Az elsősorban Németországban híressé vált magyar származású Kaufmann Oszkár leghíresebb munkái közé sorolható a berlini Hebbel-színház, a Volksbühne, valamint a Tel-Avivban található Habima Színház. A 146 éve született színházépítő mester a második világháborút követően Budapesten élt, ekkor készítette el a Madách Színház terveit, melynek megépülését már nem láthatta.
Kaufmann Oszkár a ma Románia területén található Újszentannán született 146 éve, 1873. február 2-án tehetős zsidó család gyermekeként. Szülei akaratával szembeszegülve a zenei pálya helyett az építészetet választotta, diplomáját 1899-ben a Großherzogliche Technische Hochschulén szerezte meg a Stuttgart közelében fekvő Karlsruhéban. A német város nem csak tanulmányai miatt játszott fontos szerepet életében, itt találkozott ugyanis először a színház világával, mely végül egész életének az egyik legmeghatározóbb motívumává vált.
A diploma megszerzése utáni kezdeti időszakban a híres német színházépítő Bernard Sehring cégénél kapott állást. Első önálló munkája a szecessziós (ahogy Németországban nevezték Jugendstil) jegyeket viselő Hebbel-színház (1907-1908) volt, mely ma a berlini művészek és fiatalok által uralt Kreuzberg negyed szívében, a Stresemannstraßén található. „A berlini Hebbel-színházról a legelső dicséret, amelyet el kell mondani, az, hogy az korunknak egy komoly és elegáns, új formanyelven beszélő és elokvens dokumentuma. [...] az építőművészet nem áll meg többé a falaknál, az ablakoknál, az oromzatoknál, más szóval a maga művészi objektumának a külsejénél, hanem átlép a falakon, behatol a házba és ugyanazt a talentumot vagy ízlést, amely a külső épületet megteremtette, a belső épületnek is szolgálatába bocsátja” - írta Biró Lajos 1908-ban a Művészet című lapban. A belső terek díszítése szakított a korábbi hagyományokkal, eltűnt a domináns bordó az aranyozott díszítésekkel és az óriási csillárral együtt; helyükre szürke bársonyborítású székek, valamint barna fával burkolt falak léptek, Biró Lajos megfogalmazásával élve a nézőtér „diszkrét és elegáns úri szobává” változott.
Kaufmann Oszkár munkája a berlini Volksbühne is, melynek építéséhez 1913-ban fogtak hozzá, a megnyitó a „Wenn der junge Wein blüht” című komédiával 1914. december 30-ára esett. Az enyhén klasszicizáló épületben már jelentkeztek a korai modern stílusjegyek, ezzel átmenetet képezve egy új építészeti korszakba. A színház célja a kevésbé tehetősebb munkásrétegek számára is elérhető szórakozás biztosítása volt. A belső terekben a korábbi erőteljes díszítést végleg elhagyták, helyette a Hebbelben is jelenlévő egyszerűbb faburkolat vált dominánssá. A második világháborúban az épületet bombatalálat érte, az újjáépítésre egészen 1954-ig kellett várni.
A színház története egy 1890-ben kezdődő mozgalommal indult, melynek ikonikus alakja Bruno Wille filozófus és költő, aki a szegényebb munkásemberek között is fontosnak tartotta a kultúra és a művészetek népszerűsítését. Az alsóbb osztályok számára elérhetetlen szórakozás problémájának orvoslására dolgozta ki a Volksbühnengemeinde programot, melyben egyesületbe toborozta az alsóbb rétegek kultúrára éhes tagjait. A mindenki számára egységes, igen kedvező havidíj egy-egy előadást fedezett, a helyeket sorsolással osztották ki, így mindenkinek ugyanannyi esélye volt az első sorokban, vagy akár a páholyokban is helyet foglalni. A népszínpad egyesület kezdetben magánszínházakkal kötött szerződést, népszerűségének köszönhetően azonban néhány év alatt már saját társulata volt, 1914-ben pedig megépült saját színháza is, a Volksbühne.
A két nagysikerű munkát követően színházak átépítésére is felkérték Kaufmannt, ide sorolható Berlin második operaháza, a „Staatsoper am Platz der Republik” (becenevén Kroll-Oper), a Theater am Kurfürstendam, a Komödie, és a Renaissance-Theater átalakítása is.
A XX. század eleji kávéházi lázból Kaufmann sem maradt ki, az ő nevéhez fűződik a „Café Schottenhamel” terve, melyről dr. Hajós Erzsébet 1930-ban a Magyar Művészet hasábjain a következőt írta: „otthonos jelleggel és a nagyvilági elegancia minden rafinériájával egy kényes ízlésű társadalmi réteg délutáni és esti összejövetelei számára talált megfelelő otthont”.
Habima Színház és Tel-Aviv
1910-ben újabb színház épült Kaufmann tervei alapján a Brémától északra fekvő városban, Bremerhavenben. Itt ismerte meg Stolzer Jenőt (az idegen nyelvű források Dr. Eugen Stolzer néven említik), akivel 1916-tól kezdve közösön dolgoztak. A növekvő antiszemitizmus a harmincas évek művészéletére jelentősen rányomta a bélyegét, Stolzer 1933 májusában döntött úgy, hogy Palesztinában folytatja munkásságát, Kaufmann néhány hónappal később pedig követte őt. Az építészpáros nem sokáig tétlenkedett, a moszkvai gyökerekkel rendelkező, héber nyelven játszó társulat saját színházának alapkőletételére 1935-ben került sor Tel-Aviv szívében. Az építkezés több akadályba is ütközött, így végül 10 évvel később, 1945-ben adták át a modern épületet, mely tökéletesen belesimul a környező fehér Bauhaus szellemű épületek hangulatvilágába. A Habima 1958 óta Izrael nemzeti színháza. A Kaufmann féle épületet az évek alatt többször átalakították, az eredeti nyitott oszlopos homlokzatot például mára már teljesen beüvegezték.
Nem csupán a Habima Színház az egyetlen izraeli alkotása Tel-Avivban, 1935-ben épült meg a Dunkelblum House névre hallgató lakóház a Ya’el utcában, illetve Haifában az Orah mozi is az ő nevéhez köthető.
Budapesti évek – a Madách Színház
A palesztin gazdasági élet nehézségei miatt 1939-ben Kaufmann a visszaköltözés mellett döntött, az eredeti elképzelése azonban meghiúsult, így elsőként Bukarest, majd ezt követően egészen haláláig Budapest lett az otthona. Itthon több háború utáni rekonstrukcióban is részt vett, legtekintélyesebb budapesti munkája az Erzsébet körúton álló Madách Színház, amit a korai 1900-as évek egyik leghíresebb szórakozóhelye, az 1955-ben (máshol 1953 szerepel) lebontott „Royal Orfeum” helyén építettek meg.
Az új épülettel szemben támasztott igények folyamatosan változtak, emiatt az építkezés meglehetősen hosszúra nyúlt. Kezdetben a Vígszínház társulata számára készültek a tervek (ugyanis a Royal Orfeum többszöri névváltozás és átalakulása után 1951 után már „Fővárosi Víg Színház” névre hallgatott), és csupán a munkálatok végén hozták meg azt a döntést, hogy az épületbe az ekkor még régi Magyar Színházban tevékenykedő Madách Színház társulata költözik. Az új színház terveinek elkészítésére a megbízást Kaufmann Oszkár kapta Fábry Ottóval közösen, később pedig Mináry Pál is a tervezőcsapat része lett. Hosszas munka után végül 1961 márciusában fellebbent az a bizonyos bársonyfüggöny, ezt azonban Kaufmann már sajnos nem láthatta, ugyanis 1956-ban elhunyt.
„A tágas előcsarnok, az elegáns dohányzók és falatozók nyíláskeretei fehér ruszkicai márványból készültek, a büfépult indiai paliszander-fából, fölötte Mattioni Eszter derűs hímeskő-kompozíciója. Kissé odébb, a feketekávés pult mögött Hegyi György kék színekben játszó mozaikját láthatjuk. Széles lépcsőfeljáró vezet az emeletre, ahol zöld falak és fekete műmárványoszlopok fogadnak. Az emeleti foyer falait Kínából hozatott zöldmárvány borítás fedi, míg a síkos-sima padozat bulgáriai garbó berakásokban tündököl” – kalauzolja körbe a Népszabadság 1961. márciusi száma az olvasókat. Ahogy korábban a berlini színházak belső tereinél, Kaufmann itt is a faburkolatot választotta, mely „nemcsak kellemes és meghitt benyomást nyújt, hanem akusztikai szempontokból is előnyös.” A Lechner Tudásközpont tervtárában őrzött 1995-ös homlokzati kőburkolat és üvegfal vizsgálatáról szóló dokumentumban olvasható, hogy az épület homlokzatát „íves és tagolt kialakítás miatt eltérő nagyságú, de általában 30 mm vastag kőzetlapok burkolják”, melyeket a 70-es és a 90-es években is felújítottak.
„A modern német építészet kifejlődésében elejétől fogva részt vett és a legnagyobb hatást fejtette ki rá” – írta Kaufmannról dr. Hajós Erzsébet 1930-ban a Magyar Művészet hasábjain. Kaufmann munkáiban megjelennek a korábbi korok tradicionális stíluselemei is, ezeket azonban „átformálja, a maga egyéni felfogása szerint új szellemmel telíti meg és ahol helyénvalónak látja, alkalmazza a modern élet feltételeihez mérten.” Ez a szemlélet minden munkájára igaz, emellett a legtöbb korabeli írás a magával ragadó személyiségét is kiemeli: „… tudásánál talán csak szerénysége volt nagyobb. E sorok írójának bőven volt alkalma megfigyelni nevezett emberi megnyilatkozásait s éppen ezért érzi kötelességének, hogy kifejezésre jutassa azt a tiszteletet, amit ennek a kiváló egyéniségének szakmai tudásával, nemes emberi magatartásával szemben együttműködésük ideje alatt s azóta is érez.” – jellemezte Kaufmannt Benjámin Károly a Magyar Építőművészetben 1962-ben.
