Vízgépháznak készült, kávézó lett

A Várkert Kioszk

A Várkert Kioszk épületének díszes tornya a szivattyúgépek kéményét rejtette, a 19. század végéig naponta 1 300 000 liter vizet küldtek fel innen a Palotába. A budai part ipari épületnek indult ékszerdoboza végül volt kávézó, vendéglő, táncterem és jelmezraktár, majd kaszinó is. 130 év alatt több kísérlet indult az újrahasznosításra, 1986-ban is alaposan kidolgozott terv készült.

A földszint tervezett alaprajza a kissé merev elrendezésű, zsúfolt étteremmel és kávéházzal. A rajz tetején látható bejáraton és a mögötte induló lépcsőn lehetett volna lejutni a pinceborozóba.

Ahogy arról a Pestbuda is hírt adott korábban, folynak a Várkert Kioszk épületének felújítási munkái. Az Ybl Miklós által a királyi palota vízellátásának biztosítására tervezett egykori szivattyúgépház sorsa nem csak az elmúlt néhány év során alakult mostohán, már a rendszerváltást megelőző évtizedekben olyan rossz állapotba került, ami végleges pusztulásával fenyegetett. A Lechner Tudásközpont tervtárában őrzött, 1986-os beruházási programtervből képet kaphatunk az épület korabeli szörnyű állapotáról, a korábbi évek ide vezető eseményeiről és a felújítás tervezett – de meg soha nem valósult – módjáról.

A Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) IV. számú, műemléki irodájában M. Anda Judit a nyolcvanas évek második felében kezdett foglalkozni a végletekig leromlott épülettel, programterve műszaki leírásából érdekes részleteket ismerhetünk meg a házról. Az Ybl tervei szerint 1874 és 1879 között felépült pavilonnak eredetileg kettős funkciója volt: egyrészt biztosította a palota vízellátását, másrészt városépítészeti hangsúlyként zárta le a Lánchídnál kezdődő és a Várkert-bazár előtt húzódó reprezentatív teret. Az épület tömegén uralkodó díszes torony valójában a gépek kéményét rejtette, melyek közel 9,5 kilométer csővezetéken naponta 24 000 akó (1 pesti akó = 53, 72 l) vizet szivattyúztak fel a Palotába. A vízellátást a századfordulón másként oldották meg, így az eredeti funkcióját veszített épületben vendéglő- és szórakozóhely nyílt.

A második világháborúban megsérült az épület, ennek ellenére a szocializmus korai évtizedeiben továbbra is vendéglátóipari funkcióval működött. Közben azonban egyre halogatták a jelentős költségű felújítást, a ház pedig olyan rossz állapotba került, hogy 1973-ban végleg be kellett zárni a vendéglőt. Ekkor a Művelődési Minisztérium felügyelete alá tartozó Budapest Táncegyüttes használatába adták a romos kioszk déli épületszárnyát, amely tánc- és zenekari próbatermet, jelmezraktárt rendezett be itt. A minisztérium megbízásából a Művelődésügyi Beruházási Vállalat (MŰBER) 1976-ban elkészíttetetett egy felújítási tervet a kor egyik vezető építészeti intézetével, a Középülettervező Vállalattal (KÖZTI), az 50 millió forintosra tervezett munkák azonban forráshiány miatt már ekkor sem valósultak meg. A táncegyüttes fölött eközben gyakorlatilag életveszélyessé vált az épület: az emeleti zenekari próbaterem födémét alá kellett dúcolni, alatta, a fa állványzat közt működött a dohányzó, az ideiglenes szerkezetre szerelt, nem kevésbé tűzveszélyes világítás fényében. A kétszintes táncteremben zárlatveszély miatt nem működtek az eredeti csillárok, a világítást szabadon vezetett kábelekkel és reflektorokkal oldották meg; a pincében eközben a Duna mindenkori vízállásának megfelelően állt a víz.

A neoreneszánsz loggia úgy zárja le Várkert Bazár előtti teret, ahogyan a müncheni Feldherrnhalle a Ludwigstrassét.

1984-ben újabb szakvélemény készült, ebben a kor egy másik fontos építészirodája, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) leszögezte, hogy az épület jelen állapotában alkalmatlan az üzemeltetésre, ugyanakkor olyan egyedülálló építészeti érték, a nemzeti kultúrkincs része, melynek megmentése halaszhatatlanul szükséges. Ugyanezen a véleményen volt a Budapesti Műemlékfelügyelőség is, amely több ízben is kötelezte a használót a karbantartási munkák elvégzésére, eredménytelenül.

Az 1986-os, VÁTI-s programterv egyértelművé tette, hogy az épület megmentésének legalkalmasabb módja az eredetihez közelítő, reprezentatív vendéglátó funkcióra történő felújítás. Beruházót is találtak a munkához: a MONIMPEX-et 1948-ban alapította az állam egyedárusítási cikkek külkereskedelmi forgalmának lebonyolítására. Az elsősorban alkoholos italokkal (sörrel, borral és párlatokkal), valamint dohánytermékekkel kereskedő vállalat számára megfelelő „kirakat” lett volna a reprezentatív, Duna-parti kioszk, aminek környezetében a nemzetgazdaságban is egyre jelentősebb szerepet betöltő nemzetközi turizmus ekkoriban kezdett újra jelentős számban megjelenni.

Látványterv a kávéház belsőépítészeti megjelenéséről, a NOVOTEL-nél is alkalmazott, négykarú, BUDA típusú kandeláberekkel.

A KÖZTI 50 milliós tervei után tíz évvel a VÁTI immáron 176,3 millió forintra becsülte a teljes felújítás költségeit. Ma már tudjuk, 1986-ban sem volt elegendő forrás a felújításhoz, az egyre romosabb, a pusztulás határán álló egykori vízgépházat végül csak 1992-ben újították fel. Az elmúlt évtizedekben működött itt kaszinó és szórakozóhely, majd ismét évekig zárva tartott a többszöri tulajdonosváltás következtében. Reméljük, hogy a most közösségi- és rendezvénytér céljára megújuló épület ezúttal szerencsésebb lesz, és az új Budai Kreatív Ház további évtizedekre tudja majd megnyugtatóan biztosítani Ybl Miklós remekművének jövőjét.

Forrás:
VÁRKERT KIOSZK hasznosítása - beruházási programterv (1986. szeptember), Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI); építész tervező: M. Anda Judit, környezettervező: Török Péter.

A cikk megjelent a PestBuda.hu oldalon.

Mészáros Ábel