Idén 100 éve, hogy Várnay Marianne első nőként beiratkozhatott a Műegyetem építészhallgatói közé. Igaz, hogy 1919-ben, az első évben még csak rendkívüli hallgatóként, de a második évtől már rendes egyetemi polgárként végezte a kart a férfiak között. Nem volt könnyű dolga, de sikeresen teljesítette a követelményeket és négy tanévvel később lediplomázott. Ma már külön programmal hívogatják a lányokat a mérnöki és tudományos pályákra. A Lányok Napja idei, április 30-ai rendezvényén számos intézmény várja az érdeklődő fiatalokat, akik előtt egykor Várnay Marianne is törte az utat.
Várnay-Sternberg Marianne egyike azoknak az építészeknek, akik a 20. század első negyedében kitaposták az utat nőtársaik előtt az egyetemi oktatásban. Nem volt könnyű dolga, de elég elszánt volt és elég támogatást kapott ahhoz, hogy célját elérje: építész lett. Napjainkban az egyetemek, kutatóintézetek és technológiai vállalatok nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy nők is kerüljenek a szakmába. A műszaki és tudományos szakok és szakmák népszerűsítésére a már 8. éve rendezik meg a 12-18 éves korosztály számára a Lányok Napja rendezvényt. Száz évvel ezelőtt azonban csaknem nyilvános lázadásnak számított egy nőnek az építészet felé kacsintgatni.
Kilencven éve, 1929 októberében megjelent egy interjú, dr. Bródy Dániel lapszerkesztő írása Az első magyar nőépítész címmel. Bródy maga kereste fel az akkor már öt éve diplomával rendelkező Várnay Sternberg Marianne-t a lakásán és bár próbált objektív lenni, a cikk mégis egyfajta jószándékú rácsodálkozásnak tűnik, ami ma, 90 évvel később már egészen szokatlan.
„Megnyílt az ajtó és én bent voltam egy előkelően berendezett uri lakásban. A fiatal épitészkisasszony már leültetett és cigarettával kínált meg.”
Az interjú apropója az a tény volt, hogy 1929 őszén a Győr város által kiírt városszabályozási pályázaton Várnay Marianne pályaműve 1000 pengőért megvételre került. Nem lett első, második, még harmadik sem, de pénzt adtak a pályázatáért, pedig nő volt. Maga a cikkíró is beismerte, hogy ha külföldön történt volna mindez, nem írt volna róla, hisz ott inkább már az a hírérték, ha valamilyen férfiasnak gondolt foglalkozás területén még nem akadt nő.
A Tér és Forma 1929-es 12. száma is beszámolt a győri városrendezési pályázat eredményéről. Várnay tervéről is véleményt formáltak, ezúttal szakmai szemmel: „Várnay Sternberg Marianne megvásárolt terve szerint teherpályaudvar a rendező északi részéről a délire kerülne, a személypályaudvart pedig kisebb mértékben lesüllyeszti. A legnagyobb súlyt az úthálózat kiépítésére helyezi. Nagy gondot fordít a hídfők és terek architektónikus kiképzésére, valamint az egyenes útvonalak befejező motívumaira is. A terv lényege az a 30 m széles híd, amely a vasútvonalon átvezet és félköralakú térbe torkollik, amely térből öt főútvonal indul ötféle irányba. Az öt fővonal közül a középső parkos sétaúttá alakul és az Erzsébetligetig halad. Az új városrész valamennyi útvonala a tervezett öt főútra merőleges irányban halad. Ezzel mintegy összegyűjti a Nádorváros és a vele összefüggő Szabadhegy forgalmát és egyetlen ponton vezeti azt át a vasútvonal fölött. Kérdés, nem lesz-e itt a jövő fejlődés folyamán egészségtelen torlódás. Nézetünk szerint a nagy lendületű íves uccavonal is inkább grafikus jelentőségű, azonban kevés gyakorlati értéket jelent. A beépítési mód tömbrendszerben, helyenként az uccák felé nyitottan- van elképzelve. A déli és keleti részek félköralakú beépítése nem nagyon indokolt, azonban határozottan jó a körútrendszer, az egymásra merőleges sugárutak és a város belső részeinek beépítési módjai.”
A hazai viszonyok között 1929-ben azonban nőként építésznek lenni még meglehetősen szokatlan, talán kissé polgárpukkasztó dolognak is számított. Hisz alig telt el 10 év azóta, hogy a nők szavazati jogot kaptak. Várnay Marianne-nak nem is volt könnyű dolga, míg eljutott idáig, hiába volt a háta mögött egy lapkiadó-vállalat tulajdonos, támogató nevelőapa (Várnay (Weiszkopf) Dezső) és egy igen agilis édesanya.
A 20 éves szegedi lány az I. világháború után, 1918-ban szeretett volna beiratkozni a budapesti Műegyetemre, de ez akkor még nem sikerült. Ezért ahogy ő maga mondta az interjúban: „… a budapesti Tudományegyetem filozófiai fakultására iratkoztam be, a kémiára, ahol a kötelező tárgyak mellé, mint vendégtárgyakat felvettem az összes szükséges műegyetemi tárgyakat is.” A következő tanévben újra próbálkozott ám az akkori rektor, Czakó Adolf professzor azzal állította meg a lelkes aspiránst, hogy bár a tanulmányi szabályzat nem mondja kifejezetten, hogy női hallgatói nem lehetnek az egyetemnek, ebben a példátlan esetben kikérné tanártársai véleményét a döntés előtt. Bár a kollégák egytől egyig férfiak voltak, a döntés mégis kedvező volt így, ha nem is teljes jogú egyetemi polgárként, de az első női építésznövendék úgynevezett rendkívüli hallgatóként beiratkozhatott.
A tanév végén az összes tárgyból sikeres vizsgát tett, kivéve a jó Czakó professzorét, aki nem bocsátotta kollokviumra Várnayt. Aztán jött a Tanácsköztársaság, ami ugyan nem tartott sokáig, ám alkalmat teremtett arra, hogy a fiatal hölgy kiharcolhassa a rendes hallgatói státuszt. Innen már nem volt megállás, évről évre sikerrel vette az akadályokat és 1924-ben kész építész lett. Az utolsó szigorlaton ugyan Czakó professzor megizzasztotta egy olyan feladattal, amely a hallgatótársak szerint is nagyon nehéz volt, de ezt is meg tudta oldani.
Pécsi Eszter korábban végzett, mint Várnay Marianne – 1920. március 8-án, 22. születésnapján vehette kezébe műegyetemi építész diplomáját – így ő lett az első végzett építésznő hazánkban, ám ő csak diplomaévében jött Magyarországra tanulni, a korábbi éveket külföldi egyetemen teljesítette. 1915-1919-ig Berlin-Charlottenburgban folytatott műszaki tanulmányokat a Technische-Hochschuléban. Várnay volt tehát az, aki édesanyja támogatásával kiküzdötte a lehetőséget, hogy rendes hallgatóként járhasson egyetemre egy ilyen férfias szakon. Más, nők számára megfelelőnek gondolt, például bölcsész, vagy gyógyszerész szakokra korábban is járhattak nők, de az építészet más megítélés alá esett.
Míg az egyetemi évek alatt csak a családjának kellett bebizonyítania, hogy nem szeszély volt az építész hivatás iránti vonzalma, a diplomaosztó után már az egész világot meg kellett győznie arról, hogy ő is képes egy ház, háztömb, vagy akár egy városrész megtervezésére. Az egyetlen ember, aki a kezdet kezdetétől hitt benne, és végig segítette, az anyja volt. Hálából 1929-től édesanyja nevét használva kezdte szignózni terveit. Így lett az 1898-ban Sternberg hangszergyáros lányaként született építésznő Várnay Marianne.
A Műegyetem után Párizsba utazott, hogy állást vállaljon, de úgy találta, a franciák nem igazán hisznek a munkájában. Le Corbusier például, mikor Várnay Marianne felkereste, hogy lehetőséget kérjen tőle a bizonyításra, szinte kinevette: „…azzal a lekötelező, kedves, igazi francia bókkal utasított el, hogy ha már nő létemre pénzt akarok keresni, miért nem keresem azt nőknek való foglalkozással és miért akarok minden áron férfi foglalkozást űzni?”
Franciaországból Prágába vezetett az útja, ahol sikerült is elhelyezkednie. A csehországi modern építészet egyik megalapítója Josef Gočár foglalkoztatta műhelyében, ahol Prága és Königgrätz városrendészeti tervein dolgoztak. Itt a francia esetnek épp a fordítottja történt. Mikor a kor neves funkcionalista építésze, Kamil Roskot megneszelte, hogy egy magyar nő dolgozik a szakmában, magához hívatta Várnayt és állást kínált neki. Roskot úgy gondolta, hogy kifejezetten értékes a női nézőpont a tervezésben, hiszen míg a férfiak dolgozni járnak és kevés időt töltenek az otthonaikban, a nők életük javát töltik ott, ezért jobban ismerik ezeknek a tereknek az előnyeit és hátrányait, mint bárki más.
Később megpályázott egy wienerneustadti munkásházra kiírt pályázatot, amit megnyert és tervei alapján el is készült a hatemeletes épület. Ekkor nem saját neve alatt pályázott – tartva attól, hogy esetleg más megítélés alá esik, mint a többi pályázó – hanem egy építész-vállalkozó barátja neve alatt. Mivel munkája minősége, terve színvonala és szakmai kompetenciája miatt választották győztesnek, ezzel végre letette névjegyét a pályatársak és a megbízók előtt. Ezért a Győr által kiírt városrendezési pályázaton már saját neve alatt indult.
Az Architectuul online építészeti magazin „más forrásokra” hivatkozva azt írja, Várnay ebben az időben csatlakozott Vágó József műhelyéhez. A szegedi Anna-kút ivócsarnokának átadása után, melyet szintén ő tervezett, 1938-ban az Orosházi Friss Hírek beszámolója is úgy hivatkozott az építésznőre, mint Vágó régi munkatársára, akivel hosszú ideig dolgoztak együtt. Külföldi próbálkozásai és a Vágó mellett eltöltött évek után nem is csoda, ha műveit a modern hatása jellemzi, persze valószínűleg azért indult ebbe az irányba, mert ezzel a stílussal érzett közösséget és ez volt az, amelyben a folytonos összehasonlítást elkerülve alkothatott.
Küzdelmes útját, melynek nem ismerjük minden mozzanatát, a győri városrendezési terv mellett szegedi épületek fémjelzik. Ilyen például az említett szegedi Anna-kút ivócsarnoka, melyet 1963-ban bontottak le. A másik jól ismert példa az 1936-37-ben épület szegedi Tisza Lajos körút 97. alatt álló egykori OTI székház, amely a hazai art deco építészet egyik szép példája. Szeged városának iparostársadalma a harmincas években már nagyon várta az Országos Társadalombiztosító Intézet helyi bástyájának megépítését. Az OTI által kiírt zártkörű tervpályázat 11 indulójából a zsűri Várnay Marianne szegedi és Gyenes Lajos budapesti építészek terveit ítélte a legjobbnak, megbízva őket a művezetés teendőivel is. Az épület a is áll, rendelőintézetként működik.
1938 februárjában ő nyerte el a szegedi zeneiskola átépítésére kiírt pályázatot is. Tervéről a Szegedi Új Nemzedék című lap 1938. február 12-ei száma így írt: „minden tekintetben a legpraktikusabb és a legötletesebb. A homlokzat minden ciráda nélküli sima falsíkokból áll, amelyeket a zeneiskolai szárnyon a jellegzetes iskolaablakok, a Tisza Lajos körúton pedig lakásablakok bontanak meg. A bejárat közös lesz, mégpedig a sugárút sarkáról nyílik az előtetős kapu. A Tisza Lajos körúti szárny egyemeletes lakóház, a Petőfi Sándor sugárúti épület pedig kétemeletes iskolaépület lesz.”
A Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönyének hála tudunk arról is, hogy Várnay előadott a Hogyan építsünk? kiállításon, 1932-ben. Az építészeti terveket bemutató és építészeti propagandát kifejtő szekció szervezője Bierbauer Virgil, a Tér és Forma főszerkesztője volt. A propagandaelőadások felszólalói közt az építésznő A lakóház, mint a háziasszony munkahelye című izgalmasnak hangzó témával várta hallgatóságát május 21-én, szombat este fél hétkor.
Várnay Marianne halálának pontos körülményeit nem ismerjük, valószínűleg 1944-ben egy koncentrációs táborban vesztette életét, mert neve szerepel a holokauszt túlélők és áldozatok nemzetközi adatbázisában.
Forrás:Vasárnap, 1929. október 20.
Orosházi Friss Hírek, 1938. február 16.
Szegedi Új Nemzedék, 1938. február 12.
Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlöny, 1932.
Architectuul
