Az újpalotai kísérlet
Cikkünk előző részében áttekintettük, hogy milyen történelmi okai voltak Budapesten a lakáskrízis kialakulásának, és hogyan kezdték azt felszámolni a hatvanas évek közepétől elterjedő iparosított lakástermeléssel. A mostani írásban azt próbáljuk meg feltárni, hogy a panel-lakótelepek építésének első évtizede során felszínre bukó problémákra, hibákra hogyan keresték a megoldást az Újpalotai lakótelep tervezői. Ugyanezt a kérdést fogjuk körüljárni Csorba Zoltánnal, a Fehér köpeny & rajzasztal beszélgetéssorozat következő vendégével, aki a lakótelep tervezésében várostervezőként és építészként is részt vett.
Miközben a hetvenes évek közepén az iparosított lakástermelés a számok szintjén végre jelentős mértékben kezdte éreztetni a hatását, és a fővárosban (valamint a lakáshiányos vidéki városokban) számottevően emelkedett az új lakások száma, egyre hangosabbá váltak azok a kritikai hangok is, amelyek a paneles lakótelepek hibáit, a mennyiségi termelés oltárán feláldozott minőségi kritériumokat kérték számon. A használó, laikus nagyközönség a lakótelepek városképi sivárságát, egyenszürkeségét, monotóniáját tette szóvá (a Kádár-kor építőiparából következő kivitelezési, minőségi hibák mellett), a társadalomtudományoknak új ága fejlődött ki, amely a lakótelepek szociológiai problémáit kutatta.
Az építész-városépítész szakma ekkor már hosszú évek, sőt, a modern építészet megvalósításában előrébb járó Nyugat-Európában már évtizedek óta intenzíven kereste a modern városépítés zsákutcájából kivezető új irányokat. Az építészet, kiváltképp a városépítés lassú műfaj: utóbbinál évtizedekben mérhető az az időtartam, mire az elméleti megfontolások koncepcióvá, majd tervvé alakulnak, és végül megvalósulnak. Azok a vasfüggönyön túli országok, melyek építészetének fejlődését nem akadályozták a háború előtti és utáni diktatúrák (ahogy nálunk a Horthy-barokk és a szocialista realizmus is hátráltatta a modern építészet kibontakozását), már az ötvenes évekre szembesültek a klasszikus modernista városrendezési elvek nyomán megvalósuló új városrészek, lakótelepek hibáival.
E kiútkeresésnek az egyik legmeghatározóbb figurája Georges Candilis, az 1913-ban Bakuban született, majd Görögországban tanult építész volt, aki nyolc éven át dolgozott Le Corbusier irodájában, közvetlenül is tapasztalatot szerezve a klasszikus modern városépítés elveinek lefektetésében meghatározó francia építész elképzeléseiről. Candilis 1958-tól foglalkozott intenzíven a városépítés megreformálásával. A fő problémát így fogalmazta meg: „A korszerű város az elmúlt évtizedekben szétesett elemeire. A házak szétszórt vagy merev rendjéből hiányzott maga a >város<, pusztán az uniformizált egyhangúság maradt.” Elvei az új 100 000 lakosú (24 000 lakásos) toulouse-i Le Mirail városrész 1962-es tervpályázatára készített pályaművében öltöttek testet: vissza akarta adni az utcát, mint funkcionáló, zárt, mégis nyitott építészeti teret. Tervében az összekapcsolódó, organikus, törtvonalú hálózatként telepített magasházak fogták össze a várost, melyben az út újra visszakapta szerepét, mint városi tér. Candilis és tervezőtársai, Scadrach Woods és Alexis Josic megnyerték a pályázatot, és – bár számtalan egyszerűsítést és kompromisszumot követően – elképzeléseik szerint épült fel az új városrész [Vámossy 1974].
Candilis munkásságát követte figyelemmel Tenke Tibor is, a hazai háború utáni építészet és városépítészet kimagasló személyisége, aki egy 1966-os tervpályázatra készítette el az Újpalotai (ekkor még Páskomliget munkacímen futó) lakótelep beépítési koncepcióját. Az 1924-es születésű Tenke pályája nem mondható szokványosnak [Rátonyi 2012]: a háború előtt hadapródiskolába, majd a Ludovikára járt, ahol 1944-ben végzett huszárhadnagyként. Varsó alatt a németek ellen harcoló lengyel partizánoknak juttatott fegyvert, majd a Gestapo letartóztatta, mert nem volt hajlandó felesküdni Szálasira a nyilas hatalomátvételkor. Innen ugyan szerencsésen megszökött, de pár héttel később szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak három év múltán tért haza. Az 50-es években osztályidegennek bélyegezték, így csak műszaki rajzolóként sikerült elhelyezkednie a Mélyépítési Tervező Vállalatnál (MÉLYÉPTERV). Itt azonban a személyzetis felfigyelt a tehetséges és szorgalmas fiatalemberre, és javaslatára mégis elvégezhette a budapesti Műegyetem Építészmérnöki karát 1954 és 1959 között. Már 35 éves volt, amikor kézhez kapta diplomáját; vélt lemaradását kortársaihoz képes kiemelkedő szorgalommal és kemény munkával próbálta behozni.
1959-ben átment a Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalathoz (LAKÓTERV), majd 1962-ben a TTI-be városépítészként, itt éveken át a csúszózsalus-öntöttfalas építéstechnológiával foglalkozott. A Budafoki Kísérleti Lakótelepen Thoma Józseffel tervezte azokat a híres csúszózsalus középmagas lakóházakat, melyek nem csak építésmódjukban és formájukban voltak különlegesek [Babura 1966]. Tenkéék úgy próbálták meg a lakóhelyiségek alapterületét megnövelni a szigorú lakásnormák közepette, hogy a mellékhelyiségeket csökkentették le, s ezek funkcióinak átvételére szolgáltatóházakat létesítettek a telepen: a mosoda miatt reményeik szerint nem volt szükség mosógépre az apró fürdőszobában, s a kis konyhában sem nyílt lehetőség komoly sütésre-főzésre, ezeket a funkciókat részben az önkiszolgáló étterem, részben az élelmiszerbolt mirelitkínálata váltotta volna ki. A szocialista utópia nem aratott osztatlan sikert, mint azt a későbbi szociológiai vizsgálatok megmutatták…
1966-os újpalotai beépítési tervében Tenke Candilisnak a Le Mirail városrészben manifesztálódó új elveit követte [Csorba 2017]. A hagyományos városi térszerkezetet, az utcák, terek térfalát a városrendezésbe visszacsempésző gondolkodásmódja Magyarországon ekkor még teljesen újszerű volt. Ugyanilyen szellemben készítette el a Káposztásmegyeri lakótelepre szintén 1966-ban kiírt tervpályázatra is pályaművét Mester Árpáddal, Callmeyer Ferenccel és Környe Tiborral, mellyel első díjat nyertek (Káposztás azonban csak sokkal később, az 1980-as újabb pályázaton nyertes Zoltay István – Füzesséry Zoltán – Fekete Antal csoport tervei szerint valósult meg). Az újpalotai koncepció alapja két egymást szögben metsző főútvonal, melyek mentén városias, zártsorú beépítés létesül, a telep szélétől a központ felé fokozatosan emelkedő beépítési magassággal és intenzitással. A metszéspontban jön létre a városközpont, kereskedelmi létesítményekkel, szolgáltatásokkal. A főútvonalak zárt térfala mögött a beépítés feloldódik a zöldben, alacsonyabb, családok számára épülő nagylakásos épületek szövetével, szociális, rekreációs és nevelési létesítményekkel. A zárt térfalak földszintjén nyitott átjárók biztosítják a kapcsolatot a fő közlekedési nyomvonalak és a zöldterületek közt, és a központtól távolabb, a lakóházak földszintjén is üzletek, kirakatok létesülnek.
1969-ben újra előkerült az újpalotai telep kérdése, ekkor Tenke 1966-os beépítési koncepciója szerint Mester Árpád (BUVÁTI) készítette el a rendezési tervet, amely alapján határoztak az új városrész felépítéséről. Tenke továbbra is fontos szerepet töltött be Újpalotán: ő készítette el a generáltervet, vezette a telep épületeit tervező építészcsoportot, és ő maga tervezte meg a központban felépülő Víztoronyházat Mentes Endrével [Rátonyi 2012]. Ez korának egyik különleges épülete lett: Tenke mindenképp szeretett volna egy városképi jel szerepét betöltő magasházat a középmagas épületek által dominált telep központjába, de a szigorú normarendszer ezt megnehezítette. Így kitalálta, hogy a lakótelep ellátását biztosító víztornyot kombinálja egy lakóépülettel. Az extrém tervezési program indokolta a csúszózsalus építésmód választását, így a Víztoronyház nem csak funkciójában, de formájában is egyedi lett [Mészáros 2009]. Íves alaprajza kiemeli az építésmód sajátosságait, bár a szoborszerű erkélyeket kissé rendszeridegen módon utólag, acél szerkezetekkel függesztették a homlokzat elé. A legfelső, víztartályt körülvevő lakószinteken különlegesnek számító, duplex (belső kétszintes) műteremlakások kaptak helyet nagy, északi bevilágító felületekkel. A sors fintora, hogy Tenke maga is itt, a Viztoronyházban igényelt lakást, azonban nem járt sikerrel, a Visegrádi utcában utaltak ki számára egy panellakást.
Tenke Tibor a hetvenes évek elején több helyen is összefoglalta véleményét a házgyári paneles építésmódról, és annak tapasztalatairól szólva javaslatokat tett a jövő lakótelepeire nézve. 1973 májusában az MTA Településtudományi Bizottsága és a Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT) közös vitaülést szervezett „A koncentrált lakástelepítés problémái” címmel. Tenke hozzászólásában fordulópontnak nevezte korukat, amikor a mennyiségi lakásprobléma megoldása már a küszöbön állt, ugyanakkor a látószögbe bekerült a minőségi lakásigény. Szinte látnoki pontossággal vázolta fel a következő évtizedek tendenciáit, a társadalmi átalakulásokat az új családmodellek, funkcionális és minőségi igények megjelenésével. A meglévő gyakorlatnál sokkal differenciáltabb lakáskínálatot tartott szükségesnek, és arra kereste a módot, hogyan lehetne fokozottabban bevonni a leendő lakókat a lakásaik kialakításába. Olyan szerkezetkész lakások átadását javasolta, melyek belső válaszfalait, beépített bútorait és berendezéseit a beköltöző lakó a saját igényei, elképzelései és anyagi lehetőségei függvényében maga alakíthatja ki [Tenke 1973].
Egy évvel később, 1974-ben a Városépítés című folyóirat hasábjain vallott Tenke az újpalotai tervezési koncepció mögött álló elképzelésekről [Tenke 1974]. Azt írta, hogy az első lakótelepek megépülte után nyilvánvalóvá vált, hogy nem vált be az alvóváros, „a társadalom a városrendezőkről a >városias város< megteremtését várja el.” Tenke ennek archetípusát a középkor alkotóerejének eredményeképpen létrejött városban, illetve annak külső megjelenési formájában látta. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a középkori és a modern városokat létrehozó társadalmi, gazdasági struktúrák különbözőségére, így megpróbálta pontokba szedni, melyek azok az ismérvei a „városias városnak” melyek átemelhetőek a korszerű városépítésbe. Ezek közül kiemelünk néhányat, amely érdemben befolyásolta a koncepciót:
- Az ember egyszerre követeli meg a biztonságérzetet és a feszültséget: ha biztosítva van testi-lelki biztonsága, és a megbújás lehetősége a lakásban és a városban, akkor szüksége van az izgalomra, érdekességre.
- Az ember a munkahelyét a lakhelyének közelébe kívánja: a munka, a lakás és a regenerálódás egymáson átszövődő struktúrájára van szükség.
- Egyszerre van szüksége az embernek izolációra és kommunikációra is: biztosítani kell a visszahúzódás lehetőségét épp úgy, mint a találkozásét.
- A városban az irracionálist is igényli az ember (!): a városnak egyszerre kell játékosnak és racionálisan komoly organizmusnak lennie.
- A ma városrendezése akkor tölti be feladatát, ha megalkotja a települések fő struktúráit, szervezi azon kereteket, amelyeken belül a társadalom maga képes kialakítani létorganizmusát.
- A városrendezés akkor jár helyes úton, ha nem zárja el az utat a város komplex mikrostruktúrájának kialakulása elől.
Az 1974-re felépülő lakótelep főbb beépítési elrendezésében követte Tenke eredeti koncepcióját, de ahogy Füle Lajos városépítész, író, költő, az Újpalotai lakótelep lakója írta szintén a Városépítés hasábjain: „minden mulandó, csak a kompromisszum örök” [Füle 1974]. Ugyanitt számol be Füle arról, hogy a városközpont egyelőre csak részben épült ki a tervekhez képest, a környezet számtalan problémával küzd, amilyen a fásítás-növényesítés, vagy a kereskedelmi létesítmények rosszul megoldott feltöltése, ami miatt környezetük rendezetlen, göngyöleghegyekkel teli.
Ennél fájóbb kompromisszum volt, hogy az eredetileg tervezett lépcsőző szintszámú beépítés sok helyen egyformára magasodott fel, hogy a lehető legnagyobb számú lakás épülhessen meg. Elmaradtak a központtól távolabb, a lakóházak földszintjére tervezett kirakatos kis üzletek is. A zöldterületre tervezett, kis szintszámú, családok számára építendő épületek is nagy átalakuláson estek át. Újpalota tervezésének idején hirdettek egy tervpályázatot, melyen a házgyári paneles építésmód magánépítkezéseken való alkalmazásának lehetőségeit kutatták. Csorba Zoltán, Tóth Elemér statikussal, aki később is a társa maradt, a korabeli holland lakásépítés tendenciáinak ismeretében egy különleges, háromszintes beépítést tervezett: a földszinten átriumos sorházak, az első emeleten hagyományos sorházak, míg legfelül a tetőteraszon „szabadon álló” családi házak formáltak tervében egy dombházat. Tenke a pályázati terv ismeretében felkérte Csorbát, hogy az Újpalotai lakótelep alacsony házait a pályamű alapján tervezze meg, az eredetileg ide tervezett Legány Zoltán-féle épületek helyett. Az ekkoriban frissen elkészült Hotel Duna Intercontinental (Finta József, LAKÓTERV) beázó tetőteraszai azonban országos botrányt keltettek, melyek nyomán az Újpalotát kivitelező 43. számú ÁÉV elzárkózott attól, hogy a sokkal kisebb költségvetésből készülő lakótelepen ilyen szerkezeteket alakítson ki. Csorbának néhány napja volt egy új, a korabeli építőipar realitásainak megfelelő háztípus megalkotására, ez lett később a „H” típusú 4 szintes panelépület [Csorba 2017].
Ez az épülettípus is szinte forradalminak számított a korában: a szigorú lakásnormáktól elszakadva nagy alapterületű (átlagosan 67,5 m2-es) lakásokat foglalt magában, fogatonként és szintenként mindössze kettőt, melyek egy napfényes, üveghomlokzatos lépcsőházból nyíltak. Az eredetileg operatőrnek készülő, s így az esztétikai szempontokra érzékeny Csorba rendkívül mozgalmas helyszínrajzi elrendezést tervezett, s az ablakok köré elvileg az átlátást gátló, valójában legalább ennyire díszítő funkciójú lizénákat gyártatott. A meglévő homlokzati falpanelek újszerű felhasználásával franciaerkélyeket is sikerült létesíteni a földszinti nappalikra és az emeleti hálószobákra, amelyekkel a megszokottnál változatosabbá lehetett tenni a homlokzatokat. Az épületegyüttes 1974 végén elnyerte az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium nívódíját [Csorba 1975]. A jól sikerült épülettípust később Csorba a gazdasági racionalizálás igénye miatt, és a tapasztalatok felhasználásával átdolgozta a budapesti III. számú házgyár részére. Csökkenteni kellett a szekciók variációinak számát, és lehetővé tenni többféle alaprajzi elrendezést, de a „H” jelű épületek legtöbb előnyét sikerült átmenteni. A típusból több lakótelepen is épültek további együttesek, többek közt Újpesten és a Kerepesi úti lakótelepen [Csorba 1977].
Az Újpalotai lakótelep később még egy újabb ütemmel bővült: a mai Drégelyvár utcában 1975-re felépült az akkor Frankovics Mihály utcainak hívott épületegyüttes. 13 panelépületében 2303 lakás létesült, Mentes Endre, Csordás Tibor és Csorba Zoltán tervei szerint. Míg az első ütem jórészt üres területen, illetve az egykori temető helyén valósult meg, itt jelentős bontások (akkori zsargonnal szanálások) előzték meg az építkezést. Középületek, szolgáltató- és ellátó épületek nem épültek, mert úgy számoltak, hogy az egyes ütem ilyen típusú funkciói az új lakóterületet is ki tudják szolgálni [Rátonyi 2013].
Az Ybl-díjas, Állami-díjas és Reitter Ferenc-díjas Tenke Tibor az Újpalotai lakótelep tervezése után főként a CLASP könnyűszerkezetes építési rendszer [Gyöngyösi 1977] honosításán dolgozott, s kisebb magánházakat tervezett ismerősei számára. 1970-től a MÉSZ Mesteriskolájának mestereként fiatal építészeket tanított. Rosszul viselte az egész pályáját átszövő kompromisszumokat, pályatársa, Callmeyer Ferenc főként ezzel magyarázta, hogy fiatalon, hatvan éves korában elhunyt infarktusban.
Az Újpalotai lakótelep tervezésénél kijelölt újszerű városépítési elvek, irányok nem váltak itthon általánossá, de ahogy a nemzetközi posztmodern gondolkodás hatása egyre inkább beszűrődött Magyarországra is, mind több építész és várostervező dolgozott azon, hogy emberi léptékű, városiasabb lakótelepek szülessenek az országban. A Káposztásmegyeri lakótelep II. üteme, vagy az aquincumi Pók utcai lakótelep már egyértelműen a posztmodern iskolát követték, a rendszerváltással azonban gyakorlatilag megszűnt az állami, illetve tanácsi (önkormányzati) lakásépítés.
Hivatkozások jegyzéke:
Babura László (1966): Budafoki kísérleti lakótelep, írta és rendezte: Babura László, ÉM Építésügyi Tájékoztatási Központ Filmstúdiója, 2:43-tól (megtekintve: 2017. 03. 23.)
Csorba Zoltán (1975): H. jelű lakóépületek, Budapest – Újpalota. In: Magyar Építőművészet, 1975/2. szám, 28-29. p.
Csorba Zoltán (1977): Panelos tervezési módszer az „építőszekrény elv” alkalmazásával. In: Magyar Építőművészet, 1977/6. szám, 13-15. p.
Csorba Zoltán (2017): Személyes közlés Mészáros Ábelnek (2017. 03. 23. Budapest)
Füle Lajos (1974): Lakótelepen élni… In: Városépítés, 1974/5. szám, 24-27. p.
Gyöngyösi Lajos (1977): A CLASP könnyűszerkezetes építési rendszer, írta és rendezte: Gyöngyösi Lajos, ÉTK Filmstúdió, 1977. (megtekintve: 2017. 03. 24.)
Mészáros Ábel (2009): Magasház Újpalotán (megtekintve: 2017. 03. 23.)
Rátonyi Gábor Tamás (2012): Ember, város: Tenke Tibor (megtekintve: 2017. 03. 23.)
Rátonyi Gábor Tamás (2013): A Frankovics Mihály utcai lakótelep (megtekintve: 2017. 03. 24.)
Tenke Tibor (1973): Hozzászólás. In: A koncentrált lakástelepítés problémái, a vitaülés elnöke Dr. Perényi Imre, Kézirat gyanánt a MUT TÁJÉKOZTATÓ melléklete, 1973, 38-45. p.
Tenke Tibor (1974): Miért lett ilyen Újpalota? In: Városépítés, 1974/5. szám, 28-29. p.
Vámossy Ferenc (1974): Korunk építészete, Gondolat Kiadó, 1974, 229. p.
Csempekép: Az Újpalotai lakótelep légifotója, 1992., fentrol.hu Budapest Főváros Kormányhivatala
