A különösen barátságtalan idő ellenére ismét telt ház volt kedden este az egykori Lágymányosi Dohánygyár raktárában. A fővárosi védettségű ipari épület ma a Lechner Tudásközpontnak ad otthont, az évszázados vasbeton szerkezet a hazai modern építészet előfutára, mely a Tudásközpont Dokumentációs Központjának gyűjtőkörét adja, s melynek kutatása, a hozzá kapcsolódó dokumentációk megőrzése az intézmény egyik fő feladata és küldetése. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a későmodern kor építészeit, várostervezőit megszólaltassuk; a korabeli írott dokumentumokat, terveket, szaksajtóbeli tudósításokat az oral history eszközeire támaszkodva világítsuk meg, a kor szereplőinek visszaemlékezésein keresztül tegyük személyessé, hitelessé. Ezért hívtuk életre a „Fehér köpeny & rajzasztal” című pódiumbeszélgetés-sorozatot is: a magyar állami és tanácsi tervezőintézetek korát szeretnénk a személyes tapasztalatokkal rendelkező építészgeneráció szemüvegén keresztül látni és láttatni.
A programsorozat második estjén Magyar Géza kétszeres Ybl Miklós-díjas építészmérnök volt a vendégünk, aki a LAKÓTERV-ben eltöltött csaknem fél évszázad során oroszlánrészt vállalt Salgótarján modern városközpontjának megtervezésében. Az általa a 60-as évek elején a városba tervezett általános iskola a helyi közösség és városvezetés megelégedésére szolgált. Ezért őt kérték fel, hogy a korábban a VÁTI és a LAKÓTERV által megtervezett, de a nagy, 50%-os szanálási arány miatt az Építésügyi Minisztérium részéről elfogadhatatlan beépítési terv helyett újat készítsen, melynél a bontások 20% alatt maradnak, miközben az elvárt lakásszámokat mégis teljesíti. A rendkívül nehéz feladat során további szigorú megkötést jelentett az ötvenes évek második felétől a kötelező szocialista realista stílust felváltó, egyre inkább elvárt előregyártás, amely szinte gúzsba kötötte a szakmagyakorlók kezét, gátat szabott fantáziájuknak. Magyar Gézának mégis sikerült elérnie, hogy a kis rendelkezésre álló alapterület és magas elvárt lakásszám miatt középmagasra növő lakóépületek egyedi, csak Salgótarjánra jellemző tervek alapján épüljenek fel. Így az országszerte elterjedt szovjet típusú panelházak helyett Salgótarjánban a Magyar által megalkotott, minden lakáshoz tágas loggiát biztosító Erkélyházak határozzák meg a belváros lakóterületeinek képét.
A következő két évtized során Magyar Géza abban a különleges helyzetben volt, hogy a városközpont keleti felének koncepcióját szinte maradéktalanul megvalósíthatta, ráadásul a meghatározó köz- és lakóépületek jelentős részének építészeti terveit is maga készíthette el. A munka során olyan, a saját korukban előremutató, innovatív elképzeléseket sikerült a valóságba átültetnie, mint a városháza, a filmszínház és a múzeum általa tervezett épületeinek közös, agóra-szerűen kialakított városi térszövetbe való elhelyezése, melynek térszínén csak gyalogos közlekedés van, miközben gépkocsival a felszín alatt lehet megközelíteni a házakat. A ma Dornyay Béla nevét viselő városi múzeum azon ritka épületek egyike, amelyek már tervezőjük életében műemléki védettséget kaptak.
A nyugati városrészek központtal való összekötését megcélzó beépítési terv, melyet Magyar Finta Józseffel közösen jegyez, csak kis részben valósulhatott meg, mert a megnyert meghívásos tervpályázat lezárultát követően derült csak ki, hogy a terület olyan mértékben van alábányászva, ami lehetetlenné teszi a beépítést. Azonban még a korszak vége felé is olyan itthon szokatlan, előremutató építészeti megoldásokat sikerült megvalósítani, amilyenek a részben kétszintes, belső félátriumos sorházak a Pécskő utcában, melyek ugyan nem terjedhettek el széles körben, mégis Magyarország egyik első ilyen lakásépítési kísérletének tekinthetők.
A Magyar Gézával eltöltött este épp azt mutatta meg, amire a beszélgetéssorozatot létrehoztuk: a hatvanas-hetvenes években megvalósult hazai építészeti-városépítészeti munkákat saját korukban a modern építész és mérnök alkotó géniuszának eredményeként prezentálták, melyhez a tökéletes feltételeket a népi demokrácia által létrehozott optimális világrend biztosítja. A valóság ezzel szemben az, hogy a nehéz gazdasági helyzetben, sokszor anyag- és erőforrás-hiányos körülmények közt, a gazdaság- és építésügyi szakpolitika által rendkívül szűk keretek közé szorítva kellett a tervezőknek kihozni a lehető legjobbat az adottságokból. Így éppen az a fő értéke ezeknek az alkotásoknak, hogy a kínálkozó korlátozott lehetőségeket maximálisan kihasználva, sokszor trükköket, kiskapukat igénybe véve sikerült a magyar építészeknek és szakági tervezőknek nemzetközi mércével is figyelemre méltó épületegyütteseket létrehozni. Ezen értékek felismerése, lehetőség szerinti megőrzése és a köztudatba történő beemelése még akkor is fontos feladatunk, ha létrejöttük korának politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai megnehezítik az elfogulatlan vizsgálatot, s az azóta lezajlott – Salgótarjánban különösen éles – kataklizma-szerű gazdasági változások következtében a kor építészetének egykori csillogása megkopott, társadalmi presztízse a mélybe hullott.
Reméljük, hogy a beszélgetéssorozat következő alkalmai is lehetőséget fognak teremteni a kor építészettörténete mellett az építészek történetének, az alkotások keletkezéstörténetének mind alaposabb feltárására, és a VÁTI és a LAKÓTERV egykori munkatársainak visszaemlékezései után újabb egykor meghatározó tervezőintézetek szellemi műhelyeit ismerhetjük majd meg belülről.
Fotó: Lechner Tudásközpont / Kis Ádám
Kapcsolódó cikkeink:
Magasházak a magyar ugaron
Salgótarján – egy új város megteremtésének kísérlete
