Paksy Gábor emlékére

Paksy Gábor, elismert urbanista, az egykori VÁTI nyugalmazott vezérigazgatója, a Magyar Urbanisztikai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke hosszú betegség után, 2017. december 24-én eltávozott közülünk. Temetésére január 22-én került sor a Belvárosi Szent Anna templomban a Szervita téren, barátai és tisztelői később a Magyar Urbanisztikai Társaság székházában tartott eseményen emlékeztek meg róla.

Életének 85. évében elhunyt Paksy Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság örökös elnöke, a VÁTI egykori igazgatója, aki több mint húsz éven át vezette a regionális fejlesztés nagy hírnévnek örvendő intézményét. A Lechner Tudásközpontban, mely a VÁTI nyomdokain indult el, még sokan emlékeznek a mindig öltönyt viselő vezetőre, aki sosem engedett a szakmai minőségből és a pozíciójával járó komolyságból. A tiszteletére tartott január 22-ei gyászmisén a dermesztő hideg ellenére megteltek a Szervita téri Szent Anna templom padsorai, a család és a barátok mellett tisztelők és kollégák sora helyezte el az oltár előtt az emlékezés virágait. A szertartás alatt Körmendi Imre a MUT elnöke mondott beszédet. A Magyar Urbanisztikai Társaság a temetési szertartást követően baráti-kollegiális megemlékezést szervezett a MUT Liliom utcai székházában, ahol a régi barátok, munkatársak egymás után álltak fel és mondtak el egy-egy történetet, vagy közös emléket Paksy Gáborról, akit sohasem saját karrierjének építése, hanem kizárólag a szolgálat, a szakmájába vetett hit vezetett.

Paksy Gábor Jászberényben született 1933 áprilisának utolsó napján, ott is érettségizett és szülővárosának, gyökereinek ápolásáról haláláig nem feledkezett meg. Építészmérnöki oklevelét 1956-ban szerezte, egy kísérleti évfolyam tagjaként tudott urbanistaként végezni, amely útról életében többé nem is akart lelépni. Városgazdasági-városépítési szakmérnöki oklevelét 1965-ban a Műegyetemen szerezte. Aktív évtizedeit a tervezés-igazgatás területén töltötte.

Pályája elején, rövid egri kitérő után, 1956-tól csaknem 10 évig Jászberény osztályvezető főmérnöke volt, ahol építésügyi igazgatási, városrendezési és -fejlesztési, valamint városgazdálkodási és műemlékvédelmi feladatai voltak. 1965-ben a VÁTI-ba helyezték és kinevezték Bácsi-Kiskun és Szolnok megye főépítész-helyettesévé. Röviddel ezután a Szolnok megyei Építési- Közlekedési és Vízügyi Osztály vezetője lett. Két és fél évvel később szakmai tudására Debrecenben volt szükség, ahol öt éven keresztül végezte Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megye, illetve Debrecen megyei jogú város főépítész feladatait, emellett pedig a Debreceni Tervező Vállalat főmérnöki teendőit.

A VÁTI-ba 1972-ben került ismét, két évig dolgozott a Regionális tervezési iroda vezetőjeként. Ezt követően az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumba helyezték, ahol arra jelölték ki, hogy szervezze meg és vezesse a terület- és településrendezési, valamint területfejlesztési feladatokat ellátó főosztályt, amely egyben települési környezetvédelmi, terület- és telekgazdálkodási országos irányítási, hatósági és ellenőrzési munkát is végzett. Innen 1982-ben ismét a VÁTI-ba helyezték általános igazgató-helyettesi pozícióba és megkapta a minisztériumi főtanácsos címet. Több mint hét évet töltött a VÁTI-ban általános igazgató-helyettesként és még további 15-öt tényleges igazgatóként, mivel a rendszerváltás évében megbízott igazgatóként, 1990-től pedig 2004-es nyugdíjba vonulásáig, nyilvános pályázat útján elnyerve az ügyvezető vezérigazgató posztot, ebben a minőségében dolgozott. Munkatársai úgy emlékeznek rá, mint olyan emberre, aki sosem érkezett felkészületlenül egyetlen megbeszélésre sem. Ha egy tárgyalás fontosabb volt a többinél, mindig alaposan utánajárt a tárgynak és rendszerint magával vitte azt a tervezőt, aki az adott szakterületet legjobban ismerte. Sosem osztotta le azokat a feladatokat, amelyekről azt gondolta, hogy azt neki, mint igazgatónak kell elintéznie, ezeket a harcokat, munkaköri kötelességként maga vívta meg. Értett a szakmájához és a minisztériumi közegben is jól boldogult, azaz úgy tudott tárgyalni, hogy az a VÁTI számára megfelelő eredménnyel járjon. A regionális tervezés létjogosultságának elismertetésében is kétségtelen és elévülhetetlen érdemei vannak.

Igazgatóként is szakmailag is kézben tartotta a dolgokat, minden beszámolót, elkészült tervet elolvasott és véleményezett. Akik ismerik ezt a területet, jól tudják, hogy ez nem kevés, hiszen egy-egy elkészült dokumentum akár 100-200 oldal is lehet és nem könnyű olvasmány. Mindig elmondta a véleményét, ha kérték, de sohasem személyes, mindig szakmai szemmel nézve a dolgokat. Ha az szakmailag indokolt volt, a dicsérettel sem fukarkodott. Ritkán lehetett látni mosolyogni, de mikor mosolygott azt szívből tette. Mindig a közérdeket képviselte, szakmai tisztessége megkérdőjelezhetetlen volt, intellektuális becsület jellemezte. A rendszerváltás utáni években sokat tett azért, hogy a tervezővállalatok tervtári-könyvtári anyaga a privatizáció során ne kallódjon el, ezek egy helyen közgyűjteményként, megfelelő körülmények között tároltassanak, bárki számára hozzáférhető módon. Ez a dokumentációs anyag ma a Lechner Tudásközpont kezelésében szolgálja a különböző szakterületek igényeit.

Csaknem félévszázadnyi vezetői munkáját 2004-ben Mádl Ferenc, az akkori köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével ismerte el. Egyéb kitüntető címei közül a 2003-ban kapott Pro Urbe Jászberény és az öt évvel korábbi Pro Régió miniszteri kitüntetés állt a legközelebb a szívéhez.

Paksy Gábor a VÁTI igazgatása mellett az oktatói munkából is kivette részét, 1982-91-ig a BME Városépítési Tanszékén tanított.

A kezdetektől, egészen 1968-tól tagja volt a Magyar Urbanisztikai Társaságnak, amelynek 1989-1997 között elnöke is volt. Itt végzett tevékenysége elismeréséért 1985-ben és 1998-ban is megkapta a Hild János emlékérmet. Tagja volt a Magyar Építőművészek Szövetségének, a Magyar Építész Kamarának, ahol sokáig vezette a Területrendezési Minősítő Bizottságot és részt vett a MTA Településtudományi Bizottságának munkájában is.

Családja gyászában osztozunk és emlékét megőrizzük.