-1946, Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2006.; 2. Bartha Tibor: Szia Madár!, Koppenhága (Bartha Tibor) 1997.

Vámossy Ferenc cikkben idézett szavainak forrása: (Kollega Tarsoly István szerk.) Magyarország a XX. században, Babits Kiadó, Szekszárd, 2000, III. kötet, VIII. fejezet, Építészet