Steindl Imre tanítványa, Pecz Samu tanársegédje és munkatársa. Életútja történelmi korszakokon ívelt át: részt vett a milleniumi kiállítás előkészítésében és a II. világháború utáni újjáépítésben is – ma 150 éve született Sándy Gyula építész.
Sándy Gyula Eperjesen született 1868. július 25-én, ahol festőművész édesapja az evangélikus líceum rajztanára volt. A család nemsokára Budapestre költözött, Sándy itt kezdte meg tanulmányait a budai evangélikus elemi iskolában. A II. kerületi főgimnáziumban töltött évei alatt, hetedik osztályos korában épült fel a család háza a Toldy Ferenc utca 20. szám alatt. Az építkezés nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre, órákat töltött az épületen, hogy minden részletet meg tudjon figyelni. Itt kapott kedvet az építész pályához, és ahogy később visszaemlékezéseiben lejegyezte, az ekkor megszerzett ismeretei nagyon jól jöttek műegyetemi tanulmányai során is. („Sajnos ez a ház is az 1944/45 évi ostromnak esett áldozatul: két nagy iskola közé esve, melyek egyike német katonáknak, másika nyilas katonáknak lévén tanyája, ami bombákat az ostromlók a repülőkből ledobva ezeknek szántak, 50%-a az említett házra esett” – foglalja össze a ház szomorú sorsát önéletírásában.)
Műegyetemi hallgatóként 1889 nyarán a fővárosi mérnöki hivatalban dolgozott, ahová a Lechner Lajos középítési igazgatóhoz fűződő távoli rokoni kapcsolat révén került. Az előző nyáron Lechner mellett „volontőr”-ként (vagyis fizetés nélküli gyakornokként) működött, az akkori munkája alapján a második évben szívesen fogadták. A terézvárosi templom rajzait másolta, majd a józsefvárosi templom restaurálásához szükséges felmérést végezte.
„A következő 1890-ik nyárra már magasabb ambícióim voltak” – írja önéletrajzában –, „bekéredzkedtem Steindl Imre műegyetemi tanár országház-építő irodájába. Ott kellett kiterjedt kőfaragó munkák megrendelési rajzait készítenem. Felvételem ide könnyen ment, mert tanárom, Steindl Imre már ösmert, mint szorgalmas és különösen az ő gothikus stílusa iránt érdeklődő hallgatót.” Sándy rendkívüli lelkesedéssel vetette bele magát a munkába: „Egy régi öreg rajzos többször odajött hozzám könyörögni, hogy ne dolgozzam olyan szorgalmasan, mert akkor az »öreg« tőlük is annyit fog kívánni!” Sándy a délelőtt 8-12, délután pedig 14-17 óráig tartó munkaidő ebédszünetében hajóval ment haza budai lakásukra, de 1 órakor, a többieket megelőzve már újra ott is volt a rajztáblánál. Ugyanezen a nyáron írták ki a tervpályázatot a Rózsák terén építendő templomra, amin Steindl is indulni kívánt (majd el is nyerte az I. díjat), így irodája felét – köztük Sándyt is – két hétre erre a munkára állította rá.
Az építészkaron Sándy évfolyamán ekkor 15 hallgató tanult. Évfolyamtársai között volt Hoepfner Guidó, Komor Marcell, Jakab Dezső, Hegedűs Ármin, Sebestyén Artúr. Az utolsó, IV. évben kiválaszthatták, hogy a köz- és magánépületek tervezése című tantárgyat melyik tanárnál: Czigler Győzőnél, Hauszmann Alajosnál vagy Steindl Imrénél teljesítik. Egyedül Sándy választotta Steindlt, aki rögtön odaadta neki a tanszékének és könyvtárának egyik kulcsát, így Sándy a közös rajzterem helyett zavartalan körülmények között dolgozhatott. Steindl mintegy magánórákat adott neki: „odaült nagy pocakjával rajztáblám mellé és magyarázatokat tartott nekem, egyedüli hallgatójának a tervezés titkairól (…). Gyönyörűen tudott rajzolni, akár ceruzával, akár tollal, szinte írta a legszebb gothikus ornamenseket, oszlopfőket vagy toronyvégződéseket.”
Az építészi szigorlat fő tárgya akkoriban a tervezői képességek bizonyítása volt, a jelöltnek 10 óra alatt, reggel 8-tól délután 6-ig egy zárt teremben (lásd zárthelyi!) kellett egy jelentősebb középület tervét elkészíteni. Majd ha ez sikerült, három hetet kapott a részletrajzok kidolgozására, szintén rajzteremben, felügyelet mellett. Ezután következhetett a szigorlat szóbeli része.
Az egyetem elvégzése után Sándyt Pecz Samu hívta meg a tanszékére tanársegédének, aki egy korábbi pályázat kapcsán már megbizonyosodott a frissdiplomás építész tehetségéről. Sándy csak később tudta meg, hogy Steindl is szívesen látta volna tanársegédjeként. Így egy hosszabb tanulmányút után – amelyet egy hirtelen vőfélyi felkérés miatt egy nappal el kellett halasztania és előszednie „a nyári pihenésre benaphtalinozott téli, báli felszerelést: frakkot, cilindert, fehér kesztyűt” – Pecz Samu Középítéstani Tanszékén kezdte meg a pályáját.
A Pecz melletti munka egyben az építészirodáján történő közreműködést is jelentette, amely egy saját tervezésű házban bérelt lakás tágas konyhájában volt berendezve (ezt a fiatal második feleség ezek szerint nem nagyon használta). Pecz műterme éppen akkor a Rákóczi úti – a szlovák evangélikus templomot körbevevő – Luther-ház tervein dolgozott. Sándy azonban hamarosan új munkát kapott: ekkoriban hirdették meg a Szilágyi Dezső (akkor Fazekas) téri református templomra a pályázatot. Pecz Samu már a nyaralása alatt a templom első skicceivel volt elfoglalva, a részletes kidolgozást pedig szeptemberben Sándyra bízta. A terv egy Pecz által megkonstruált új, ötszög formájú alaprajzi rendszerre épült.
Ahogy mostanában is történni szokott, a határidő előtti utolsó pillanatban, 1892. január 1-re el is készült a pályamű. A leadás azonban bonyolultabb volt, mint ma, az internet korában: Sándy a lipótvárosi építészirodától konflissal hajtatott a Kálvin térre a református püspöki hivatalba, majd lóvasúttal utazott vissza, hogy Pecznek minél gyorsabban beszámolhasson a terv sikeres leadásáról. A pályázatuk I. díjat nyert, húsvét körül megkezdték a részletes tervek kidolgozását, ősszel pedig a kivitelezést. Sándynak mindkettőben oroszlánrésze volt.
1891 őszén Sándy belépett a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletbe, amelynek „Mű- és Köz-építészi szakosztályai hétfőnkint tartották összejöveteleiket, előadásokkal és társas vacsorákkal fűszerezett osztályüléseiket”. Az egylet folyóirataiból értesült a szakmai újdonságokról, eseményekről, cikkei is megjelentek ezekben, valamint nem utolsósorban innen informálódott a tervpályázatokról is, amelyeken elkezdett önállóan is részt venni.
1893 januárjában egy újabb nagyszabású munka indult a Pecz-irodában: a főváros nemzetközi tervpályázatot hirdetett a központi vásárcsarnokra. Mivel ez itthon még egy elég ismeretlen épülettípus volt, Pecz tanulmányútra indult, hogy a külföldi példákat megtekintse. Sándyt is magával vitte, többek között azért, hogy fényképeket készítsen. A fotózás nem sikerült, mivel Sándy nagyméretű gépe nem volt alkalmas utazásra, a frissen vásárolt – a legújabb, de még kiforratlan filmtekercses technikát alkalmazó – fényképezőgép működését pedig nem volt elég idő kiismerni. Viszont Sándy a közös ebédelések során megszerette a halételeket, amelyekkel kapcsolatban a családi házból csak rossz emlékeket hozott. „No de nemcsak enni mentünk Berlinbe, hanem vásárcsarnokot tanulmányozni” – tér át visszaemlékezéseiben a tenger gyümölcseinek leírásáról a berlini vásárcsarnok ismertetésére. Berlin után Lipcsébe, majd Drezdába utaztak.
Hazatérésük után Sándy energiáit elsősorban közelgő esküvője előkészítése kötötte le. Nászútja után – amelyet tulajdonképpen egy újabb építészeti tanulmányúttá alakított – aztán ő is bekapcsolódott a vásárcsarnok pályatervének kidolgozásába. Volt évfolyamtársával, a szintén a Pecz-irodában dolgozó Bloch Leóval közösen készítették el az 1:100-as léptékű rajzokat. A hosszirányú homlokzat tervlapja az épület 180 méteres méretéből adódóan 2 méter körüli hosszúságú volt. Egyedi technikát alakítottak ki, hogy a hatalmas rajzot kezelni tudják és a szintén terjedelmes nagyságú alaprajzokról és metszetekről a szükséges méreteket le tudják venni: az egyikük rajzolt, míg a másik a körzőnyílásba vett méreteket adogatta neki, majd fordítva.
A több mint 25 magyar, német, francia, olasz, osztrák, román pályamű közül a bíráló bizottság Peczék tervét és a francia pályázatot tartotta a legjobbnak, ezek a munkák kapták megosztva az összevont I-II. díjat. Arról, hogy végül is kinek a terve fog felépülni, a döntést a fővárosi közgyűlésre bízták, amely Pecz Samu pályaművére szavazott. Ebben nem kis szerepe volt Pecz több mint száz műegyetemi hallgatójának, akik a szavazás napján Sándyval együtt megjelentek az ülésterem karzatán és zajos tetszés- és nemtetszés-nyilvánításokkal fejezték ki a véleményüket, majd amikor emiatt a karzatot kiürítették, az utcán tüntettek mesterük mellett. Sándy a Szilágyi Dezső téri templomhoz hasonlóan a vásárcsarnok kiviteli terveinek elkészítésében és az építkezés vezetésében ugyancsak meghatározó szerepet játszott.
Sándy Gyula több jelentős épületet tervezett Hódmezővásárhelyre, az első ezek között a református gimnázium volt, amelyre 1895 tavaszán írták ki a pályázatot. Az itt elnyert első díj a későbbiekben több további megbízást is hozott a számára. Önálló működésének kibontakozása elé Pecz nem gördített akadályokat, sőt a felső ipariskola épületszerkezettani óraadó tanárának maga ajánlotta. 1899-ben aztán az ipariskola főállású tanárává nevezték ki.
1904-ben, ipariskolai működése elején tanár kollégájával és barátjával, Foerk Ernővel társulva megnyerte a zágrábi postapalota pályázatának I. díját. (Nem ez volt az egyetlen közös munkájuk, pályázatok sorát rajzolták együtt végig, általában komoly sikerekkel.) Ugyanebben az évben kereste meg őket özv. Tüköry Antalné, hogy a horvátországi Daruvár melletti birtokára egy várkastélyt tervezzenek a számára. Egy másik ipariskolai tanártársával, Orbán Ferenccel közösen tervezte meg a ma a József Attila Gimnáziumnak otthont adó iskolát a Fehérvári úton a Móricz Zsigmond körtér tőszomszédságában.
Sándy Gyula önéletrajzírása – amely tulajdonképpen az 1947-ben Amerikába emigrált lányának küldött levelekből áll össze – sajnos nem teljes, az élete utolsó éveiben írt visszaemlékezéseit nem tudta befejezni. Így pályafutásának következő szakaszairól már nem áll a rendelkezésünkre olyan részletes és érzékletes forrás, mint az eddigiekről, maradnak a száraz életrajzi adatok: 1914-től nyugdíjba vonulásáig, 25 éven keresztül a Műegyetem Épületszerkezettan Tanszékének vezetője és professzora volt, 1922-24 között a Mérnöki és Építészi Osztály dékánja. Több épületszerkezettani tankönyvet is írt. Tanári munkája mellett a tervezést is továbbfolytatta, 1923-ban pályázaton elnyerte az újpesti posta, majd két évvel később a Széna (ma Széll Kálmán) téri Postapalota tervezésének jogát. A szakmai közéletben tevékeny szerepet vállalt a Mérnök- és Építész-Egylet – amelyben ifjúkora óta nagyon aktívan működött – titkáraként, részt vett az első hivatalos építési szabályzat létrehozásában, számtalan cikket publikált és minden követ megmozgatott, ha úgy látta, hogy Budapest egy-egy épületének vagy közterének javításra van szüksége.
Evangélikus gyökereinek és tervezői képességeinek együttese sok szép, főleg evangélikus templomot eredményezett, többek között Kaposváron, Székesfehérváron, Győrben és az akkor még Budapest környéki kisvárosokban, amelyek ma már a főváros külső kerületei. Sándy, aki az evangélikus egyházban is jelentős szerepet játszott, főépítészként tevékenykedett, erre a templomépítő munkásságára volt talán a legbüszkébb. Önéletírását is ezzel a mottóval kezdi:
„Napsugáros tornyok épülése közben
Nagy és nemes volt lelkem hivatása…”
Sándy még a monarchiában kezdte meg működését, ott volt a milleniumi kiállítás előkészítő munkáinál, a két világháború között teljesedett ki tervezői és tanári pályafutása, de még a ’45 utáni újjáépítésben is részt vett. Visszaemlékezéseinek élénk stílusban leírt sztorijaiból sok minden kiderül a régi időkből: hogyan próbálták a kivitelezők kispórolni az anyagot és a munkát az épületekből, hogyan nyomták le a megrendelők a tervezői díjakat, milyen nagyvonalúak (vagy kevésbé nagyvonalúak, de semmiképpen sem kicsinyesek) voltak az irodavezető építészek alkalmazottaikkal és hogyan csinált a sajtó rémhírt a két ütemben felépített postapalota süllyedésvizsgálatából.
A historizmus nagy mesterei, Steindl és Petz mellett felnőtt Sándy a hagyományokra építve alakította ki egyéni stílusát. Látta, hogy ennek a korszaknak vége, azonban sohasem lett a modernizmus híve, amelyet túlzottan uniformizáltnak talált:
„Az az architektúra, amibe én születtem, az én időmben lezárult. A történelmi tanulmányok alapján kifinomult egyéni művészet, melynél a létrehozott alkotásokból fel lehetett ösmerni annak alkotóját. (…) Ma az épületeket nem egyének, de nagyüzemek, tervgyárak készítik. Azokat az egyenlőségek jellemzik: ugyanazt a külsőt mutatja egy bérház, mint egy iskola, kórház vagy egy ipartelep, színház, hűtőház vagy templom, gyárkémény vagy napsugaras harangtorony (…)” – írta az ötvenes évek elején.
A cikk 2018. július 25-én megjelent az Építészfórum oldalán.
Forrás:
Sándy Gyula: Hogyan lettem és hogyan voltam én templom-építő, -tervező és művezető építész? – Lapis Angularis VI, Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből
Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont
