Roxfortba nem tudunk hoppanálással eljutni, de szerencsére itt van nekünk egy hasonlóan izgalmas építészetű iskola, Budapest egyik legrégebbi középiskolája, a Toldy Ferenc Gimnázium. Eredetileg Budai Császári és Királyi Főreáliskolaként 165 éve alapítottak, az épületét pedig százhatvan éve, 1859. október 20-án adták át.
A Budai Császári és Királyi Főreáliskolát 1854-ben alapították egy császári rendelettel, amely Leo Thun vallás- és közoktatásügyi miniszternek az osztrák birodalmi oktatási rendszert szabályozó tervezete, az Organisationsentwurf megvalósítását szolgálta. A reáliskolák célja annak idején az volt, hogy a polgárság gyermekeit felkészítsék a különböző műszaki, kereskedelmi, hivatalnoki pályákra. Az oktatás a gimnáziumoktól eltérően nem a humán vonalat – latin és görög nyelv, irodalom, történelem – hangsúlyozta, hanem a reál tantárgyakat: a matematikát, fizikát, kémiát, természetrajzot helyezte előtérbe, sőt még olyan speciális tárgyak is szerepeltek a tanrendben, mint például az építéstan vagy a géptan, így jó előkészítést nyújtott a Műegyetem akkori elődjében, a József Ipartanodában folytatott tanulmányokhoz is.
A reáliskolák létrehozása már a reformkorban megindult, az első ilyen intézményeket az 1840-es évek közepén nyitották meg Pozsonyban és Pesten, akkor még csak három évfolyammal. A szabadságharc és a kiegyezés közötti időszakban Leo Thun gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter karolta fel az ügyet, aki a monarchia megfelelő szakember-ellátottsága érdekében állami iskolaalapítási programot indított el. A reáltanodákat a császári kormányzat nagyon fontosnak tartotta, ezt jól mutatja az is, hogy Ferenc József csak a császári család egyik tagjának hirtelen halála miatt nem jelent meg a budai főreáliskola alapkőletételénél. A „Realschule” iskolatípusa egyébként Németországban ma is él, a négy éves általános iskola után a gimnázium és a szakmatanulás felé orientáló Hauptschule mellett egy további választási lehetőséget nyújtva a diákoknak, nagyjából a mi szakközépiskoláinkhoz vagy szakgimnáziumainkhoz hasonló jelleggel.
Pest-Budán ebben az időben összesen három középiskola működött, Budán a Katolikus Egyetemi Főgimnázium és Pesten a Piarista, valamint az Evangélikus Gimnázium. A budai főreáliskolával nagyjából egy időben nyílt meg egy hasonló iskola a pesti oldalon, amelynek mai utódja az Eötvös Gimnázium. A Budai Császári és Királyi Főreáliskolában 1855 őszén indult meg a tanítás, de ekkor még a Fő utcai kapucinus rendház egyik épületében. Az oktatás a monarchia egységesítő törekvéseinek megfelelően német nyelven folyt, emellett a diákok a francia nyelvet is elsajátították. Ugyancsak 1855-ben egy új iskolaépület tervezésére is megbízást adtak először Máltás Hugó építésznek, majd miután az ő terveit elvetették, Hans Petschnignek, aki jellegzetesen monarchiabeli életútja során éppen akkoriban került Pest-Budára.
Hans (eredetileg Johann) Petschnig 1821-ben Alsó-Stájerország St.Georgen bei Reichenegg nevű kis településén született, amely ma Sentjur pri Celju néven Szlovéniához tartozik. Miután Cilliben (a mai Celjében) elvégezte a reáliskolát, a bécsi polytechnikumba iratkozott be. Tanulmányai befejeztével 1841-ben Grazban az építési igazgatóságnál (Baudirektion) vállalt állást. Hasonló területen dolgozott a későbbiekben Weiz városában és Sopronban. Ebben az időben érdeklődését a műemlékek iránt a közelben lévő templomok felmérésével mélyítette el. 1854-ben részt vett a bécsi Votivkirche tervpályázatán. Soproni időszaka alatt összeismerkedett és összebarátkozott id. Storno Ferenccel, a jól ismert Storno-gyűjtemény megalapozójával is. Nagy hatást gyakorolt a kéményseprő mesterből lett autodidakta festőre, építészre, régi műemlékek felmérőjére és restaurátorára, aki egyszerűen csak „ein eingefleischter Neogotiker”-nek, vagyis a neogótika megrögzött hívének nevezte.
1856-ban Budára került az ottani építési igazgatósághoz, és ugyanakkor elkezdett tanítani a pesti főreáliskolában is, mint rajztanár. A következő évben a Ferenc József császár látogatásának tiszteletére épített olaszos stílusú diadalív létrehozásában is részt vett, és ekkor kapta meg a megbízást a budai főreáliskola tervezésére és megépítésére is.
Hauszmann Alajos, aki ebben az időszakban az iskola diákja volt, így emlékezett vissza erre az időre: „1858-ban ősszel kerültem ismét Budára haza, és folytattam iskolai tanulmányaimat a reáliskolában, melynek második osztályába vettek föl. Az iskola akkor a kapucinusok épületében volt, az új reáliskola építése a Várhegy oldalában (Petschnik tervei szerint) még nem volt befejezve. Az előadási nyelv a német volt, a tanárok többnyire csehek, és ezek közül különösen Rotter Richárd volt a legnagyobb magyarfaló, akinek a hatvanas évek kezdetén nemegyszer rendeztünk macskazenét, és akit azzal bosszantottunk, hogy előadás közben pengő sarkantyúval jártunk ki és be a tanterembe. De volt két kiváló magyar tanárunk is, éspedig Hoffer Károly, a magyar nyelv és történet tanára és Say Móric, a vegytan tanára. Mindkettőnek emlékét hálával és kegyelettel őrzöm, mert ők nemcsak tanáraim, de igaz barátai is voltak az ifjúságnak, akik mindenkor megvédelmeztek a német és cseh tanárok gyűlöletével szemben. Az új reáliskolába 1861-ben költöztünk, amikor én a IV. osztályba jártam, igazgatónk, Schenzl Guido piarista pap, egyszersmind a fizika tanára, ugyan még nem beszélt magyarul, de magyar érzelmű volt, és az ő közbenjárásának lehetett köszönni, hogy a cseh tanárok, köztük Rotter is, csakhamar magyar tanárokkal lettek fölváltva.”
A budai reáliskolának a Vár keleti oldalában folyó építkezésénél – mai szóval élve – a beruházót Lechner Lajos (1833-1897) képviselte, aki műegyetemi tanulmányai után 1857-től a Budai Építészeti Igazgatóságon dolgozott Reitter Ferenc munkatársaként és tanítványaként. (Reitter nevéhez kötődik az a terv, amely szerint nagyjából a mai Nagykörút vonalán egy hajózható csatornát hoztak volna létre.) Bizonyára ez a szerepkör is fontos volt az épület megvalósulásához, egy alkotó vénájú megbízó sokat lendíthet egy projekt kimenetelén.
A tanári karnak a Hauszmann által leírt „magyarosítása” a pesti főreáliskolában is lezajlott, ekkor Petschnignek is el kellett hagynia az iskolát. Bécsbe költözött és az ottani ipariskolában kezdett el tanítani. A következő években két templomot tervezett, egy evangélikus templomot Neunkirchenben, Alsó-Ausztriában és a Szekszárd-újvárosi római katolikus templomot. Mindkettő az észak-német téglatemplomok hatását mutatja. 1864-től jelentős publicisztikai tevékenységet is folytatott, írásaiban is túlnyomórészt a gótikus stílussal foglalkozott. 1867-ben a párizsi világkiállítás hivatalos tudósítója volt, 1873-ban a bécsi világkiállításon pedig az egyházi művészet területéről írt beszámolókat. Régi épületek helyreállításával is foglalkozott, 1874-ben Alsó-Ausztriában, Mühlbach am Manhartsbergben renovált és bővített egy kastélyt. 1878-ban nyugdíjba vonult, a halálának ideje és helye ismeretlen.
Ahogy már az eddigiekből is kiderült, Hans Petschnig a neogótikus építészet és művészet elkötelezett híve és szószólója volt. Tagja volt a kölni dóm építéséhez kapcsolódó Kölner Kreis (Kölni Kör) elnevezésű csoportnak, amely szoros kapcsolatokat ápolt a neogótikával foglalkozó angol egyesületekkel. (A kölni dómon dolgozott 15 évig az a Friedrich Schmidt is, aki aztán Schulek, Schulz és Steindl mestere lett és elindította őket a neogótika irányába.) A gótikus stílus hagyományosan inkább a szakrális építészetben volt használatos, ezért a Kölni Kör síkra szállt azért, hogy az irányzat ezen a területen kívül is létjogosultságot nyerjen.
A neogótika a hívei számára egy univerzális stílust jelentett, ebből következően Petschnig is mindenhol az észak-német téglagótikát alkalmazta, tekintet nélkül a hely szellemére. A budai főreáliskola polikróm téglafalaival, szimmetrikus homlokzatával és tagolt tömegével mintegy a manifesztuma a gótikáról alkotott nézeteinek. Más stílust nem is tartott elfogadhatónak, ezek magyarországi alkalmazását gyakran kritizálta. Így például egy írásában az „Organ für Christliche Kunst” című szakfolyóiratban – amely többek között az angol eredetű Gothic Revival (a gótika újjáéledése) közép-európai terjesztésével is foglalkozott – az akkor Magyarországon újdonságnak, divatosnak számító keleties, móros stílusjegyeket kifogásolta.
A budai főreáliskola épületén az eredeti állapothoz képest mára több változtatás is történt, a déli szárnyhoz csatlakozó tornyot és díszes kaput elbontották, a régi erkély helyett új ablakokat vágtak a fizika előadó falára. Ugyanígy nem látható már a régi napóra sem. Az I. világháború következményeként elpusztult az iskola botanikus kertje, amelyben több mint 400 növényfajta volt. Még nagyobb csapás volt a második világháború, Budapest ostroma során az iskola találatot kapott, az északi szárny teljesen kiégett. A könyvtár mintegy tízezer kötetéből csupán 660 könyv maradt meg. Az épület sokáig volt romos, fűtetlen, beázásokkal sújtott állapotban, a tanítás is ezek között a körülmények között folyt, egészen az 1954/55-ös tanévig, amikor a helyreállítás befejeződött.
Az iskola első igazgatója – a már Hauszmann által is említett – Schenzl Guidó bencés szerzetes volt, aki Ausztriából 1851-ben került Budára és kezdetben a Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban tanított. Az ő nevéhez fűződik a rendszeres meteorológiai megfigyelések újraindítása Magyarországon, miután az egyetemi csillagda a Gellért-hegyen a szabadságharc során elpusztult. Schenzl 1861-ben a főreáliskolában meteorológiai és földmágnesességi megfigyelő-állomást létesített, amelyhez aztán a Tudományos Akadémia is adott újabb műszereket és „Akadémiai Észleldének” ismerte el. Mivel a csillagászati delet is meg tudták határozni, az iskola épületéből felhangzó ágyúlövés jelezte a városnak a déli 12 órát. (Ez a szokás az 1940-es évek elejéig fennmaradt, a harmincas évekből fennmaradt fotó szerint egy kisebb, kézifegyver nagyságú jelzőágyút használtak.)
2001-2004 között egy új, modern szárnnyal bővült az iskola a Földes és Társai Építésziroda tervei alapján. Az új épülettömbbel a tornacsarnok addigi hiányát orvosolták, amihez kapcsolódóan öltözőket és iskolaorvosi helyiségeket is kialakítottak. A viszonylag kicsi és meredek telken mindez nem volt egyszerű tervezői feladat. Az építészek fontosnak tartották, hogy továbbra is a régi, patinás iskolaépület domináljon, ezért a tornatermet a föld alá süllyesztették (felülvilágítókkal biztosítva a természetes megvilágítást és szellőzést), az öltöző- és orvosi szárny pedig a Donát utcai telekhatárra került, a mellette álló épülethez zártsorúan csatlakozva. A régi és az új részek közötti kapcsolatot a homlokzatokon és a belső tereken is megjelenő téglaburkolat biztosítja. A tornaterem utcai bejáratát az iskola jelképének számító oroszlános kapukilincs Nagy János iparművész által elkészített másolata nyitja.
Fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont
Források:
Architektenlexikon, Architekturzentrum Wien
Grasl Bernadett: Id. Storno Ferenc restaurátor munkásságáról. In: VÁRhely folyóirat, 2009/III-IV.
Komárik Dénes: A gótizáló romantika építészete Magyarországon. In: Építés-Építészettudomány, 1982/3-4.
Bugár-Mészáros Károly: Lechner Lajos budapesti tevékenysége. In: Lechner és Szeged – Emlékülés Szeged Nagyárvíz utáni újjáépítője tiszteletére, Csongrád megyei Urbanisztikai Egyesület, 1997
Pollák Erika: A 125 éves Toldy gimnáziumban, Budapest folyóirat 1979/4.
Magyar Ferenc: Iskola a lovagvárban, Valóság, 2006/2.
Hazai középületek: A Toldy Ferenc Gimnázium tornaterme - Budapest (BME Középülettervezési Tanszék)
A Toldy Ferenc Gimnázium honlapja - Az iskola története
