„A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik kérem” – oktatta hallgatóit a ma 125 éve született Weichinger Károly, az építész kar legendás tanára.
Weichinger 1893. október 12-én született Győrben, mégpedig annak „műemlékekkel teli belvárosában”. Édesapja osztrák származású volt, édesanyja magyar, de Bécsben nevelkedett lány. Otthon főleg németül beszéltek, a játszópajtásokkal viszont magyarul. „Az udvarunkon bandába verődve rúgtuk a rongylabdát, sárkányt eregettünk. Majd jöttek a csavargások a folyóvizeken és a közeli erdőkben. Így éltem boldog, meglehetősen szabad gyermekkoromat” – írta a Budapest folyóiratban 1978-ban megjelent visszaemlékezésében.
Ahogy ebben az írásában maga is bevallja, nem tartozott a győri reáliskola legjobb tanulói közé, de sokat olvasott, rajzolt és festett, az impresszionisták nyomán a szabadban készített tájképeket. A rajztanára, Pálos Ede többször magával vitte a közeli falvakba, ahol a népi építészet elemeit rajzolták. Ez az élmény a későbbi építészeti pályafutására is nagy hatással volt, főleg a különböző nemzetközi kiállításokra készített terveinél – a Nemzetközi Kézművesipari Kiállításnál, a milánói Triennalénál, az 1939-40-es New York-i Világkiállításnál – jött jól az a formakincs, amit innen meríteni tudott. Szüleivel, akik nagy gondot fordítottak a nevelésére, kétszer két hónapos utazást tett Ausztriában, az ott látott műemlékek szintén jelentős hatást gyakoroltak rá.
Diákévei alatt komolyan sportolt: tizenhét évesen ő vezette Győr ifjúsági evezősegyletét. Később feleségével folytatta az evezést. „Sajnos, az idő kemény ellenfél, és nem engedi, hogy Regensburgból meg Ulmból evezzünk lefelé, ahogy megtettem még gyerekfejjel ezeket a szép túrákat az akkor még különösen elég veszélyes folyón” – írta 84 éves korában. A sport szeretetét fiának is továbbadta, aki válogatott szinten öttusázott.
Az I. világháború megszakította műegyetemi tanulmányait, így 1921-ben szerezte meg az építész diplomát. A festészetről sem mondott le, képeit többször kiállították a Nemzeti Szalonban. Azt, hogy végül is melyik irányba fordul, az Iparművészeti Iskolába történt helyettes építész-tanári meghívása döntötte el. Az ottani kapcsolat a festő és szobrász tanárkollégákkal az építész tervezői pályafutásához is átfogóbb szemléletet adott.
„Abban az időben, amikor a »sachlich« funkcionális áramlatába bekapcsolódva igyekeztem keresni a szelídebb eszmei tartalommal is bíró irányzatokat, az építészet és iparművészet minden ágával foglalkoztam” – foglalja össze ezt az időszakot a visszaemlékezésében. „Próbáltam elkerülni a rideg divatirányzatokat, és egyszerűen, az emberi léptéket tiszteletben tartva terveztem. Terveztem bútoroktól kezdve lakó- és középületeket, sőt, a sokféle igényből összetett városrendezéssel is gyakran foglalkoztam. Ezt abban az időben a magyar építészek nem tekintették az építészi hivatáshoz tartozónak.”
1928-ban Dörre Endrével és Kőszeghy Gyulával I. díjat nyert Pécs városrendezési pályázatán, a következő évben – szintén Dörrével – egy győri hasonló pályázatot nyert meg. Már ekkor, korát megelőzve, nagy hangsúllyal vette figyelembe a közlekedési és a zöldterületi igényeket. 1930 májusában az ő terveit is bemutatták Belgiumban, Liège-ben, a Nemzetközi Építészeti Tervkiállításon. A harmincas évek elején tervezte a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen a 18. számú házat és a mai XI. kerületben a Törcsvár u. 20. szám alatti lakóházat. (Az utóbbi 2009-2011 között Miltenberger-Miltényi Miklós és Fónagy Dóra tervei alapján újult meg.)
1932-ben készült el egyik fő műve, a pálos kolostor a Gellért-hegy oldalában. „Kúpos toronysüvegével, árkádos udvarával és az épület szépen kiegyensúlyozott egyszerű tömbjével a dunaparti városkép finom rajzú kiegészítése” – írja róla Pamer Nóra. A festői tömegű épület a szocializmus évei alatt a Balettintézet kollégiumaként működött, majd a rendszerváltás után került vissza a rend tulajdonába. A kolostor finoman egyensúlyoz a „történelmi stílusok romantikus átköltése” és a modern formák között, emögött talán az is ott van, hogy Weichinger 1929-es, a székesfehérvári Prohászka Ottó emléktemplom tervpályázatára beadott modernebb szellemű tervét (Árkay Bertalan és Rimanóczy Gyula pályázataival együtt) a zsűri visszautasította. A pálos rendház azonban mégsem mond le teljesen a modern megoldásokról, az épület teteje járható teraszként lett kialakítva, a torony kúpja alatt, a boltíves árkádok mögött pedig kilátóhely található.
Szintén ő építette a pécsi pálos kolostort és templomot (1937), még letisztultabb formákkal, ami jól mutatja az 1930-as évek elején az egyházi építészetben lezajlott modernista áttörést. A zárt, geometrikus tömegeket nagy, félköríves ablakokkal és árkádokkal oldotta fel. A félkörívek a korszakra jellemzően különálló, campanile jellegű harangtornyon is visszaköszönnek. Ugyanebben az évben épült fel a Szilágyi Erzsébet gimnázium, amelynek terveit Hübner Tiborral együtt készítette. Mivel a Z-alakú alaprajzzal a megadott beépítési vonaltól eltértek, a tervük nem nyert díjat a pályázaton, csak megvételt, de az iskola végül is az ő koncepciójuk szerint valósult meg, a főváros első modern középiskolájaként.
Weichinger „középutas politikát” folytatott, a modernizmust nem vette át feltétel nélkül: „Már a második világháború előtt igyekeztem önmegtartóztató módon, tehát kerülve az építészeti divatosságot, a feltűnést keltő irányzatokat, józanul, humanista szemlélettel alkotni. Nagy lelki erő kellett ahhoz, hogy amikor lapostetős, sterilen tiszta formaképzéssel tervezett minden »menő« építész, elfogadva az újból a jót, megmaradjak a maradandó értékűség határán belül. Ezen hitvallásom alapján terveztem lakóházakat, iskolákat, templomokat, amelyek közül csak a legnagyobbakat említem: országos pályázat útján Kertész K. Róbert kollégámmal terveztük a pályanyertes Budapesti Központi Városházát, amely a legigényesebb követelmények szerint épült volna föl, és hivatva lett volna arra, hogy a fővárosban szétszórt szolgáltató közintézményeket (út, víz, gáz, stb.) is magába foglalja.”
Az 1940-es pályázati terv a II. világháború miatt sajnos nem valósulhatott meg. 1945 januárjában Weichingert meghívták a Műegyetem Városrendezési Tanszékének vezetésére, majd 1946-1969 között a Középülettervezési Tanszéket vezette. „Szakmai múltam, eredményeim és progresszív gondolkodásom nyomán azt reméltem, révbe jutottam, és komolyabb rendeltetésű megbízatásokat kaphatok. Sajnos, csalódtam. A tanszék fiatalabb dolgozóival számos nagyobb pályázaton vettünk részt, gyakran szép eredménnyel. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem: megnyertük a Lágymányoson épülő Építész Kar részére hirdetett országos tervpályázatot, a Vigadó mellett építendő, hangversenytermet befogadó épület pályázatát. Ezenkívül megnyertem a moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás állandó magyar pavilonjának a pályázatát. Sajnos, mindezekből egyik sem épült fel, pedig tervező alkat révén sóvárogva vágytam arra, hogy látható épületsorokat hagyjak magam után.”
Tervezői megbízások érdekében még az „illetékes elvtársat” is megkereste, de elutasító választ kapott: „Ön csak tanítson úgy, ahogy eddig, az nekünk többet ér, mintha tervezne, ami különben is bérfeszültséget okozna a tervező vállalatokba tömörült kollégákkal szemben.” Nem maradt azonban elismerés nélkül, 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, és a tanítást is örömmel végezte: „… szerettem a fiatal tehetségeket. Nemcsak oktattam őket, hanem, néha a vasárnapokat is felhasználva, diplomatervüket megbírálva neveltem is. Éreztem, kölcsönös a hatás: tanulnak tőlem, de én is okosodtam egy-egy megjegyzésükből. Úgy érzem, így maradtam fiatal, és csak 75 éves koromban mentem nyugdíjba.”
Weichinger alakja a szakmai köztudatban legendás építész-tanárként él, aki jelentős korszakokat kötött össze: őt még a 20. század első évtizedeinek, a magyar építészet egyik aranykorának tanárai tanították, majd ő maga több későbbi kiemelkedő építésznemzedéknek adta át tudását. Az 1953-ban elindult Mesteriskola első ciklusának nyolc mestere (vezető építésze) között is ott volt. Tanítványai egyike, Polónyi Károly visszaemlékezéseiben is idézi kedves tanárát, aki így oktatta hallgatóit: „A városnak állandóan mesélni kell az utcán járóknak. Az epikát bele kell vinni az építészetbe és a várostervezésbe. Értik kérem.”
Sokat járt az országhatárokon túl, kiterjedt külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, számos meghívást kapott. Többször járt az Egyesült Államokban és Kanadában, zsűritag volt az ankarai városrendezési terv, a városháza, a Kemal mauzóleum és a szófiai városháza pályázatán, előadásokat tartott a lipcsei, a weimari, a nyugat-berlini és a kairói főiskolákon, egyetemeken, részt vett afgán és egyiptomi építészek posztgraduális képzésében.
A hatvanas évek első felétől miniszteri felkérésre az UVATERV eszmei irányítójaként is működött, komoly szerepe volt az M7 autópálya (ahol a pályaszakaszoknak, a hidaknak a pannon tájba illesztésén őrködött) és a metróállomások kialakításában. „Egy személyben írtam ki pályázatot a metróállomások építészeti kialakítására, egy személyben bíráltam el azokat, és ültem össze a nagyon megértő tervező kollégákkal az irányelvek egyeztetésére” – jegyezte le visszaemlékezésében.
1936-tól a Gellérthegy oldalában, a Mészöly utcában lakott, egy Medgyaszay István által tervezett házban. A lakás egyben műtárgy-gyűjteményének is otthont adott. A szobrok egy része Budapest ostromakor eltűnt, de több gótikus és barokk alkotás túlélte a történelem viharait.
„Asztalomon ott a rajztábla, a munkát nem hagyom abba. Sokszor adok szakértői véleményt középületek áttervezésére (pl. a budai várpalota esetében), publikációimmal az ízlést, szemléletet igyekszem formálni. Tanácsadó vagyok az UVATERV-nél, Építészeti gondok címen tanulmányokat írok a Fővárosi Tanácsnak. (Kivonatosan a Magyar Nemzetben jelennek meg)” – írta 84 éves korában. „Örömmel tapasztalom, hogy beérik tanításom: a műszaki tudás ne homályosítsa el az ember józan ítélőképességét.”
Weichinger életének 89. évében, 1982. január 25-én hunyt el Budapesten. Alkotószelleme, építészi magatartása tanítványaiban és azok tanítványaiban él tovább, ahogy ő maga is megfogalmazta: „Az idő mindnyájunkat szerénységre int és számvetésre késztet. Nyolcvannegyedik életévemben gyakran felmerül bennem a kérdés: mi képes dacolni az idővel? (…) Az időt a munkával lehet legyőzni. De nem akármilyennel. Az alkotói szellem, magatartás is fontos. Sőt, is nélkül: a legfontosabb.”
Források:
Weichinger Károly: Egy építész számvetése, Budapest folyóirat, 1978/9.
Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986
Ferkai András: Buda építészete a két világháború között, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1995
Torma Tamás: Drakulától a szocializmuson át a modernizmusig, Octogon, 2013/4.
